Viszlát 2018!

Kettőt pislogtam, és már el is jött az év vége. Ez az év utolsó szerdája, úgyhogy úgy döntöttem, összegzek.

Mindjárt az elején azzal kezdeném, hogy ugyebár ez év januárjában indítottam újra a blogot, aminek nagyon-nagyon örülök. Legfőképp azért, mert újra betölthette eredeti funkcióját, egy kapaszkodó volt, egy bója a tengerben, egy kiszögellés a sziklák közt, ahová meg tudtam kapaszkodni. Mert munkailag nem voltam a helyzet magaslatán ebben az évben, úgyhogy örülök, hogy legalább ezt fel tudom mutatni, hogy igen, csináltam is valami értelmeset.

Ezzel a bejegyzéssel együtt pedig idén 51 bejegyzést tettem közzé, ami még a korábbi években sem sikerült, úgyhogy juhúúúúú! J

Év elején elsőként azokat a bejegyzéseket osztottam meg, amelyeket a korábbi években (2016-2017) írtam, amíg a blog maga szünetelt. Ha ezeket is beleszámolom az összesítésbe, akkor 27 elolvasott könyvről került fel idén bejegyzés. Ezek közül 13-at olvastam el ténylegesen 2018-ban.

A könyvek mellett off jellegű posztok is születtek, készítettem különböző saját listákat és elindítottam egy új sorozatot, amelyben a magyarra még le nem fordított könyveket igyekszem bemutatni. És elindult a blog Facebook oldala is.

Szóval összességében úgy gondolom, hogy meglehetősen jó évet zárok a bloggal. De persze mindig van hová fejlődni, úgyhogy – még ha nem is mindig látszik – de folyton töröm a fejem, hogyan lehetne minden még jobb, még szebb, még érdekesebb. Vannak már ötleteim a jövőre nézve, ezért nagyon izgatottan várom a 2019-et. (Más miatt is egyébként, de úgy érzem, hogy egy nagyon jó év közeledik felém. J)

Mielőtt belemennénk a részletekbe és a pezsgőzésbe, egy megjegyzés, amit fontosnak tartok idebiggyeszteni. Ahogy most összeszámoltam, hogy mennyit olvastam idén, ez a 13 nem tűnt valami szép számnak. Nem a babona miatt, hanem mert olyan kevésnek tűnik. És összességében is 33 könyvet olvastam el idén, ami nem túl sok. De a molyos statisztikáimat nézegetve ez a harminc körüli szám kezd rögzülni, így azt hiszem, nálam ennyi a limit. Mivel rengeteg más dologgal is foglalkozok a szabad időmben, így ennyi fér bele kényelmesen. Viszont néha még így is azt érzem, hogy csak átrohanok a könyveken, és nagyon-nagyon kiemelkedőnek kell lennie egy műnek ahhoz, hogy így az év végén vissza tudjam idézni. Ez egy jó mérce lehetne arra nézve, hogy mik voltak az igazán szuper könyvek, de néha sajnálom, hogy egy-egy könyvről csak annyi marad meg bennem, hogy egész jó volt, de arra már nem emlékszem, hogy igazából mi is történt benne. Talán gyúrni kéne egy kicsit a memóriámra… J Na de ezzel az egész hablattyal csak azt szerettem volna mondani, hogy talán megszaporodnak majd jövőre a nem olvasásról szóló bejegyzések, mert tényleg szeretnék igazán elmélyedni a könyvekben. Csakhogy ez a 13 könyv rémisztően kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy egy évben 52 hét van, én meg hetente teszek fel új bejegyzést…

De most nem ennek az ideje van itt. Most ünnepelünk, kipihenjük az év fáradalmait (én mondjuk speciel még 5 napot dolgozok…), átgondoljuk, hogy mi történt velünk idén, és tervezgetjük a jövő évet. Jöjjön is még egy kis visszatekintés, aztán idénre elbúcsúzom.

