Fejlődés(?)regény | Gottfried Keller: Zöld Henrik 1. kötet

 

Utolsó kiadás: 1963. Európa Kiadó

Tudjátok, hogy a név-címekkel ki lehet kergetni a világból, de olyan optimistán zártam az elmúlt évet, és indítottam az ideit, hogy úgy éreztem, megvan a kellő lelki erőm, hogy megismerkedjek Zöld Henrikkel, mivel hogy ez lett volna egyébként is a soron következő könyv a listán.

A technikai dolgok tisztázása végett le kell írnom, hogy a mű két kötetből áll, a kötetetek további két-két részre vannak osztva, vagyis összesen négy résszel ismerkedhetünk majd meg. Ebből én jelenleg kettőn vagyok túl, és ez a mai bejegyzés szokás szerint csak egy rövid tartalmi összefoglaló lesz, ahogy a jövő heti is, és aztán következik majd egy nagyobb lélegzetvételű összefoglaló.

Sajnos azt kell mondjam, hogy igen nehéz követni ebben a könyvben az idő múlását, tehát nem nagyon tudnám behatárolni, hogy Henrik életének mely pontjáig követhetjük az eseményeket az első kötetben. (A kezdet nyilván a születése. Illetve ez így ebben a formában nem teljesen igaz, mert még előtte megtudjuk, hogy hogyan ismerkednek meg a szülei.)

Valamint, habár nem elrettentésnek szánom ezt a bejegyzést, de ez az igazság, a tartalmat is nehéz összefoglalni, mert… Nem is tudom. Az elején elég zavarosan indul minden. Bár lineárisan haladunk az időben, de elég nagy kihagyásokkal. És főleg olyan eseményeket ismerünk meg, amelyek lehet, hogy Henrik számára komoly jelentőséggel bírnak, de így olvasva teljesen jelentéktelennek érzem őket. A helyzeten pedig az sem segít, hogy egyrészt Keller rendkívül körülményesen, dagályosan ír, másrészt pedig piszok részletesen, és ez a két dolog egyáltalán nem teszi gördülékennyé a szöveget.

Számomra ott indult be igazán a cselekmény, amikor megtörténik az iskolai incidens. Ezt nem szeretném részletezni, mert azzal egy sarkalatos eseményről rántanám le a leplet, mégis meg kell említenem. Egyrészt azért, mert ez az első jelentős esemény, az előtte lévőek szerintem totál érdektelenek. Másrészt pedig azért, mert ezzel egy olyan, nem várt fordulat következik be Henrik életében, amely nélkül szerintem teljesen más irányba mentek volna az események. Illetve ezután kezd kikristályosodni a történet egyik fő irányvonala.

A másik pedig akkor kerül napvilágra, amikor Henrik első ízben látogatja meg a vidéken élő rokonait, és megismerkedik néhány (egész pontosan kettő) igen szemre való fehérnéppel.

És ezzel meg is van egy élet két fő témája: a karrier és a szerelem. Egyelőre ebben a kötetben még csak puhatolózások vannak mindkét irányban. Bár ez főleg szerintem annak köszönhető, hogy a jelentősebb események egyszerűen elvesznek a sok sallang közt.

De azért nem csupa rosszat akarok írni erről a könyvről, határozottan ki kell ugyanis jelentenem, hogy számomra is meglepő módon nagyon is gyorsan tudtam vele haladni. Ez pedig két dolognak volt köszönhető. Az egyik, hogy nemrég huzamosabb időt volt szerencsém eltölteni a szülőfalumban, és a könyvbéli, vidéki jelenetek abszolút visszaidézték a falu hangulatát, a nyugodtságot, a természetközeliséget, az emberek egyszerűségét. És ez most elmondhatatlanul jól esett nekem. (Épp mint A kisváros esetében.)

A másik pedig, hogy időként számomra is érdekes és jelentőségteljes témákban tudott elmélyedni Keller. Ilyen volt például Habersaat úr oktatási módszerének az ismertetése, ami hajaj, túlságosan ismerős húrokat pendített meg bennem. Habersaat úr tudniillik egy olyan tanár volt, aki kizárólag a pénz miatt vállalta Henrik oktatását, viszont egyáltalán nem értett ahhoz, amit tanítani próbált, és a tanításhoz sem értett egy szemernyit sem.

