Mérföldkő #2 | Tapasztalataim 100 könyv tükrében 1.

 

Mostanában hirtelen többektől is megkaptam a kérdést, hogy hol is tartok pontosan ebben az 1001 tételből álló listában, amiről folyton beszélek. J És szégyenszemre nem tudtam válaszolni, mert már régóta nem számolgattam, pontosan hogy is állok. De valamelyik nap erőt vettem magamon, mert az jutott eszembe, hogy amikor majd meglesz a bűvös, kerek százas szám, az jó apropó lenne egy új bejegyzéshez. Egyfajta összegzéshez, a tapasztalatok összefoglalásához.

Azt kell mondjam, hölgyeim és uraim, hogy majdnem kifutottam az időből. A bűvös, kerek százas szám ugyanis már megvolt. De azt hiszem, még nem volt olyan rég, hogy ne lehetne hozzá kapcsolódóan egy bejegyzést írni. Szóval ---DOBPERGÉS--- kereken a századik tétel, amit elolvastam, az Alice Csodaországban volt.

Erről a száz tételről először is azt kell tudni, hogy tulajdonképpen nem mindegyik volt egy önálló könyv, mert bizony voltak rajta kisregények, novellák és még egy egészen rövid, nyúlfarknyi kis kiáltvány is. De mivel ezek külön szerepeltek a nagy könyvben, én is külön számoltam őket. Ugyanakkor a több kötetes könyveket viszont csak egynek vettem. Valamint nyilvánvalóan nem számoltam bele ebbe a százba azt a két könyvet, melyeket félbehagytam.

Talán nevetségesnek tűnhet, hogy 2013 óta vezetem a blogot, és még csak most, 2021-ben jutottam el a 100. tételig. De én nem vagyok egy villámolvasó, és azt sem mondhatom, hogy minden nap olvasok. Egy évben átlagosan mindössze harminc könyvet olvasok csak el, és ennek körülbelül a fele az, ami a projekthez köthető.

Igyekeztem (és kisebb-nagyobb kitérőkkel ugyan, de ez a jövőben is így lesz) időrendi sorrendben venni a könyveket, mert úgy éreztem, ez okot szolgáltathat az esetleges összehasonlításokra. És ez persze sok esetben így is van. De azért mégis azt kell mondanom, hogy elég széles a paletta, már ami a témákat illeti. A legtöbb szerző persze angol, de még így is elég nagy a szórás. Úgyhogy meg sem kísérlem ezt a sokszínűséget bármilyen módon egységesíteni.

Inkább arra teszem a hangsúlyt, amit én magammal vittem az egyes olvasásokból. Mert bár a nagy könyv teljes címe úgy hangzik, hogy 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz, ezzel én igen sok könyv esetében nem tudtam egyetérteni. De azért nem csak a két véglet létezik, egész sok kategóriát sikerült felállítani magamban.

Lett néhány abszolút kedvenc, ami esetemben azért érdekes, mert én kétszer is meggondolom, hogy melyik könyveket sorolom a kedvenceim közé. Azt sosem tudom egy kedvenc esetében megmondani, hogy miért kedvenc. De a tudatalattim biztos lát bennük valami különlegeset, mert azt tudom, hogy számtalan jó könyvvel megismerkedtem a projekt során, de csak elenyésző részük lett kedvenc. Aztán van a félbehagyott könyvek klubja. Nem hittem, hogy ez a klub meg fog alakulni, de már két tagja is van! Vannak a nagy felfedezettek, amelyek esetében hálát adok azért, hogy a nagy könyv megszületett, és hogy én aztán kitaláltam ezt az őrültséget, hogy végigolvasom róla a könyveket, mert különben sosem ismertem volna meg ezeket az ínyencségeket. Vannak a népszerű könyvek, amelyek az én ízlésemtől nagyon távol állnak, és értetlenül állok azelőtt, hogy mások ezt hogy szerethetik. Vannak azok a könyvek, amelyeknél nem értem, hogy miért kerültek fel erre a listára. Vannak azok a könyvek, amelyek nem igazán tetszettek, valamiért mégis nyomot hagytak bennem. És végül van egy félelmetes kategória, mégpedig a könyvek, amelyek annyira hidegen hagytak, hogy egyáltalán nem emlékszem belőlük semmire.

Egyszóval nem tudok nagy általánosításokat levonni. Nem tudom azt mondani, hogy igen, ebben az albumban aztán tényleg a világ legzseniálisabb történeteit gyűjtötték össze, amit tényleg érdemes mindenkinek elolvasni. De ez bizonyára azért van, mert olyan sokszínűek vagyunk. Mindenkinek más tetszik, mindenki mást értékel. És ez nagyon jól van így.