Először úgy gondoltam, a könyvek összegzésénél csak az idén olvasottakat veszem majd alapul, de az a helyzet, hogy a korábbi évekből feltöltöttek közt vannak olyanok, amelyek nagy hatással voltak rám, ezért mindenképp szót érdemelnek.

Kezdjük először a negatív oldallal. Direkt nem olvastam újra a saját bejegyzéseimet, csak átpörgettem a címeket, hogy az érzéseimre hallgassak. És magamat is megleptem, mert a legtöbb könyvvel kapcsolatban, amelyek nem annyira tetszettek, az volt az érzésem, hogy azért mindnek volt olyan része, amiért mégiscsak megérte elolvasni, mindben találtam valami pozitívumot. És ez nagyon jó érzés! Azért kettőt mégiscsak választottam, amikre abszolút nemet mondanék. Az egyik a Vathek kalifa története, ami számomra túl keszekusza, idétlen és értelmetlen történet volt. A másik pedig a legfrissebb delikvens, a Holt lelkek, amely az utolsó pár oldalával annyira lesokkolt, hogy gyakorlatilag elkaszálta a saját érdemeit.

És akkor most jöjjenek a szuperségek. J 5 könyvet választottam ide, és most először megpróbálok valami sorrendszerűséget felállítani köztük, csak hogy legyen valami kihívás is a dologban. J

Tehát akkor az ötödik helyezettem a 2018-as évből az Ivanhoe. Ez egy végtelenül aranyos történelmi regény, amely számomra újraolvasás volt, de örömmel tettem, mert eredetileg is jó emlékeim voltak róla. Nem egy agyonbonyolított könyv, de jó a hangulata, nem unalmas, abszolút szerethető.

A negyedik helyezett A gyűrűk ura. Szintén újraolvasás volt, és itt viszont egyértelműen jobb élményekkel zártam a második olvasást, mint az elsőt. Összességében jó emlékként maradt meg bennem a megmártózás Tolkien világában, de azért ezt továbbra is csak hardcore olvasóknak ajánlom.

A harmadik helyezett A magányos sétáló álmodozásai. Ez nem igazán regény, inkább olyan, mintha beleolvashatnánk Rousseau titkos naplójába. Rousseau-nak több könyve is szerepel a listán, és mindegyik csak egyre inkább megerősített abban, hogy nekem Rousseau valamiképpen lelki társam. Nagyon sok gondolatunk hasonló; amiket az életrajzában írt, sokszor csak bólogattam rájuk, hogy én is így gondolom / így érzem / így csináltam. És ebben a kis naplószerűségben is nagyon sok ismerős gondolatot véltem felfedezni.

És akkor most vagyok bajban, hogy kit tegyek meg abszolút győztesnek. De ahogy ezt leírtam, már meg is született a döntés a fejemben. J

Tehát a második helyezett Eugénie Grandet. Ez a könyv nagyon nagy hatással volt rám, mert egy számomra is aktuális problémáról írt, és nagyon tetszett a főszereplő helytállása. Szóval éppen csak lecsúszott az első helyről, de oda egy másik könyvet kellett tennem. Mert az a probléma, amivel az a másik könyv foglalkozik, egy állandóan jelen lévő dolog az én életemben is. Témája fájdalmasan aktuális és fontos napjainkban is.

A 2018-as év abszolút favoritja tehát a Kohlhaas Mihály.

Szereplők terén egy picit bővebb a szám, összesen 7 szereplő volt igazán emlékezetes a 27 könyvből. Az kedvenc negatív karakter 2018-ból Claude Frollo A párizsi Notre-Dame-ból, akinek élvezet volt olvasni belső vívódásait. Aztán rendkívül megkedveltem Murr kandúrt, és kicsit fájt is, hogy maga a könyv egyáltalán nem volt jó, mert Murr egyébként nagy figura. Nagyon szerettem az Anyegin-Tatjana párost, akiket ugye csak párban érdemes tárgyalni, hiszen az egymással való kapcsolatuk hozta elő a nekem tetsző tulajdonságaikat. Mint már fentebb, a könyveknél említettem, nagyon tetszett Eugénie Grandet hozzáállása az élethez. Végül pedig meg kell említsek még két nőt, akik a szerelem terén alkottak nagyot. Olyan szilárd jellemek ők, amilyen én, bevallom őszintén, valószínűleg nem tudtam volna lenni a helyükben, ezért nagyon felnézek rájuk. Az egyikük Fanny Price A mansfieldi kastélyból, a másikuk pedig Olenska grófnő Az ártatlanság korából.