Valamint vallási témákat is érintettük, ami számomra teljesen megdöbbentő volt. Ugyanis viszonylag hosszúnak mondható, klasszikus-olvasási pályafutásom alatt emlékeim szerint még egyszer sem találkoztam olyan könyvvel, amelyben a főszereplő nyíltan megkérdőjelezte volna nemcsak az egyházat, hanem az egész vallást, és tudatosan szembement volna a gyerekkorában ráerőszakolt vallásnak. Ugyan az nem derült ki egyértelműen, hogy Henrik életében hol és minek következtében történt meg a törés (vagy csak én siklottam el felette??), de az tény, hogy mire eljutunk odáig, hogy konfirmálnia (Henrik protestáns, az apja Zwingli nagy tisztelője volt) kell, azt már nyűgnek tekinti, és egyértelműen úgy vélekedik erről a „szertartásról”, mint a korábbi vallási életének a zárómomentumáról.

Továbbá kiemelnék még egy jelenetet. Az iskolai incidens után, a vidéki útja során Henrik megismerkedik egy tanítóval, akinek elmeséli a szóban forgó incidenst töviről hegyire, a tanító pedig egy hihetetlen monológgal próbál neki lelki vigaszt nyújtani. Ez számomra azért volt rendkívül jelentőségteljes, mert az én oktatásomban is bekövetkezett egyfajta törés (habár közel sem olyan, mint Henrikében, de azért számomra felettébb súlyos), és azt hiszem, közel tíz év után most sikerült először másképp tekintenem a saját „balsorsomra”. Ezért pedig nem tudok elég hálás lenni a tanítónak és Kellernek. A tanító egész konkrétan azt mondja, hogy nem szabad dühösen visszagondolni az igazságtalanságra, már csak azért sem, mert mi is részesei voltunk az eseményeknek. De főleg azért nem, mert ez egy jel, hogy letértünk arról a szigorú útról, amely célhoz vezetett volna. Úgy kell tekintenünk az incidensre, mint iránymutatóra, hogy mi a helyes és mi a helytelen, és mindig szigorúan csak a helyes úton kell továbbmennünk. (Mindez persze sokkal szebben meg van fogalmazva a könyvben.)

Ezek lettek volna nagyjából az első benyomásaim a Zöld Henrikről. Jövő héten hozom a második kötet fejleményeit.

Utalás történik Az ifjú Werther szenvedéseire és a Don Quijotéra.

Megismerkedünk Svájc történelmének egy jelentős és érdekes szeletkéjével, tudniillik hogy Napóleon hozta egyenrangúságra az egyes kantonokat, korábban voltak uralkodó és alattvaló kantonok.

Továbbá megismerkedünk a Lancaster oktatási módszerrel. Ezt Joseph Lancaster angol pedagógus fejlesztette ki, és a lényege, hogy a kisebb tanulókat egy tanár felügyelete alatt ugyan, de az idősebb tanulók tanították. Főszereplőnk is egy ilyen iskolában kezdett.

„De már észrevettem, hogy az, aki mindig a szót viszi, sehogy se igazodik ki az olyanon, aki miatta sose juthat szóhoz; s ha kifogy a fecsegésből, se egy pillanatra csend támad, rögtön kész elmarasztalni a hallgatagot.”

„Ez a két képesség a titka minden nevelésnek: az eleven, elpusztíthatatlan fiatalosság – ez ismeri igazán az ifjúságot, és lát a lelkébe; és a biztos egyéni fölény minden kérdésben. Szükség esetén sokszor pótolhatja egyik a másikat, de ha mindkettő hiányzik, akkor az ifjúság bezárt kagyló a tanító kezében, s csak úgy tudja felnyitni, ha összetöri.”

„Éppoly jó ember lehet, aki hisz egy dologban, mint aki nem hisz. Ha kétlem, hogy kétszer kettő négy, akkor az továbbra is négy marad, ám ha elhiszem, avval sincs mit dicsekednem, és senki sem dícséri eszemet.”

