Akkor és most 1/1 | Friedrich Hölderlin: Hüperión

 

Ismét valami újdonság következik a blog életében. Elsőként ennek apropójáról írnék. Valamivel több, mint egy évvel ezelőtt elindítottam a moly.hu-n a blog első kihívását, melynek címe Elfeledett klasszikusok volt. Kiválogattam kilenc könyvet, amelyeket a projekt kapcsán olvastam, és amelyek nagy hatással voltak rám, és arra kértem a jelentkezőket, hogy ők is válasszanak ki hármat ezek közül, olvassák el, és írják meg, hogy nekik hogy tetszett. Amire nem számítottam, hogy ha csinálok egy kihívást, akkor én automatikusan felkerülök a jelentkezők közé. J Pedig nem terveztem magam is megcsinálni, tényleg pusztán a népszerűsítés lett volna a célom, de aztán arra gondoltam, hogy nézne az ki, ha pont a saját kihívásomat nem teljesíteném, így hát belevágtam.

Ma tehát egy olyan könyvről lesz szó (és a terveim szerint még két alkalommal a nem túl távoli jövőben), amelyeket épp ennek a projektnek a kapcsán fedeztem fel, következésképpen született már róla bejegyzés. Ez pedig most nem más, mint Hölderlin Hüperiónja.

Azt mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy ez az aprócska könyv – mindösszesen 155 oldalról van szó – tényleg az egyik legnagyobb hatással volt rám. Nagyon sok tekintetben azonosulni tudtam a főszereplővel, Hüperiónnal. Ez szerintem azért is lehet, mert nem fejti ki konkrétan, hogy mi alakította az ő gondolkodásmódját, pusztán a végkövetkeztetéseit ismerhetjük meg. Itt most arra gondolok, hogy valószínűleg az ő nézeteit és véleményét nagyban befolyásolták a történelmi események, egész konkrétan az, hogy Görögország akkoriban török megszállás alatt állt, és szerintem őt ez vezette arra a véleményre, hogy a világ valahogy nem jó irányba megy. Engem nyilván nem ez befolyásolt, mert sem görög nem vagyok, sem az országom nem áll megszállás alatt, mégis pontosan ugyanezt érzem.

Készítettem egy listát, hogy melyek azok a dolgok, amelyek kapcsán mélységesen együtt érzek Hüperiónnal:

Fiatalként, tinédzserként van egy elképzelésünk a felnőtt létről, ami valójában merőben különbözik a valóságtól, és ez komoly csalódáshoz vezet(het)

A gyermeki kíváncsiságot és az ifjúi tettvágyat gyorsan derékba töri a „való világ”

A tettek és a remények is ugyanúgy lelkesíthetnek minket, de végeredményben mindkettő csak boldogtalansághoz vezet

Az élet egy folytonos hullámzás a tettek, a remények, a csalódások és a nagy visszatérések közt

 

A listán merengve pedig arra jutottam, hogy Hölderlin könyve gyakorlatilag egy kézikönyv a kapunyitási pánikról. Szerintem azok a dolgok, amiket Hüperión érez, pontosan lefedik ezt. Gőze sincs, hová forduljon a világban, mert a világ valahogy kifordulni látszik a sarkaiból, amint az ember ténylegesen kilép bele.

Jó esetben mit láttunk a szüleinktől? Keményen dolgoztak, próbáltak elköteleződni, és megállni a saját lábukon. Ma meg sok esetben a fiatalok nem kapnak annyi kezdő fizetést, hogy különköltözzenek tőlük.

Az élet igazságtalan, és aki érzékeny az ilyesmikre, azt ezek a dolgok rendesen földhöz tudják vágni. És akkor mi, akik így jártunk (mert én így jártam, és szerintem vannak még rajtam kívül mások is), úgy bolyongunk a világban, mint szegény Hüperión.

(Folytatása következik…)

NOHUN #25 Anthony Trollope: Barset utolsó krónikája

 

Különös könyvvel foglalkozunk ma, a szóban forgó Barset utolsó krónikája (The Last Chronicle of Barset) ugyanis egy sorozat része.

Én magam szeretem is meg nem is a sorozatokat. Azt viszont felettébb érdekesnek találom, ha egy ilyen (vagy bármilyen) listára egy sorozatnak csak bizonyos tagját (tagjait) válogatják be. Habár a könyv tartalmából gyorsan kiderül, hogy itt azért elég laza szálak fogják össze az egyes részeket, azért mégis csak nincs ez rendben így.