Köszönöm a figyelmet. Köszönöm, hogy olvasol. Tudom, még van néhány nap, de idén már nincs több szerda, így most kívánok nagyon boldog, sikerekben gazdag új évet! Találkozunk 2019-ben.

NOHUN #5 Bernal Díaz del Castillo: Új-Spanyolország fölfedezésének története

A NOHUN sorozat következő részében Bernal Díaz del Castillo Új-Spanyolország fölfedezésének története című művét vizsgálgatjuk.

Castillo egy szegény spanyol családban született Amerika felfedezésének idején, és amikor elég nagy lett, hogy katonának állhasson, maga is áthajózott Amerikába, hogy részt vegyen a gyarmatosítási harcokban. Az azték birodalom teljes felszámolása után, a hazáért tett szolgálataiért földet kapott, ahol letelepedett, és megírta emlékiratait a gyarmatosításról. Ez lett az Új-Spanyolország fölfedezésének története. (A címnek ezzel a fordításával nem teljesen értek egyet, de ez szerepel a nagy könyvben. Egyébként az angol címe A True History of the Conquest of New Spain, amiben ugyebár a conquest szó nem igazán azt jelenti, hogy fölfedezni valamit…)

A könyv az 1517 és 1568 közötti időszakot meséli el, nagy hangsúlyt fektetve az 1519 és 1521 közötti eseményekre, vagyis konkrétan a mai Mexikó gyarmatosítására és az azték birodalom fővárosának, Tenochtitlánnak a bevételére.

Castillo alapvetően inkább katona volt, semmint író, ezért a könyv kissé nyersnek tűnhet, illetve meglehetősen szubjektív, tekintve, hogy Castillo a saját maga által is megtapasztalt eseményeket írta le. De véleményem szerint épp ebben áll a könyv érdekessége/értéke. Hogy ez gyakorlatilag nem egy dokumentarista stílusban megírt történelmi regény, hanem egy emlékirat valakitől, aki ott volt az események sűrűjében. És azon felül, hogy látott és tapasztalt dolgokat, bizonyára megvolt a saját véleménye, amelynek feltehetően hangot is adott.

Én a magam részéről nagyon kíváncsi lennék erre a könyvre. Egyrészt azért, mert szeretek az ősi, dél-amerikai törzsekről olvasni, és itt első kézből kaphatnék információkat. Másrészt pedig rettentő kíváncsi vagyok rá, hogyan látott egy egyszerű katona (azt nem sikerült még kideríteni, hogy Castillo mennyire magas pozíciót töltött be Cortés akcióiban) egy ekkora volumenű történelmi eseményt, egy ekkora vérengzést, ekkora borzalmat. Már csak azért is, mert az egyik forrásban találtam egy idézetet a könyvből, amely azt sugallja, hogy igenis rosszul érintették Castillot az események.

Források:

https://study.com/academy/lesson/bernal-diaz-del-castillo-biography-facts-quotes.html

https://www.encyclopedia.com/people/history/latin-american-history-biographies/bernal-diaz-del-castillo

Sokkot kaptam... | Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek

Következőként Nyikolaj Vasziljevics Gogol Holt lelkek című könyvébe vágtam bele, melyet a MEK-ből szereztem be. Az olvasómon 444 oldal volt csupán, ezért mindig meglepődtem egy-egy órányi olvasás után, hogy miért haladok vele mégis olyan lassan. Majd ma, amikor nekigyürkőztem az utolsó száz oldalnak, szembesültem a ténnyel, hogy az olvasóm két, olykor három oldalt vesz egy oldalszám alá, vagyis a könyv legalább 888 oldalas volt.

