Gazdag ember, szegény ember | George Eliot: Kései boldogság

 

Ahogy a legutóbbi bejegyzésben már említettem, egy újabb George Eliot könyvvel volt szerencsém megismerkedni, ami a Kései boldogság címet viseli magyarul. (Eliottól eddig a Bede Ádámot és A vízimalmot olvastam.)

Az értékelést kezdjük is mindjárt a könyv címével. Angolul ez a könyv a Silas Marner címet viseli, ami nem annyira meglepő, hiszen ő, Silas Marner a történet főszereplője. Ám tudjátok, hogy vagyok én a név=cím dologgal. Úgyhogy ebben az esetben én kimondottan örültem a fordító „ferdítésének”. De ez a könyv magyarul két különböző címen fut. A kései boldogság egy „újabb” fordítás (2010-es), míg az első megjelenésekor (1885-ben) A raveloe-i takács címet kapta. Ami szintén találó, hiszen Silas egy takács Raveloe-ból, de ez körülbelül ugyanannyira sokatmondó cím, mint a neve. Tehát én teljességgel elégedett vagyok a Kései boldogság címmel. Az már más kérdés, hogy ez a cím talán egy picit más jellegű elvárásokat kelt az emberben, mint amire a történet ténylegesen ki fog futni. De ez már legyen az olvasó problémája. Minek támaszt elvárásokat?! 😊

Silast egy igen egyszerű embernek ismerjük meg. Már-már azt is mondhatnám, hogy együgyű. Boldoggá teszik őt az élet apró örömei – hogy egy kis, összetartó, vallási közösség tagja, hogy vannak barátai, hogy van jegyese, és hogy van munkája, amivel eleget keres a megélhetéshez. Irigyelni való volt a világnézete. Bár többen – köztük én is! – tudnák így értékelni az ilyen jelentéktelennek tűnő dolgokat! Sajnos azonban éppen az ilyen egyszerű emberek – és ó, minő fájó pont, épp a saját, közeli családomból is tudnék erre példát hozni – vannak a leginkább kitéve az olyan gerinctelen… *próbálom szépen megfogalmazni*… emberek ármánykodásának, mint amilyen Silas „barátja” is volt. Nagy összegű lopással gyanúsítják, a közösség gyakorlatilag száműzi, mint kétes egyént, ezért felkerekedik, és egy távoli tájon egy kis falut választ lakhelyéül.

Ha egy pszichológus elemezné Silas működési mechanizmusait, valószínűleg azt mondaná – bár én nem vagyok pszichológus, szóval mit tudhatom én? –, hogy Silasnak nem sikerült feldolgozni ezt a tragédiát (még jó, hogy sosem tudta meg, kinek köszönheti!), és különféle függőségekbe menekült.

Elsőként a pénzt választja. Nem különösebben barátkozik senkivel, ám minden, szakmájába vágó munkát elvállal. És egyetlen öröme, hogy estéről estére újraszámolgatja a kemény munkával összekuporgatott tartalékát. Egy nyugodtnak tűnő, csendes, megszokottan eseménytelen estén azonban váratlanul megfosztja valaki Silast a kincseitől. Persze teljesen összeomlik. Segítséget kér ugyan a falubeliektől, de sajnos nem sikerül kézre keríteni a tettest.

Nem sokkal a tragédia után váratlanul újabb tragédia történik, ezúttal azonban ez a tragédia Silas kései boldogságát jelenti. Egy szerencsétlen nő halálra fagy az út mentén, nem messze Silas házától, a gyereke, egy kislány viszont túléli az éjszakai vándorlást, ugyanis bemászik Silas házába, épp a kandalló elé, ahol Silas korábban a kincseit rejtegette.

A kislány rögtön összebarátkozik Silasszal, amiben Silas égi jelet lát, és kárpótlásként tekint a gyerekre az elveszett vagyonáért. Mivel senki sem jelentkezik a gyerekért – pedig az olvasó tudja, hogy az apja él –, mindenki árvának tartja. Silas pedig így nyugodt szívvel dönthet úgy, hogy magához veszi.