„Ha Isten megteremtette a világot, benépesítette gondolkodó lényekkel, aztán áthatolhatatlan fátyolba burkolta magát, a megteremtett emberi nemet pedig hagyta nyomorban és bűnben elzülleni, viszont egyeseknek rendkívüli és csodálatos módon megjelentette magát, sőt megváltót is küldött oly körülmények között, amelyek azután ésszel fel nem foghatók, de minden teremtménye megváltását és üdvösségét az ebben való hittől tette függővé, és mindezt azért cselekedte, hogy megszerezze magának azt az élvezetet, hogy hisznek benne, ő, aki mégis elég biztos lehetett a maga dolgában: úgy ez az egész folyamat oly nyakatekerten kitervelt komédia lenne, amely megfosztana engem Isten létezésében, a világban és önmagamban lelt vigasztól és örömtől.”

„Az olyan ember, aki mindig mindenről lemond, s mindenütt csak hátrál nagy szeretetében, lehet jóságos és ártalmatlan, de ezért senki sem gondol rá hálával, és nem mondja majd: ez hasznomra munkált. Mert erre, mint mondtam, csak az képes, aki előbb a maga hasznát érti kikaparni és érvényesíteni. S ahol az ember ezt bátran, képmutatás nélkül teszi, ott van szerintem egészséges élet, és ha olykor-olykor vadul marakodnak is a haszonért, az az egészség jele.”

NOHUN # 30 Frederik Willem van Eeden: A kis Johannes

A szokásos, havi NOHUN részben ma egy holland író és pszichiáter, Frederik Willem van Eeden könyvével, A kis Johannesszel (De kleine Johannes) ismerkedünk.

Azt a tényt már most leszögezem, hogy ez az ismerkedés igencsak felületes lesz, ugyanis egyetlen, icipici információmorzsát sikerült találnom erről a könyvről az interneten. Illetve azt tudom még ugye hozni, amit a nagy könyvben írnak róla. Meglehetősen szegényes, de azért nézzük meg.

A forrás szerint ez a mű az egyszerű ember története, aki felnőve azzal szembesül, hogy a világ kemény és rideg hely, és nincs is remény a jobb életre. Végül a főhős azért mégis csak ráébred, hogy az élet értelmét az adja, ha erőinket mások szolgálatába állítjuk.

A könyv tételmondata (ezt több helyen is láttam kiemelve, ezért gondolom, hogy ez lehet a fő tézis) körülbelül ez lehet: Ahol az emberiség, és annak nehézségei, ott az én utam. Ami tényleg pontosan a fentebb már írt gondolatot fogalmazza meg, tudniillik hogy életünk értelmét mások segítésében találhatjuk meg. (Az eredeti angol: „Where mankind is, and her woe, there is my path.” Amennyiben rosszul fordítottam, kérlek, jelezzétek.)

Ez így összességében nem hangzik túl szívderítőnek. A könyvnek mégis van egy érdekessége, ami miatt én nagyon kíváncsi lennék rá. Ez pedig az, hogy nem pusztán egy kisgyerek szemén át látjuk az eseményeket és a világot, hanem egy meseregényről van szó. Kíváncsi lennék, hogy vajon ez csak félrefordítás-e a nagy könyvben, vagy ha nem, ugyan hogyan sikerült van Eedennek ezt a témát a gyerekek számára is feldolgozható módon megírnia. Mert persze ez az élet általában véve, a gyermekkort az ártatlansággal szoktuk összekapcsolni, ami azt is jelenti, hogy fogalmunk sincs, mit is jelent valójában az élet, a felnőtt lét. Aztán ahogy cseperedünk, úgy ismerkedünk meg egyre inkább a világ sötét oldalával. De nem biztos, hogy erről mondjuk kisiskolás korunkban úgy tudnánk már olvasni, hogy azt meg is értsük. Röviden ezt a könyvet a műfaja teszi érdekessé, de nem tudok hollandul, és nem is tervezem, hogy megtanulnék, úgyhogy valószínűleg ez a könyv ki fog maradni az életemből.

Forrás

PÁR-baj | Valentin-napi különkiadás

Mára egy különleges poszttal készültem, aminek apropóját a közelgő Valentin-nap adta. Nem különösebben szoktam nagy csinnadrattát csapni ezen a napon, de azért szeretem megünnepelni. (És ne is menjünk bele tovább a részletekbe, mert szerintem lényegtelen.)