Anthony Trollope megálmodott egy képzeletbeli helyet Angliában, bizonyos Barset megyét, és ezt a helyet benépesítette emberekkel, hogy rajtuk keresztül bemutassa a vidéki Anglia életét. Hat regényt írt, melyek Barset megyében játszódnak, ez a mai könyvünk a sorozat utolsó része.

Van egy főhősünk, bizonyos Josiah Crawley, akinek drámája köré csoportosulnak a többi események. De a fő cél mégis csak a társadalom bemutatása. Az mondjuk dicséretes, hogy Trollope-nak a jelek szerint sikerült kiválasztania egy főszereplőt. Mert ugye az én tapasztalataim azt mutatják, hogy főszereplő nélkül egy könyv mit sem ér, még ha oly magasztos célja is van, mint mondjuk ennek a könyvnek (lásd A Jarndyce-örökösöket).

Hogy miért nem fordították le ezt a könyvet, azt meg tudom érteni. Kifejezetten utálatos, amikor egy sorozatnak nincs minden része lefordítva. (Bár én nem olvasok sok sorozatot, de még így is sikerült belenyúlnom olyanba, aminek, úgy érzem, örökkön örökké várhatom a befejező részét.) A fő témát tekintve pedig épp idén olvastam egy zseniális művet (Hiúság vására), szóval azt hiszem, meglennék Barset utolsó krónikája nélkül is.

Források:

https://www.penguinrandomhouse.com/books/180436/the-last-chronicle-of-barset-by-anthony-trollope/

https://www.britannica.com/topic/The-Last-Chronicle-of-Barset

Lakodalom van a mi utcánkban

 

Aggodalomra semmi ok, egyáltalán nem az esküvőkről akarok írni ebben a bejegyzésben (ha esetleg ez valakit elrettentene). J J Viszont kikerülhetetlen tény, hogy ezen a szombaton lesz a saját esküvőm, és ez azért olyan jelentős esemény, amiről az emberek, legalábbis a nők szeretnek a lehető legtöbb helyen megemlékezni. J Én viszont inkább a házasságról akarok most írni, mert mégis csak annak van nagyobb jelentősége az ember életében, mint az esküvőnek. J (Jó ég, mennyi smiley egy bekezdésben… J)

Természetesen könyves vonatkozásban kívánok írni a házasságról. És mikor elkezdtem gondolkodni ezen a témán, rájöttem, hogy nem is lesz ez olyan egyszerű. Úgy tűnik ugyanis, hogy a jó házasság nem a regényírók kedvenc témája.

Érdekes, mert nagyjából minden más témára találtam példát már abból a szerény olvasmány-számból is, amit itt eddig produkáltam:

vannak szerelmesek, akik küzdenek a kapcsolatukért (Büszkeség és balítélet, A jegyesek, Jane Eyre);

láthattunk megromlott házasságokat (Bovaryné, Kreutzer-szonáta, Ethan Frome, Hiúság vására);

eleve halálra ítélt kapcsolatokat (Az ártatlanság kora);

tiltott és titkolt kapcsolatokat (A skarlát betű, Vörös és fekete);

és soha létre nem jövő házasságokat (Az ifjú Werther szenvedései, Új Héloise).

Az esküvő körül forgó történeteket tehát két részre lehet bontani: vagy a házasság megkötésével zárul a könyv, és nem láthatjuk, hogy alakul a kapcsolat a későbbiekben, vagy pedig ha figyelhetjük is tovább az események alakulását, azok valahogy sosem jó irányba fordulnak.

Persze tudom, még több van előttem, mint mögöttem, már ami a könyvek számát illeti (meg hát azért remélem, hogy egyébként is), de akkor is furcsának találom, hogy a jó házasság ilyen mostoha téma. Első gondolatra persze bizonyára sokkal izgalmasabbnak tűnik egy széteső kapcsolatról írni. De bizonyos értelemben egy jó házasságban ugyanúgy küzdeni kell, mint egy rosszban. Az igen kimondása egyáltalán nem garancia egy hosszú, boldog, közös életre, hanem bizony tenni kell érte, és a felmerülő problémákat meg kell oldani.

Már az eljegyzésünkre is kaptunk „tanácsadó” könyveket, és az első nászajándékunk (ami már múlt héten megérkezett a messzi-messzi Torontóból; ezúton is köszönjük távolba szakadt barátnőmnek! J) is gyakorlatilag ez volt. De én szívesen olvasnék regény formájában is arról, hogyan küzdenek, és járnak sikerrel(!) házaspárok a boldogságért folytatott harcban. Szerintem ebből is ki lehetne kerekíteni egy kellően izgalmas és tanulságos történetet, ami számot tarthatna arra, hogy egy ilyen listára felkerüljön.