Becsülettel fel is neveli a lányt. Egy igazi happy enddel végződik a történet, de azért Eliot csavar még egyet a dolgokon. Feléleszti ugyanis Eppie, a kislány igazi apjának lelkiismeretét. Az apa felfedi a kilétét a lány előtt, és először könyörög, hogy fogadja el az általa felkínált „boldogabb” életet, majd pedig fenyegetőzik. De Eppie-t semmi sem hatja meg, ő átlát a szitán, hogy ez a „boldogabb” élet minden bizonnyal gazdagabb lenne, de hogy boldogabb semmiképp, abban biztos, hiszen megfosztanák attól az embertől, aki a fél életét rá áldozta.

Összefoglalva, ez egy Eliottól megszokott, egyszerű(nek tűnő) történet. Rövid, érthető, csendesen folydogáló, akár csak a vidéki élet. Ám amilyen egyszerűnek tűnik elsőre, annál csavarosabb a témaválasztása. Itt ugyanis hiába derül ki a szegény lánytól, hogy valójában „hercegkisasszony”, ő mégis inkább a szegénységet választja, hiszen a szegény emberek szerették őt egész életében.

Mi a legfontosabb dolog, amit a szüleidtől tanultál?

George Eliot: Kései boldogság

Egy újabb George Eliot könyv került sorra. A Kései boldogság című regényt A raveloe-i takács címen is megtalálhatjátok, és ezzel a címmel a MEK-ből is letölthető, méghozzá itt.

Főszereplőnk Silas Marner, akinek szomorú sorsával rögtön a történet elején megismerkedünk. Egy kis közösségben éldegélt, ám egy gonosz „barát” ármánykodásának köszönhetően elhagyta ezt a közösséget, feladta korábbi életét, és egy távoli vidékre, egy kis faluba, Raveloe-ba költözött. Az emberekkel csak a munkájából kifolyólag – takács volt – érintkezett, és egyetlen boldogsága vagyonkájának számolgatása maradt.

Bármennyire elzárkózik is Silas az emberektől, azért megismerünk még rajta kívül néhány embert, többek közt a helyi földesurat, Cass uraságot és két semmirekellő fiát, Godfrey-t és Dunstant. A két fiú igen nagy pácba kerül a saját hülyeségük folytán, ám ami valakinek szerencsétlenség, az valaki másnak élete legnagyobb szerencséje lesz. Akaratukon kívül ugyanis új életet lehelnek Silas Marnerbe.

Ha nem akarnék fontos eseményeket elspoilerezni, akkor itt most meg kellene állnom. De ez nem az a spoilermentes blog, tehát ez most itt egy külön baráti figyelmeztetés, hogy ha nem akarod előre megtudni a fontos dolgokat, akkor ne olvass tovább.

A két Cass fiú közül az egyik egy ködös téli éjszakán megfosztja Marnert egyetlen „boldogságától”, a féltve őrzött pénzeszsákjától. Ugyanakkor néhány nappal később Silashoz váratlan látogató érkezik, aki kényelmesen be is rendezkedik nála. Egy este ugyanis váratlanul egy kislányt talál Silas a kandallója előtt. Nem messze a házától Silas megtalálja a kislány anyját, de már nem tudják megmenteni, az apja pedig nem jelentkezik érte. Hogyan is tehetné? Mégsem vallhatja be, hogy rangon aluli, titkos házasságot kötött. Pláne, mikor éppen kinéz neki egy kényelmes élettel kecsegtető menyasszony.

Silas és a kislány, Eppie boldogan élnek. Eppie nagyon jó hatással van Silasra, miatta a férfinak nincs más választása, újra nyitnia kell a világ felé, és barátokat szerez. Többet nem is gondol egyik szerencsétlenségre sem, amit el kellett szenvednie, hiszen Eppie mindenért kárpótolja.

Eppie szépen növekszik, látjuk a felnőttség küszöbén is, amikor már kérője is akad. És ez az a pont, amikor egy szerencsétlenség következtében az apja úgy dönt, hogy végre felvállalja őt, és szeretné magához venni. Feleségével együtt ellátogatnak Silashoz és Eppie-hez, bevallja, hogy ő az apja, és minden földi jót felvillant a lánynak, csak hogy magához édesgesse – pénzt, jómódot, kényelmet, kapcsolatokat, gazdag kérőket. Ám a lányt nem hatja meg a csodás felfedezés. Ő Silast tekinti apjának, és nem hajlandó semmiért sem elhagyni őt.

Mennyire csábítanak a materiális dolgok?