Van egy folyamatábra, amivel már régóta szemezek, és folyton gondolkodtam, hogy mit tudnék kihozni belőle én. És nemrég eszembe jutott, hogy Valentin-napkor rendezhetnék egy párbajt az elolvasott könyveim szerelmespárjai közt, és ehhez tökéletesen passzolt ez az ábra. (A képszerkesztő készségem még mindig nem az igazi, ezt nézzétek el nekem.)

Tehát arra gondoltam, hogy kiválasztok tizenhat párt az eddig elolvasott könyvekből, akiket megversenyeztetek (van ilyen szó egyáltalán? :D) az év párja címért. Íme elsőként a lista:

Hester és Arthur Dimmesdale A skarlát betűből

Werther és Lotte Az ifjú Werther szenvedéseiből

Ethan és Mattie az Ethan Frome-ból

Jane és Edward a Jane Eyre-ből

Júlia és St. Preux az Új Héloise-ból

Renzo és Lucia A jegyesekből

Anyegin és Tatjana az Anyeginből

Newland és Ellen Az ártatlanság korából

Emma és Mr. Knightly az Emmából

Edmond és Mercedes a Monte Cristo grófjából

Emília és William a Hiúság vásárából

Julien és de Renalné a Vörös és feketéből

Elizabeth és Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletből

Emma és Charles a Bovarynéből

Catherine és Heatcliff az Üvöltő szelekből

Marianne és Willoughby az Értelem és érzelemből

Felírtam a párokat kis cetlikre, és kisorsoltam, pusztán a véletlenre bízva, hogy melyik pár melyikkel álljon szemben a kezdetekkor.

Ez lett a felállás: (Katt a képre, hogy lásd nagyobban.)

Ezután viszont komolyan gondolkodóba estem, hogy mi alapján menjek tovább. Csináljak egy objektív(nek tűnő) pontrendszert vagy inkább hagyatkozzak kizárólag saját magamra. Először megcsináltam a pontrendszert, mert úgy gondoltam, ha csak a saját tetszésem alapján válogatok, az túl egyszerű lenne, hiszen kerültek be olyan párok is, akiket egyáltalán nem kedveltem, és olyanok is, akik viszont nagyon. Vagyis elég egyértelmű lett volna így az élmezőny. Ma viszont mégis olyan lábbal keltem, hogy úgy döntöttem, a magam ízlése szerint választok minden egyes fordulóban. (Jövőre pedig talán ilyentájt hozok majd egy posztot, amiben megmutatom, mi lett volna az eredmény, ha a pontrendszerem szerint játszok.)

Az eredmény tehát kizárólag a saját hangulatomat és ízlésemet tükrözi. Viszont azt kell mondjam, hogy mindjárt az első fordulóban értek meglepetések. Összekerültek ugyanis olyan párosok, akiknél komolyan el kellett gondolkodnom a választáson vagy azért, mert annyira szerettem őket, vagy azért, mert annyira jelentéktelenek voltak.

Mutatom az első forduló eredményét:

Ugye az egymás alatt lévő párok voltak egy párban, és a kettő közül választottam ki egyet, akik a következő, belsőbb oszlopokba kerültek. (Remélem, ez így érthető.) A Jane+Edward és Emília+William párosok voltak az elsők, akik igazán megizzasztottak, mert mindkettőjüket szerettem. Mégis Jane és Edward mellett döntöttem, mert Emília és William már csak nagyon a könyv vége felé lettek végül egy pár.

A másik komoly fejtörést az Emma+Mr. Knightly és Edmond+Mercedes párbaj okozta, mert egyik pár sem bizonyult nagyon jelentősnek a könyv során. Itt végül az döntött, hogy mennyire tetszett összességében a könyv. És mivel Emmát ki nem állhattam, így ők estek ki.

A következő szint így állt össze:

A második körben igazából csak egy párosnál vacilláltam, méghozzá Julien+de Renalné és Hester+Arthur pároson, mert ez ugye mindkettő egy beteljesületlen szerelem volt, bár persze különböző okokból. Mégis az előbbiekre szavaztam, mert… tulajdonképpen nem is igazán tudom, hogy miért. Talán Arthurt jobban utáltam, mint Julient.