Amikor érzed, hogy valami nem neked szól | Charles Dickens: Copperfield Dávid

 

Azt hiszem, ez egy egészen rövidke bejegyzés lesz, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit is írhatnék erről a könyvről.

Az én Mórás kiadásom végén van egy kis tanulmány, amely egyértelműen leírja, hogy a Copperfield Dávid önéletrajzi ihletésű mű, Dickens saját gyerekkori élményei köré kerekített egy fiktív történetet. Ez önmagában megadja a mű értékét. Ugyanakkor Dickens engem egyáltalán nem nyűgözött le, vagyis ez az érték minden bizonnyal érték valaki számára, de számomra nem.

Ha pedig eltekintünk ettől, és csak úgy önmagában vizsgáljuk ezt a könyvet, akkor azt láthatjuk, hogy mintha ez egy előtanulmány lett volna a Twist Olivérhez. Szegény, szerencsétlen, árva gyerek a főszereplő, aki rossz kezekbe kerül, kisebb-nagyobb kalandokat él át, és a sorsa végül egészen jóra fordul. Azért mondom, hogy előtanulmány, mert a Copperfield Dávid egy fokkal unalmasabb, mint a Twist Olivér. Egyszerűbb. Köznapibb. Életszerűbb.

El kell ismernem, lehetne pár dolgot elemezgetni ennek a könyvnek a kapcsán, kezdve a gyerekek viselkedésénél, a nevelőszülőségen át az oktatási rendszerig. És kétségtelenül van szó néhány érdekes karakterről is. Mindjárt elsőként említhetném Betsey nénit, aki első felháborodásában elhagyja a sógornőjét, amiért az nem lánynak adott életet, majd később mégis befogadja a szerencsétlenül járt gyereket. Vagy Micawber urat, aki páratlanul nagy életművész.

Fájdalmas talán a tény, de egyáltalán nem érzem úgy, hogy erről a könyvről bármit is mondanom kellene. Az egyetlen dolog, amire jó volt, hogy megerősítette, Dickens nem nekem való író. (Van még egy könyve a listán, a Szép remények. Félelemmel vegyes kíváncsisággal várom, mert az legalább nem gyerekekről szól.) Ezen túl a könyv pusztán egy gyerek története, akinek kétségtelenül elkeserítően indul az élete, aztán meg szerencsésen jobbra fordul.

Elég sok listás könyvre történik utalás: Peregrine Pickle kalandjai, HumphreyClinker kalandozásai, Tom Jones, A wakefieldi lelkész, Don Quijote, Robinson Crusoe és Az ezeregy éjszaka meséi

„Nyugodt lehet, a szorgalmas emberek is teljes mértékben kiveszik a részüket a világon elkövetett gonoszságokból. Mi egyebet műveltek ebben az elmúlt egy-két évszázadban azok az emberek, akik a legszorgalmasabban gyűjtögették a vagyont és a hatalmat? Mi egyebet, ha nem gonoszságot?”

A Jarndyce-örökösök - Hiúságok vására összehasonlítás

 

A mai nappal véget ért a nyári szünet, innentől újra hetente jönnek majd az új bejegyzések. És vágjunk is rögvest a dolgok közepébe. Ugyebár júliusban foglalkoztam két bejegyzésen keresztül a Hiúságok vásárával, de a mondanivalóm erről a könyvről még korántsem ért véget. (A két korábbi bejegyzést itt és itt találjátok.)

Ma egy újabb összehasonlítás következik, ezúttal pedig A Jarndyce-örökösöket és a Hiúságok vásárát vetjük kicsit össze. Az összehasonlítás apropóját pedig az adta, hogy mindkét könyv a korabeli társadalmat kívánta bemutatni (és talán egy kissé kritizálni).

Az Örökösök elsőként 1853-ban jelent meg, a Hiúság vására néhány évvel korábban, 1847-ben (habár maga a történet még néhány évtizeddel korábban, a XIX. század elején játszódik). Vagyis mondhatjuk, hogy nagyjából talán ugyanazt a társadalmat igyekszik bemutatni mind Dickens, mind Thackeray. Én mégis egy szakadéknyi különbséget éreztem a két társadalom közt, legalábbis eleinte.