„Az igazsághoz hű, ugyanakkor önmagunk ellen szóló gondolatok nem jelentkeznek túl sűrűn, még a legtisztább levegőben sem, még az égről és földről szóló legnemesebb tanítások ismeretében sem.”

„…egyetlen lélek sem lehet mentes a gonosz szándéktól, melynek boldogsága egy hazugságtól függ.”

„Régebben léteztek olyan angyalok, akik eljövendtek, és kézen fogva elvezették az embereket a romlás városából. Manapság már nem látni ilyen angyalokat. Mégis van, aki eltérítsen bennünket, embereket a fenyegető pusztulástól. Valaki a kezét a kezünkbe csúsztatja, és gyöngéden egy nyugodt, derűs világ felé kormányoz minket, hogy soha többé hátra se tekintsünk. És ez a segítő jobb akár egy gyermeké is lehet.”

Ezért olvasd előbb a könyvet, és ne az értékelést | Lewis Wallace: Ben-Húr

Nem igazán ismertem ezt a történetet, nem láttam egyik film feldolgozást sem, ezért csak valami halvány elgondolásom volt arról, hogy ez valamiféle Jézusról szóló könyv. És mivel az előző félévben volt egy bibliai témájú órám, gondoltam, időszerű lesz ennek a történetnek az elolvasása.

A nagy könyvbeli rövid leírásból rögtön egyértelmű lett, hogy ennek a könyvnek nem Jézus a főszereplője, ám szoros összefonódásokat helyezett kilátásba, így továbbra is aktuálisnak éreztem. Sőt, a leírás alapján hirtelen igen nagy elvárásaim támadtak. De sajnálatos módon csalatkoznom kellett.

A tartalmi összefoglalóból tudhatjuk, hogy a főszereplőnk egy zsidó ifjú, Júda Ben-Húr, akinek személyes elszámolnivalója akad egy római ifjúval, bizonyos Messzalával. Ben-Húr gyakorlatilag a halálból tér vissza – hiszen örökös gályarabságra ítélik –, hogy bosszút álljon esküdt ellenségén, valamint, hogy megkeresse a családját. Ebben a sorrendben. Persze a sors is inkább a bosszúnak kedvez, mert amint visszatér szülőföldjére, majdnem rögtön belebotlik Messzalába, míg a családjáról senki nem tud semmit.

Ben-Húr történetét Jézus története foglalja keretbe. Míg a könyv a három napkeleti bölcs vándorlásával indít, a keresztre feszítéssel zárul, és néhány helyen, főleg a könyv vége felé valóban összefonódik Jézus és Ben-Húr élete. Sőt, Ben-Húr meglehetősen sokat, gyakorlatilag a családját köszönheti Jézusnak. Végeredményben mégsem fedezi fel Jézus életének értelmét, mármint a vallási értelemben vett értelmét, ugyanis a végsőkig sem képes megbocsátani Messzalának. (A főszereplők közül egyébként egyedül egy ember látja Jézus valódi mivoltát, a többiek mind „hagyományos” királyként tekintenek rá, aki majd felszabadítja őket a római elnyomás alól. Ami egyébként az adott korban egy teljesen jogos nézet lehetett, tehát ennél egyáltalán nem éreztem disszonanciát.)

A könyv központi jelenete az a híres-neves kocsiverseny, ami még számomra is többé-kevésbé ismerős volt, mert a filmeket éppen ezzel reklámozták. Meg kell hagyni, a jelenet erősen képernyőre kívánkozott, mert leírva kicsit nehézkes elképzelni, hogy pontosan hogyan is fordultak azok a kocsik, ki hol volt, és mi is történt úgy egyáltalában.

Több nagyon szimpatikus és vagy érdekes szereplő is színre lépett ebben a történetben. Kedveltem Simonidest, akinek teljesen természetes volt, hogy az ura visszatértével újra szolgálatba áll, és nem lép le a nagy zsákmánnyal. Mallukhot is rögtön megszerettem, mert hű segítője volt mind Simonidesnek, mind Ben-Húrnak. (Utóbbinak tudtán kívül is.) Nagyon bírtam Ilderim sejket, ő már-már olyan igazi, modern kori badass szereplő volt. De, akit különösen érdekesnek találtam, az Boldizsár, a napkeleti bölcs lánya, Irasz. Céltudatos, fondorlatos és számító. Egyáltalán nem ilyen tulajdonságokra számítana az olvasó egy nőtől ebben a korban. Ő azonban megtalálta az útját-módját, hogyan érheti el egy férfiak uralta világban a célját. Persze a történet szempontjából rossz célt választott, és pórul is járt, de ez abból a szempontból mellékes, hogy nagyon üdítő volt a karaktere a sok fekete-fehér karakter között.