Én azért továbbra sem bánom, hogy annak idején belevágtam ebbe a nagyszabású projektbe, és azt hiszem, ahogy telik az idő, úgy ragaszkodom hozzá egyre jobban. Ha pedig felbukkannak itt mások is, és olvasnak, netán hozzászólnak, az külön öröm, és nem tudom eléggé megköszönni. J

NOHUN #32 George Gissing: Modern bértollnokok

 

Az ehavi NOHUN részben George Gissing Modern bértollnokok (New Grub Street) című könyvével ismerkedünk meg. És már előrebocsátom, hogy koránt sem elég behatóan. Ez a könyv fordításért kiált. J

Gissing egy nagyon érdekes korban élhetett, és egy nagyon érdekes momentumot kapott el a Modern bértollnokok című könyvében. Azt örökítette meg ugyanis, hogyan veszi át az uralmat az irodalmi életben a pénz, a kapzsiság, a kizsákmányolás, az eladhatóság.

Az eredeti angol címben a Grub Street utalás egy londoni utcára, ahol régen a bértollnokok, a pénzért gyorsan, nagy szenzációt megíró alkotók laktak. Az új szó pedig szerintem arra utalhat, hogy Grissing korában, a XIX. század végén éreztették hatásaikat a technikai fejlődések és a szélesebb körben elterjedt oktatás, amelynek eredményeképpen kialakulófélben volt egyrészt az az új „tömeg”, akik már tudtak olvasni, és igényük is volt az olvasásra, másrészt pedig a tömegtermelés, amely az irodalomba és az írott sajtóba is begyűrűzött.

A könyv két főszereplője Edwin és Jasper, akik a két végletet hivatottak reprezentálni. Edwin a művész, akinek a témái nem találkoznak a tömegtetszéssel, ezért nem tud megélni az írásból, „szegénységre van kárhoztatva”. Ezzel szemben Jasper nagyon jó érzékkel találja ki, hogy mi lesz nagy tömegben eladható. Valamint azt is tudja, hogy hogyan határolja el magát a munkájától. Rengeteg felkérést kap, és nagyon sikeres lesz a munkájában.

Edwinnek, aki az idealizmust képviseli ebben a könyvben, szükségszerűen meg kell halnia, mivel Gissing már látja és tapasztalja, hogy a Jasper által képviselt hivatásos író, mint szakma már kialakult. És azt is feltehetően láthatta, hogy a hivatásos írók ellehetetlenítik a művészeket.

A művészet persze sosem fog meghalni, de az tény, hogy manapság is különbséget lehet tenni szerintem művész és hivatásos író közt. Persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy melyiket támogatja. Meg nyilván akkor is árnyaltabb volt a kép, Gissing bizonyára a két végletet mutatta be az érthetőség kedvéért. De azért félelmetes azzal szembesülni, legalábbis nekem az, amikor a pénz átveszi az uralmat még az ilyen „banális” dolgok felett is.

És még egy apró megjegyzés a végére. Az egyik szereplő azzal magyarázza, hogy ő pletykalapok hasábjaira ír rövid kis cikkeket, hogy az új generáció, bár tud olvasni, nem tudja tartósan fókuszálni a figyelmét. És hol volt még akkor a TikTok meg az Instagram?! Nem célom az ördögöt a falra festeni, de lehet, hogy tényleg eljutunk majd oda, amikor felesleges képességgé válik az olvasás?

Források: itt, itt és itt

Vonzások és választások - (némiképp) átértékelés

 

Nem olyan rég volt szó Goethe Vonzások és választások című művéről, amely engem mélységesen felháborított. Rögtön azután, hogy elolvastam a könyvet, kölcsönadtam egy barátnőmnek, akivel nagyon hasonló a világlátásunk (csak ő sokkal bölcsebb, mint én J), mert őszintén kíváncsi voltam a véleményére.

Az eredeti bejegyzésemből láthatjátok, hogy mennyire ki voltam akadva Ottiliára, amiért úgy viselkedett, ahogy. (Bővebben itt találjátok a háborgásom. J) Nem is igazán az bosszantott, hogy beleszeretett egy nős férfiba, mert ez megesik a legjobbakkal is. Sokkal inkább az, hogy eközben egyszer sem fordult meg a fejében az, hogy a szóban forgó férfi éppen a rokonának és jótevőjének a férje. Annak a rokonnak és jótevőnek, aki őt taníttatta, majd jóhiszeműen a házába fogadta. (Meg az is bosszantott, hogy Goethe mennyire piedesztálra emelte Ottiliát, és nem igazán értettem, hogy miért, de erről a mai bejegyzésben nem lesz szó.)