A rövidségén kívül azért döntöttem emellett a könyv mellett, mert érdekesnek találtam a címét. Aztán ahogy elkezdtem olvasni, csak egyre érdekesebb és érdekesebb lett a történet.

Főszereplőnk Csicsikov Ivánovics Pál egy átlagos külsejű, középosztálybeli hivatalnok, aki szeretne letelepedni, de előtte még el kell intéznie néhány üzleti ügyet. Ennek céljából éppen egy városba érkezik, ahol egy csapásra megnyeri magának az összes vezetőt és magas pozíciót betöltő személyt, akik aztán bemutatják őt a környék legtehetősebb földesurainak. Csicsikov sorra meglátogatja ezeket a földesurakat, és üzletet ajánl nekik. A földesuraknak a jobbágyaik után adót kell fizetni. De csak meghatározott időközönként tartanak ellenőrzést a jobbágyok közt, így azok, akik időközben meghalnak, továbbra is szerepelnek a jegyzékben a következő ellenőrzésig, és továbbra is kell adót fizetni utánuk. Csicsikov felajánlja, hogy átvenné ezeket a holt lelkeket a földesuraktól.

Nos, ez számomra egy elég érdekes alapnak tűnt ahhoz, hogy nagy lelkesedéssel folytassam tovább az olvasást. Mert hát aztán, talán nem árulok el nagy titkot ezzel, Csicsikov emiatt komoly bonyodalmakba kerül, s jobbnak látja, ha elhagyja a várost, mielőtt igazán eldurvulna a helyzet. Nagy vonalakban ez az első rész története, annyival kiegészítve, hogy a végén megismerhetjük Csicsikov teljes előéletét, ami annak apropóján kerül terítékre, hogy a város emberei egyöntetűen elgondolkoznak, vajon ki lehet ez a nagy népszerűségnek örvendő ember, mert igazán senki sem ismerte.

A második részben tovább követhetjük Csicsikov ténykedését, ekkor már más vidékeken jár, de lényegében még mindig holt lelkeket akar szerezni vagyonszerzés céljából. Jár földesúrtól földesúrig, mint a méhecske virágról virágra. Aztán újfent beköltözik egy városba, ahol teljesen váratlan módon terítékre kerül valami meghamisított végrendelet, amiről esküszöm, hogy a könyv előző 99%-ában egy árva szó nem esett. Szóval két eset állhat fenn. Vagy elsiklottam korábban egy ilyen fontos részlet felett, ami teljességgel ki van zárva (és egyenesen megrémít a gondolat, hogy ez megtörténhetett). Vagy Gogolnak gőze nem volt már a vége felé, hogy tulajdonképpen miről is ír, és azt hitte, korábban már emlegette ezt a végrendelet dolgot, közben pedig nem.

Volt a könyv elején egy tanulmány Gogolról, amit én annak rendje és módja szerint szépen el is olvastam. Abban benne volt, hogy mi lett volna a célja ezzel a művel, de az is benne volt, hogy utolsó éveire kissé meggyengültek az értelmi képességei. Ezt a könyvet pedig annyira élete vége felé írta, hogy be sem tudta fejezni.

Na és ennél a végrendelet-mizériánál teljesen értelmét vesztette az az ötezer oldalas jegyezet, amit előzőleg készítettem, hogy miket szeretnék elmesélni erről a könyvről. Sajnálom persze, hogy Gogol nem tudta befejezni ezt a művét, de talán el kellett volna olvasni a kiadónak, mielőtt megjelentette csak azért, mert ez Gogol műve. (Sajnos mostanában elég gyakran futok bele olyan irományokba, amikről az az érzésem, csak azért jelenhettek meg, mert előtte már az író nevet szerzett magának. De attól még, hogy ezt vagy azt XY írta, még nem kéne kiadni, ha egyszer sz** - bocsánat a megfogalmazásért.)