A kedvenc jeleneteim pedig Ben-Húr első találkozása és beszélgetése Quintus Ariusszal, a római hadvezérrel a gályán, amivel csatába indultak, majd az egyáltalán nem csodás, hanem nagyon is hihető megmenekülése a rabságból.

Egy picit túlírtnak éreztem a könyvet. Sok volt a tájleírás, de a tájak egyáltalán nem voltak változatosak. Szóval lehetett volna kurtítani rajta, de összességében egyáltalán nem volt rossz történet. Engem kizárólag a nagy könyv összefoglalója vitt félre. Ezután bölcsebbnek kell lennem, és csak a könyv olvasása után szabad elolvasnom az említett összefoglalókat!

Egy aprócska érdekesség még a végére: az 1959-es filmfeldolgozásnak a híres zenéjét a magyar Rózsa Miklós szerezte, amivel Oscar-díjat is nyert. Hallgassatok bele:

Furcsa dologra bukkantam ebben a könyvben. Két helyen is emlegetnek magyaros dolgokat, de ez esetben attól tartok, ez csupán a fordító kikacsintása az olvasóra:

„A hetedik hónap – a zsidóban Tisri, a magyarban október…”

„A domb a régi aram Golgotha volt – latinul: Calvaria; magyarosan: kálvária; lefordítva: a koponya.”

Általában nem szokott feltűnni nekem egy könyvben a korhűtlenség, és nem is különösebben akadok fenn rajta, de ez most elég szembeszökő volt:

„E tömeg fölött királyi arányosságú fej látszott – egy államférfiúnak és hódítónak az eszményi feje – alul széles, homlokban domború fej, aminőnek Cézárt modellálta volna Michelangelo.” – Aki ugyebár jó pár száz évvel az események után született csak meg.

Egy új játékkal ismerkedünk meg, amelyet ezúttal a Bosszúállók-rajongók figyelmébe ajánlok: ez az ókori római kockajáték, amit bizonyos tesszerákkal, vagyis kockákkal játszottak.

Szoktál értékeléseket, összefoglalókat olvasni egy könyvről olvasás előtt, vagy inkább ismeretlenül ugrassz bele egy történetbe?

Lewis Wallace: Ben Húr

Mindenekelőtt – ez itt a reklám helye – a szóban forgó könyvet a MEK-ből töltöttem le, ezen a linken ti is megtalálhatjátok teljesen ingyenesen és legálisan.

Végre sikerült befejeznem tehát a Ben-Húr című könyvet. A címmel meggyűlt a bajom, ugyanis többféle változatban is láttam már. Külön írva, kötőjellel írva, rövid és hosszú ú-val. Én maradnék a Ben-Húrnál, vagyis a továbbiakban következetesen ezt fogom használni.

Miről is szól ez a könyv? Krisztus korában járunk, mármint amikor élt. Kis részben egyébként az ő életét is nyomon követjük. De nem ő a főszereplőnk, hanem Júda Ben-Húr, egy gazdag zsidó családból származó fiú. Van neki egy barátja, a római Messzala. Ám hamar kiderül, hogy ez a barátság nem is igazán volt barátság. Ugyanis egy kellemetlen incidens során – egy tetőről lehulló tégla majdnem agyoncsap egy magas rangú rómait – Messzala, mint szemtanú, bűnösnek vallja Ben-Húrt. A fiút gályarabságra ítélik.

Ez az ítélet ugyebár élethosszig szólt volna, ám Ben-Húr megmenekül. Gályája egy véres tengeri csatában vesz részt, amelynek során lehetősége nyílik megmenteni a hajó római kapitányát. A kapitány cserébe nem csak felszabadítja, hanem egyenesen fiává és ezzel örökösévé is fogadja.

Jó pár évvel a Messzalával történt incidens után Ben-Húr, mint gazdag római tér vissza hazájába, az akkor épp a Római Birodalomhoz tartozó Izraelbe. Két célja van: felkutatni a családját és bosszút állni Messzalán. Ahogy leszáll a hajóról, szinte rögtön barátokra talál Szimonidesz és lánya, Eszter, Mallukh, valamint Ilderim sejk, Boldizsár és Irasz személyében. (Boldizsár az a napkeleti bölcs, aki ajándékot vitt a kis Jézusnak születésekor.)