Legnagyobb megrökönyödésemre a barátnőm teljesen el volt ájulva a könyvtől, és nem győzött róla áradozni, hogy neki mennyire tetszett. Én erre azért egy kicsit elszontyolodtam, mert egyáltalán nem erre számítottam. De igyekszem nyitott lenni a különféle véleményekre, ezért kértem, hogy fejtse ki, pontosan miért is érez így.

A válasza nemes egyszerűséggel az volt, hogy szerinte vannak dolgok az életben, amelyek egyszerűen sorsszerűek és ezáltal elkerülhetetlenek. Illetve vannak olyan személyek, akik hatással vannak ránk, és akik közelében egyszerűen elveszítjük a józan eszünket, és csak bizonyos módokon tudunk viselkedni a közelükben / velük szemben. (Erre egy igen meggyőző konkrét példát is hozott, de mivel egy közös ismerősünk szerepelt benne, így ez itt nem lenne túl sokatmondó.)

Ezt még készséggel el is fogadtam volna, már csak azért is, mert jómagam is tapasztaltam hasonlót. (A közös ismerősünkkel és másokkal kapcsolatban is.) Azt viszont továbbra sem értettem, hogy ezenközben Ottiliának miért nem jutott eszébe Charlotte. Erre a barátnőm válasza az volt, hogy Ottilia ezt a két dolgot nem kötötte össze egymással. Mármint a viselkedését Eduarddal és Charlottéval szemben. Eduard vonzalmától nem tudott menekülni, nem tudott máshogy viselkedni vele szemben, csak úgy, hogy beleszeretett, és Eduardot is hagyta belészeretni. Charlottéval mindig tisztelettudó, illedelmes és kedves volt. De egyszerűen nem látta azt az összefüggést, hogy Eduard és Charlotte házasok.

Ennek a nézetnek az elfogadásával már jobban küzdöttem, és küzdök is még mindig. Egy viszont biztos, ennek köszönhetően átértékelődött bennem a könyv címének jelentése.

Mikor én olvastam a könyvet, egyértelműnek tűnt a vonzások és választások jelentése és jelentősége. De én akkor úgy értelmeztem, hogy az életben vannak emberek, akikhez akaratlanul is vonzódunk valamilyen okból. Ugyanakkor van rá lehetőségünk, hogy tudatosan válasszuk vagy éppen bizonyos okokból ne válasszuk ezt az embert. És én ezt a könyvben minden szereplőre vonatkoztattam. Charlotte vonzódott a kapitányhoz, de mivel házas volt, úgy döntött, hogy elfojtja ezeket az érzéseit. Eduard Charlottét választotta, mégis Ottiliához vonzódott, és végül megmásította a választását. Ottilia Eduardhoz vonzódott, és őt is választotta, annak ellenére, hogy ezzel tudatosan bánatot okozott Charlotténak.

A barátnőm véleményének fényében viszont a következőképpen módosult a címről alkotott véleményem: vannak emberek, akiket inkább a „vonzásaik” (vonzódásaik) irányítanak – Ottilia és Eduard, és vannak, akiket a választásaik – Charlotte.

Viszont az is biztos, hogy még ennek függvényében sem változott az arra vonatkozó nézetem, hogy Charlotte ennek a könyvnek az igazi hőse, nekem továbbra is ő az abszolút kedvenc. Illetve összességében a könyvvel kapcsolatos élményeim továbbra is felemásak maradtak. De egy újabb, érdekes árnyalattal azért gazdagodtak.

A ti véleményetekre is nagyon kíváncsi vagyok ebben a témában. Kérlek, írjátok meg kommentben vagy privát üzenetben!

Alice Csodaországban Book Tag

 

Volt egy book tag-em talonban, ami pont illett volna a Csodaország nyújtotta mesés világhoz. De aztán csak úgy kíváncsiságból beírtam Google-be, hogy Alice in Wonderland Book Tag, és dobott ki rá találatot. Úgyhogy az eredeti tervemet sutba dobva jöjjön most az Alice Csodaországban Book Tag. (Legalábbis az egyik változat, mert hogy kettőt is találtam, de nekem ez jobban tetszett.) A téma a legmesszebbmenőkig illik ehhez a bolondos április hónaphoz, itt ugyanis jelenleg szakad a hó, pedig idén már voltunk lent napozni is a folyóparton a 25 fokban...