Azért megpróbálok néhány dolgot összeszedni, bár továbbra is leginkább csak értelmetlenül bámulok magam elé, sóhajtozok, és lélekben kérdezgetem, hogy miért kell ilyenekkel traktálni a népet.

Szóval, társadalomkritika. Na hát kérem szépen lehet, hogy Gogol az oroszokat ismerte a leginkább, lévén ő maga is az volt, és elég sok általános megjegyzést is tesz az oroszokra egyébként, de hát mind ismerünk szerintem a saját köreinkben is Csicsikovokat, akik nem éppen törvényes úton szeretnének meggazdagodni. És a többi szereplő is itt él köztünk (gondoljunk csak például Nozdrevre vagy Téntétnikovra), csak más néven. Tehát nagyon jó témába nyúlt bele alapvetően Gogol, csak hát a kivitelezéssel voltak problémák.

Na jó, sajnálom, de egyszerűen nem megy. Teljesen máshogy akartam felépíteni ezt a bejegyzést, és egy csomó mindenről akartam írni, de ez a végrendelet-dolog teljesen hazavágott. Jöjjenek az apróságok, az idézetek, aztán hadd felejtsem el végre ezt a könyvet. Összességében a Holt lelkek nagyon jó alap lett volna ahhoz, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz az orosz irodalom és én, de végül nem lett az, amit nagy fájdalommal vettem tudomásul.

Újból említésre kerül a boszton nevű játék.

Kétszer is kerül tokaji bor az asztalra.

„…mindenkinek van valami vesszőparipája…” – Vesszőparipák mindenhol… J

Utalás történik Goethe Az ifjú Werther szenvedései című könyvére.

„Vigyétek hát magatokkal, mikor a lágy ifjonti évekből elindúltok a kegyetlen, komor férfikor felé, - vigyétek magatokkal az összes emberi tulajdonságokat, ne hagyogassátok el útközben, mert azt többé föl nem szedhetitek! Félelmes, rettenetes a ránk váró öreg-kor, semmit sem ád vissza többé.”

„Vannak esetek, a melyekben a nő, ha még oly gyönge is a jelleme a férfiúéhoz viszonyítva, egyszeribe erősebb lesz nemcsak a férfinál, de a világon mindennél.”

„Mindnyájunknak megvan az a kis gyengénk, hogy magunk iránt egy cseppecskét engedékenyek vagyunk,…”

„Ha a följebbvalók kedvében jársz, hát ha még a tudományokban nem is haladnál, ha az Isten nem adott volna is tehetséget, mégis előre fogsz menni s mind elhagyod a társaidat.”

„A szerzés az oka mindennek: a miatt történnek olyan dolgok, a melyeket a világ nem egészen tisztáknak nevez.”

„Talán az ördög kormányozza a világot, hogy nem tudunk ésszel élni…”

„…azt tapasztaltam, hogy minden rossz azért vesz erőt az emberen, mert nem dolgozik.”

„Az iskolából kikerűlő nem használható semmire: sem falun, sem városban; korhely lesz és érzi emberi méltóságát.”

„Bizony, mondom önnek, hogy nem az az igazi vagyon, a melyet elvehetnek tőlem, de az, a mit soha, senki el nem vehet.”

Itt járt a Télapó

Bevallom őszintén, ezt a bejegyzést szántam a most következő szerdára. De még mindig küzdök Gogollal, így az aktuális könyvről egyelőre nem tudok írni. Viszont hoztak egy csomagocskát a szüleim... akarom mondani, a Télapó. :) És mivel van benne valami, ami azért kapcsolódik a bloghoz (eleve azért került bele!), így tudtam, hogy szeretnék belőle bejegyzést.


Mielőtt belecsapnánk a képes - kicsomagolós beszámolóba, szeretném leszögezni, hogy ez NEM szponzorált tartalom! Nem állok kapcsolatban a céggel, nem ők kértek fel, hogy reklámozzam őket. Egyszerűen csak mint magánembert, nagy örömmel tölt el, hogy kicsiny hazámban is megjelennek az ilyen különlegességek. A termékeket abszolút a saját szórakoztatásomra rendeltem, de mivel elégedett vásárló vált belőlem, így megosztom veletek efeletti örömömet, és mint magánember, buzdítok mindenkit lelkesen arra, hogy aki szereti az ilyesmiket, nyugodtan kísérletezzen, mert szuperek a termékek!