Egy szerencsés véletlen folytán nemsokára éppen cirkuszi játékok kerülnek megrendezésre, és Ben-Húr felajánlja Ilderim sejknek, hogy lesz a hajtója a kocsiversenyen, ugyanis megtudja, hogy Messzala is versenyez. Mivel rómaiként kiváló kiképzésben részesült, könnyedén le is győzi Messzalát, ráadásul Messzala a versenyen megsérül, soha többé nem tud járni.

Ezután egyrészt a családja kutatásával van elfoglalva, másrészt igyekszik sereget toborozni. Egy ideje ugyanis már az a szóbeszéd járja, hogy megszületett a zsidók királya, aki majd felszabadítja őket a római uralom alól, és Ben-Húr mindenképpen szeretne ennek a királynak a segítségére lenni. Egyedül Boldizsár az, aki ragaszkodik hozzá, hogy ez a király nem a földi világban lesz király, de senki sem hallgat rá. Mindenkit fűt a bosszú a rómaiakkal szemben.

A szervezkedések közepette Ben-Húr rábukkan az életben maradt anyjára és húgára. Tulajdonképpen Jézus segíti őt hozzá ehhez. Ám a másik dologra, a dicső zsidó királyságra irányuló reményei szertefoszlanak, amikor szemtanúja lesz Jézus keresztre feszítésének. Felhagy az erőszakos terveivel, és boldogan él szíve választottjával, gyermekeivel és a húgával római villájában.

Bosszúálló típus vagy?

„…a tiszta szív imádsága akkor is az volt, ami most és ami mindig lesz: a lélek sugalmazott éneke.”

„…harcolni akarok érette, hogy viszont megtanítson arra, mikép harcoljak egykor ellene.”

„…a lélek segítségével a gyönge néha boldogul, mikor az erős elvész.”

„Királyok bukása, birodalmak összeomlása nem válthatja meg nyomorúságából az emberi nemet…”

„– A szerelem halálos betegség, amelynek nincs orvossága… – De van: a halál…

„Vannak emberek, akikre nézve a vagyon rejtett átok.”

„Mikor Isten jár a földön, néha századokra vannak egymástól léptei.”

„A vízbefúló embert még meg lehet menteni, …, de a szerelmest nem.”

„Az emberek, szerencsére, nem halnak bele a hiúságukon esett sebbe, sőt nem is soká betegek tőle.”

„…az emberi nem bajai nem a rossz kormányzatból származnak, hanem abból, hogy az emberek nem ismerik az Istent és nem tartják meg a törvényeit.”

Cry for me, Argentina! | José Hernández: Martín Fierro

 

Ha valaki esetleg azt gondolná, hogy nem, annak elmondom, hogy külföldön tanulni piszok nehéz. Pláne egy magyar oktatáshoz szokott introvertáltnak. Ezért is a kimaradás. Na de ne akadjunk fenn ilyen apróságokon!

Mivel egy mindössze 102 oldalas műről van szó, most nem bontom szét a tartalmat és az értékelést, hanem minden egyben következik José Hernándeztől a Martín Fierro.

Mielőtt még megismerkednénk a történettel, kezdjük néhány rövid, ám fontos információval.

Az első, hogy a nagy könyv szerint ennek a történetnek van folytatása is, ami jóval hosszabb, én azonban ezt egyelőre nem találtam meg. Tehát ez a bejegyzés kizárólag a magyarul is megjelent, 102 oldalas, Martín Fierro címet viselő művel fog foglalkozni.

A magyar kiadás illusztrációi, akár a borítón (mind a papír-, mind a kemény borítón), akár magában a könyvben lévőeket nézzük, botrányos. Erről nem is szeretnék több szót ejteni.

És tessék, itt van egy újabb könyv, aminek egy név a címe. Ami nálam mindig kiveri a biztosítékot. De legalább egy alacsony oldalszámmal párosult, úgyhogy abban reménykedhettem, olyasmi élményben lesz részem, mint az Anyegin kapcsán.