A harmadik kör már nem okozott azért nagy meglepetéseket:

És azt hiszem, a döntősökből sem nehéz kitalálni, hogy ki a nyertes, de azért leírom, tessék, álljon itt:

Az év szerelmespárja a blogon Jane és Edward lett. Habár meggyőződésem egyébként, hogy a film és az idő múlása sokat szépítettek az emlékeimen.

Boldog szerelmesek napját minden szerelmesnek! J Egyébként a házasság hete is most van, tudtátok? Egy szóval éljenek a párok!

Zero Waste kézikönyv a XIX. századból | Henry Thoreau: Walden

Utolsó kiadás: 2015. Fekete Sas Kiadó

Henry Thoreau Waldenjétől eleinte kivert a víz. Tudjátok, hogy nem bírom az ilyen semmitmondó címeket. De aztán olyan szépeket olvastam róla – rousseaui gondolatok, természetközeliség, kivonulás a társadalomból –, hogy rögvest neki akartam esni, amint megkaparintottam. Tényleg nagyon izgatott voltam, és az első néhány tíz oldal annyira levett a lábamról, hogy azt éreztem, rögtön az év elején megtaláltam az év könyvét. De aztán más vizekre eveztünk.

A könyv nem szól se többről, se kevesebbről, mint Thoreau azon két évéről, amikor magányosan élt a Walden-tónál egy saját maga által összeeszkábált kunyhóban. A könyv (tanulmány? emlékirat?) elején és végén leírja, miért döntött így, de nagyrészt főleg a mindennapjait részletezi. Hogy mivel foglalatoskodott, milyen állatokat és növényeket látott, hogy változott a tó vízszintje, ilyesmiket. Ami, valljuk be, távolról sem hasonlít még egy lassan csordogáló családregény izgalmaira sem.

A történet szempontjából én még így is a szerencsésebbek közé sorolhatom magam, mivel magam is egy tó közelében nőttem fel. Így számomra érdekes volt például olyasmiket olvasni, hogy az egyes években mikor fagyott be a tó, mi a rianás, hogyan változott meg az állatok élete a tó körül. Bennem ezek a dolgok melegséget ébresztettek, mert a gyerekkoromra emlékeztettek. De összességében sajnos még így is túl száraznak találtam ezt a rövidke könyvet.

További, a tótól független, de számomra érdekes adalék volt még, hogy sokat beszélt az indiánokról, több érdekes szokásukat is megemlítette. Párhuzamot vont az indiánok és a saját élete közt. Ez pedig át is vezet minket a könyv egyik érdemi témájára, a funkcionalitásra. Thoreau ki akarja vonni magát a társadalom gazdasági kötöttségei alól. Úgy gondolja, a pénz hajhászása megöli a lelket, ezért a minimumra szorítkozik, és a funkcionalitást tekinti értéknek. Ha valaminek nincs haszna, annak nincs is értéke, és csak felesleges stresszt okoz. Erre példaként az öltözködést illetve a lakhatást hozza.

A másik fő téma pedig a lelassulás, az élet igazi értelmének keresése, ami Thoreau szerint egyértelműen nem a végtelen munkavégzés, valamint a pénz és egyéb anyagi javak felhalmozása. Illetve a munkát nagyon is fontosnak tartja, de nem a pénzszerzés szempontjából, hanem hogy általa értelmet adjunk az életünknek.

Ezen kívül még olyan fontos témákra is kitér néhány gondolat erejéig, mint az oktatás – tapasztalati oktatás szükséges – vagy a jótékonykodás – teljesen rosszul jótékonykodunk, ugyanis nem azt adjuk, amire a rászorulóknak tényleg szükségük van.