 

Alice – Egy elgondolkodtató könyv, amely még sokáig nem hagyott nyugodni

Ide többet is tudnék mondani, de ami reflexből, elsőre beugrik, az Erich Maria Remarque-tól a Nyugaton a helyzet változatlan. Már olvasás közben sem hagyott nyugodni, és még utána is sokat méláztam azon, hogy kinek juthatott eszébe egyáltalán a háború, mint olyan. Nem könnyű olvasmány, de mindenkinek melegen ajánlom.

 

A fehér Nyuszi – Egy letehetetlen könyv

Legutoljára a Hiúság vásáránál éreztem azt, amikor letettem, hogy basszus, még úgy folytatnám. Pedig sokszor bosszantottak a szereplők, meg hát akkora nagy monstrum az a könyv (legalábbis a legfrissebb kiadás), mégis összességében roppant szórakoztató volt.

 

A Szív Királynő – Egy könyv, amit szeretni akartál, de nem ment

Én ennél a meghatározásnál azért durvábban fogalmaznék. Vagyis a könyv, aminek szívesen leüttetném a fejét, az az Üvöltő szelek. Érdekelt, mert folyton az jött velem szembe, hogy ez egy nem mindennapi, nem szokványos szerelmi történet. Hát én nem találtam meg benne a szerelmet. És elég hamar ki is derült, hogy nem leszünk jóban. Sőt, olyannyira nem lettünk jóban, hogy ugye be sem fejeztem.

De ha maradunk az eredeti meghatározásnál, talán az Elveszett illúziókat mondanám ide, mert annyira jó a címe, és olyan ígéretesen indult a történet, és annyira szerettem volna, ha az egy jó könyv lesz. De számomra nem lett.

 

A Macska – Egy könyv, amely folyamatosan meglepetéseket okozott

Ide inkább egy írót mondanék, méghozzá Jane Austent. Jane néni és én kezdetben nem voltunk túl nagy barátságban. Ezen tovább rontott az Értelem és érzelem is, ami annyira érdektelen volt számomra, hogy már a főszereplőkre sem emlékszem belőle. De aztán jött A mansfieldi kastély, ami egyrészt teljesen eltért mind az Értelem és érzelemtől, mind a Büszkeség és balítélettől, másrészt volt egy akkora pofonvágás a végén, aminél azt éreztem, hogy na, tud ez a Jane néni olyat is írni, ami nekem is tetszik. Aztán ott volt az Emma, ami bár nekem megint csak nem tetszett, de a főhőse annyira eltért az előbb említett könyvektől, hogy azt azért be kellett látnom, Jane néni egyáltalán nem sabloníró, és még ugyanazokon a helyzeteken is tud csavarni párat. És aztán a Büszkeség és balítéletet is újraolvastam, ami másodjára már sokkal kellemesebb emlékeket hagyott bennem. Szóval Jane néni volt az, aki nekem folyamatosan meglepetéseket okozott.

 

A Kalapos – Egy könyv, amit folyton újraolvasnál

Nem vagyok egy nagy újraolvasós, de azt hiszem, Hölderlin Hüperiónján még át fogom rágni magam párszor, és talán A magányos sétáló álmodozásainak is neki fogok esni még egyszer. De azt azért túlzás lenne állítani, hogy folyton újraolvasnám őket.

 

A Szív Felső – Egy könyv, amelynek szép a borítója

Lenne ide már rengeteg választásom, amikről már mind esett szó előző tag-ekben, mert valahogy mindegyikben akad egy borítóra vonatkozó kérdés. De most egy olyat mondanék ide, amiről még nem esett szó sokszor a blogon, mégis említésre érdemes. Nem mondanám kifejezetten szépnek, viszont nagyon találó, nagyon illik a történethez. Ez pedig nem más, mint a Fanny Hill és az ő kulcslyukas borítója.

 

A Hernyó – egy könyv egy könnyed nyári vagy egy bekuckózós téli napra

Van egy olyan jelöltem, ami talán passzolna egy téli naphoz, bár olyan fagyos benne a hangulat, hogy lehet, hogy talán inkább a nyári naphoz kellene társítanom. Ez pedig nem más, mint az Ethan Frome.

De érdekes egyébként, mert én nagyon ritkán érzem könyveknél, hogy passzolna valamelyik évszakhoz. Bármit bármikor tudok olvasni. J Az egyetlen kivétel talán a listás könyvek közül A gyűrűk ura (és A hobbit). A középföldei kirándulások nekem valahogy mindig ősszel esnek jól, de magam sem tudom igazán megmagyarázni, hogy miért.

Ha van kedvetek, játsszatok velem, és írjátok meg kommentben, hogy ti melyik ponthoz milyen könyvet párosítanátok.

A tag forrása