Na most azt kell, mondjam, hogy a történet a lehető legmesszebb áll az Anyegintől. Azért vannak hasonlóságok. Például, hogy itt is egy verses elbeszélésről van szó. Valamint itt is egy bizonyos embertípussal ismerkedünk meg. De itt szó sincs semmiféle szerelemről. Ez a történet ennek a bizonyos fajta embertípusnak (vagy inkább foglalkozásnak? életformának?), a gaucsóknak az eltűnéséről/eltüntetéséről szól.

A gaucsót szerintem nagyjából úgy kellene elképzelnünk, mint a mi régi pásztorainkat, akik mindig időlegesen leszerződtek egy gazdához az állatok őrzésére, de azon túl „szabadok” voltak. Persze ez a szabadság nálunk nem igazán volt meg. De a gaucsók a mi pásztorainknál valamivel magasabb szinten álltak a társadalomban, mert ennek a mi jó gaucsónknak, Martín Fierrónak is volt például saját háza és családja. Mintha csak azért vállalt volna néha munkát, hogy ne unatkozzon otthon.

Sajnos azonban a szabad földek területe egyre kisebb és kisebb lett, ahogy megjelentek azok az agyontanult emberek, akik mindenféle jogi csavarok segítségével kisajátították más (vagy inkább a köz) tulajdonát maguknak. És szükségessé vált a szabadon kófricáló gaucsók megrendszabályozása. Ezért összeterelték őket a határvidékeken, és besorozták őket katonáknak, hogy védjék az országot az őslakosokkal szemben. Ez a kép már önmagában megérne egy misét, de vannak még ebben a rövidke könyvben más finomságok is.

Ez történik tehát a főhősünkkel is, két évre besorozzák, és ő csak várja és várja, hogy leteljen a két év, és végre hazatérhessen az otthonába, a családjához. Ám az idő lassan telik, mert vagy nincs nagyon mit csinálniuk, vagy harcolnak az indiánokkal, és az aztán egy elég kimerítő és félelmetes munka. A zsoldot meg csak nem akarják kifizetni nekik, ezért egy szép napon Fierro úgy dönt, hogy leszereli magát. Megszökik, hazatér, és akkor szembesül vele, hogy számára már nincs olyan, hogy haza. A házát lerombolták, a családja elmenekült, és senki sem tudta megmondani, hogy hol vannak. Így aztán Fierro eleinte céltalanul bóklászni kezd a világban. Tulajdonképpen hasonlóan él, mint korábban, csak most már törvényen kívülinek számít.

Igyekszik elkerülni a hatóságokat, bár, ha arról van szó, hogy be kell törnie egy-két koponyát, akkor azért nem habozik. És itt van a könyv másik ínyencsége, ugyanis Fierro egyszer négerekkel kerül összetűzésbe. És, hogy is mondjam? Pontosan úgy viselkedik velük, ahogyan a XIX. században ez normális volt, de a XXI. században ezért Fierrót valószínűleg felkoncolnák. Vagyis nehezen várható, hogy ez a könyv a közeljövőben új fordítást kapna és kiemelt helyre kerülne a könyvesboltokban. (Lásd pl. a cirkuszt Karl May vagy akár Agatha Christie könyvei körül.) Pedig ez ám a színtiszta történelem. Na mindegy, a köznyugalom megőrzése érdekében nem boncolgatom tovább ezt a témát.

Ne várjunk őrületes cselekményt ettől a könyvtől. A lényeget már össze is foglaltam: Martín Fierro saját életét énekli meg, ahogy jómódú, boldog gaucsóból nincstelen törvényen kívülivé változtatták. Az ő sorsán keresztül pedig Hernández ennek az egész foglalkozásnak vagy életmódnak állít emléket és emeli a gaucsót argentinikummá (a hungarikum után szabadon).

Amit még feltétlenül meg kell említenem a könyvvel kapcsolatban, hogy a fordítás valami zseniális. A szöveg ugyan 18+-os, és arra nagyon kíváncsi volnék, hogy az eredeti is olyan-e. De a csúnya szavak nem voltak zavaróak, illettek a témához. Verset szerintem mindig sokkal nehezebb fordítani folyó szövegnél, de ezt itt várakozáson felül oldotta meg a fordító, le a kalappal előtte.

Meleg szívvel tudom ajánlani mindenkinek ezt a könyvet, aki szereti a verses elbeszéléseket, és/vagy érdeklődik az argentin (vagy csak egyszerűen az európaitól eltérő) kultúra iránt.

Mit jelent számodra az otthon?