Összességében nagyon sok érdekes dolog volt ebben a könyvben, és Thoreau több gondolatával is (lásd fentebb J) mélyen egyet tudtam érteni. Valamint érdekes volt az alakulóban lévő Amerika életéről olvasni, volt itt ugyanis szó többször is például a vasútépítésről és -közlekedésről is, és hogy ez hogyan befolyásolta Concord városka életét. Ugyanakkor sok leíró része nagyon száraz volt. Valamint Thoreau stílusa… hogy is mondjam, nem csodálkozom, hogy nem lett belőle sikeres újságíró. De mivel pusztán 250 oldalról van szó, senki sem hal bele, ha átrágja magát rajta, mert sok mindent találhatunk benne, amiről manapság is érdemes elmélkedni.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire.

Az indiánok szokásaival kapcsolatban Thoreau feljegyzi, hogy a távolságot írásban wigwamokkal jelölték, annyi wigwamot rajzoltak, ahányszor tábort kellett ütniük.

Megismerkedünk egy széllel, a számummal, mellyel Észak-Afrika és az Arab-félsziget sivatagaiban lehet találkozni, forró, száraz és homokviharokat támaszt.

Leír egy bizonyos kén-zápor nevű jelenséget, amikor egy bizonyos növény sárga virágpora mindent beterít. Ez csak azért érdekes számomra, mert már vagy két éve nálunk is ez történik későtavasszal, koranyáron.

„Az öregség korántsem olyan jó tanítómester, mint az ifjúság, mert kevesebbet tanult, mint amennyit felejtett.”

„Senkit sem becsültem még életemben kevesebbre azért, mert foltozott ruhában jár, mégis meg vagyok róla győződve, hogy az emberek általában nagyobb gondot fordítanak arra, hogy divatos, vagy legalábbis makulátlan, új ruhában járjanak, mint arra, hogy tiszta legyen a lelkiismeretük.”

„Életünk egy bizonyos korszakában a táj minden pontját úgy nézzük, mint fölépítendő házunk helyét.”

„Az emberek néha úgy tüntetik fel, mintha a klasszikusok tanulmányozása csak arra volna jó, hogy megnyissa az utat modernebb, gyakorlatibb tanulmányok számára; de az élményre vágyó örök diák mindig a klasszikusokat fogja tanulmányozni, bármilyen nyelven legyenek is írva, s bármely korból származzanak is.  Mert mit tartalmaznak a klasszikusok? Az emberiség legnemesebb gondolatait őrzik meg számunkra.”

„Jól olvasni, azaz megfelelő könyveket olvasni megfelelő hangulatban, ez nemesítő elfoglaltság, és jobban próbára teszi az olvasót, mint sok minden, amit a nap divatja megkövetel.”

„Az írott szó a legdrágább ereklye.”

„És csak ha eltévedünk, más szóval kifejezve, ha elveszítettük a világot, akkor találjuk meg lassan önmagunkat, akkor ébredünk rá, hogy hol vagyunk, és hányféle bonyolult kapcsolat fűz a világmindenséghez.”

„Mindamellett van valami tisztátalan a húsevésben, ezt a legvilágosabban a házimunkán láttam, azon, hogy milyen hatalmas erőfeszítésbe kerül mindennap tisztán, rendesen mutatkozni, és a házat is tisztán tartani, kellemetlen szagok és látványok nélkül.”

„Ha a napot s az éjt örömmel köszöntöd, ha az élet úgy illatozik, mint a virág vagy a jó szagú füvek, ha rugalmasabb, csillagosabb, halhatatlanabb – ez a jutalmad! Az egész természet szerencsekívánság, és minden okod megvan rá, hogy áldottnak mondd magad.”

„Egyetlen csendes eső elegendő, hogy a fű sok árnyalattal zöldebbé váljék. Így hatnak reménységeinkre is a belénk áradó szebb gondolatok. Boldogok lehetnénk, ha mindig a jelenben élnénk, s kihasználnánk minden véletlen jót, amiben részünk van – mint a fű, mely a reá hulló harmatcsepp hatását is megmutatja – és nem fecsérelnénk időnket arra, hogy az elszalasztott alkalmakért vezekeljünk, amit kötelességteljesítésnek szoktunk nevezni.”

„Légy Kolumbusa a benned rejtőző új világoknak, kontinenseknek, fedezz föl új csatornákat – nem a kereskedelem, hanem a gondolkodás számára. Mindenki olyan birodalom ura, amelhez képest a cár földi országa kiskirályság, hangyaboly.”