Na de hogy miről is van szó: könyves témájú illatgyertyákról. :) A történet röviden, a Világok lángjától rendeltem néhány, illetve egész pontosan három darab illatgyertyát, csak úgy kipróbálásképp. Az ötlet szerintem zseniális, hogy valamilyen könyvhöz kapcsolódó illatokat zárnak kis üvegcsékbe, gyertya formájában. Szeretem a gyertyákat is, a könyves mütyűrüket is, úgyhogy eleve elég lelkes voltam. Készültek természetesen mindenféle karácsonyi illatokkal, úgyhogy főleg ezekből szemezgettem. Kettőt választottam végül (hosszas gondolkodás és ajándék-pénz számolgatás után), illetve a harmadikat pedig nem titkolt szándékkal azért rendeltem, hogy most jól írhassak erről nektek. Vagyis egy olyan könyves gyertyát választottam harmadikként, amely könyv szerepel az 1001-es listán.


A csomag jóval korábban megérkezett már egyébként, de mivel magyarországi címre jött, én meg ugye nem ott lakom, így a normál szállítási időnél kicsit többet kellett várnom, míg megkaparinthattam a kincseket. De most már itt vannak, a szüleim pedig már úton vannak hazafelé, a párom dolgozni, úgyhogy semmi sem akadályozott meg abban, hogy nyugodt körülmények között elővarázsoljam a csomagból a kicsikéket.


Nem is csigázok tovább senkit, beszéljenek most egy kicsit helyettem a képek.

És akkor íme, itt van a három gyönyörűség. Oké, az első nem teljesen könyves, mert az a Szívek szállodája című sorozathoz kapcsolódik, a második a Harry Potterhez, és a harmadik pedig A gyűrűk urához.

A Gandalf fantázianévre hallgató gyertya a cimke szerint pipadohány - tölgymoha - erdő illatú. Természetesen első dolgom volt letekerni a kupakját és megszuszózni. Elég... érdekes illatösszeállítás. Egyáltalán nem rossz, csak valahogy én másra, erdősebb, avarosabb illatra számítottam, ebben viszont inkább szerintem a pipadohány dominál. Még nem gyújtottam meg, de arra is sor fog kerülni (most épp az I smell snow! ég, a három közül első szaggantásra ennek tetszett a leginkább az illata, és meggyújtva is isteni egyébként).


Sem a rendelés, sem a fizetés, sem a szállítás során én nem tapasztaltam semmi problémát. A legnagyobb bajom az volt, hogy alig tudtam választani, legszívesebben mindből rendeltem volna. :) A csomagolás rendben volt, ahogy a képeken is láthatjátok, a doboz le volt ragasztva, benne töltőanyag, a gyertyák külön becsomagolva, és egyébként még a papír alatt pukifóliával (buborékfólia) is körbe voltak tekerve. Mindegyik gyertyához egyébként le van írva, hogy milyen illatokat használtak, de én úgy gondolom, attól még az ember zsákbamacskát vesz, hiszen nem lehet tudni, melyik illat lesz a legerősebb, vagy hogy passzolnak össze a különféle illatok. És ugye ami az egyik embernek tetszik, az a másiknak nem feltétlenül. Ebből a szempontból számomra meglepetések voltak az illatok, amitől tartottam kicsit, az tetszik a legjobban, a másik kettőnél pedig kicsit másra számítottam. De ez abszolút nem kritika, csupán az én egyéni ízlésem.


Összeségében én totálisan meg vagyok elégedve mindennel, és biztos, hogy fogok még a Világok lángjától rendelni. Addig pedig köszönöm ezt az első és minden kétséget kizáróan szuper élményt! Csak így tovább!