Mert mit is látunk elég egyértelműen a korábban íródott és még korábban játszódó Hiúság vásárában? Hogy egy kis ügyeskedéssel akárkiből lehet valaki. Hogy tulajdonképpen a „lordok háza” megindult a felhígulás felé, hiszen Rebecca Sharp gyakorlatilag szinte a legalacsonyabb szintről majdnem a legmagasabb szintre jut. Épp csak hogy az uralkodó családjának tagja nem lesz, de azért azt eléri, hogy bemutassák az uralkodónak, az pedig csak a legnemesebb nemesek kiváltsága. Ezzel ellentétben a későbbi Örökösökben viszont inkább már azt látjuk, mintha az a bizonyos „lordok háza” újra bezárult volna.

De minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább kezdtem rájönni, hogy rosszul közelítettem meg az Örökösöket. Ott ugyanis én Esztertől vártam a kitörést, elvégre úgy tűnt, származása révén (még ha fattyú is) a szereplők közül ő áll a legközelebb a felső körökhöz. Csak hogy Rebecca Sharppal ellentétben neki egyáltalán nem voltak ilyen ambíciói. Volt viszont valaki, aki igenis egyre feljebbre hágott a gazdagok hátán, mégpedig az ügyvéd Tulkinghorn. Bár tény, hogy nem csinálta olyan nyíltan, mint Rebecca, és nem is ugyanazok az ambíciók fűtötték.

További hasonlóságok voltak még, hogy a pénz ugyanúgy meghatározta az emberek helyzetét, és hogy a nők kitörési pontja, vagy mondhatnám úgy is, hogy egyetlen működő lehetősége az érvényesülésre a házasság volt. Ezzel szemben a férfiaknak több életpályamodell is a rendelkezésükre állt, ha „semmirekellőek” voltak. És itt a semmirekellőség jelezheti pusztán csak azt a tényt is, hogy egy módosabb családban második fiúként jöttek a világra. Például a katonaság elég népszerű hivatás volt.

Mondhatjuk tehát, hogy a két könyv többé-kevésbé elérte célját, mégis az egyikre öt csillagot adtam a molyon, a másikra viszont csak kettő és felet. És felkeltette az érdeklődésem, hogy hogy lehet az, hogy két nagyon hasonló témájú könyv ennyire eltérő tetszést (vagy éppen pont, hogy nem tetszést) arat nálam.

Az egyik fő különbség, amiben a titok legnagyobb része áll, az az, hogy bár Thackeray jóval több szereplővel operál, mégis vannak neki főszereplői, akik mentén kibontakozik a történet, és akiken keresztül kapcsolódhatunk a többi szereplőhöz, akik által képviseltetve van gyakorlatilag a társadalom színe-java. Ezzel szemben Dickensnél nem igazán emelhetünk ki főszereplőt, vagy egyszerre mindenki az, vagy senki sem. Ugyan nála is több szálon fut a cselekmény, de ezek olyan lazán kapcsolódnak egymáshoz, hogy az már szinte elhanyagolható. Határozottan emlékszem, hogy írtam is az értékelésemben, hogy talán jobban tudtam volna értékelni az Örökösöket, ha Eszter igazi főszereplőként lépett volna színre.

Ezen kívül, a magasabb célt – a korabeli társadalom működésének bemutatását – leszámítva a Hiúság vásárának volt egy jól működő története. Ami annak ellenére is jól működött, hogy igen gyakran váltakoztak a nézőpontok. Dickens könyvében viszont teljesen félre lettem vezetve, már ami a cselekményt illeti. A sok szereplő csak mind emlegetett egy bizonyos örökösödési pert, ami viszont egyáltalában nem jelent meg az események sorában, és ez engem végtelenül bosszantott. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mire akar kilyukadni az író. Egyrészről ott volt Eszter rejtélye, ami érdekelt, tekintve, hogy Eszter karaktere nagyon szimpatikus volt nekem. Aztán egy másik szálon ott volt Lady Dedlock rejtélye, meg a csavargó és a fekete ruhás hölgy rejtélye és még egy csomó más rejtély is, de mivel nem láttam, hová fog ez a sok rejtély kifutni, így nem is nagyon tudott lekötni a történet.

Dickens története nekem egyszerűen valahogy nem akart összeállni. Úgy jártam vele, mint pár évvel ezelőtt decemberben, amikor meg akartam csinálni a szokásos mézeskalácsaimat a jól bevált receptem alapján, de valamit sikerült benéznem, és a tészta olyan gyenge lett, hogy egyszerűen lehetetlenség volt kinyújtani, állandóan elszakadt. (Már az idegösszeroppanás szélén álltam, és egy jól irányzott mozdulattal ki akartam dobni az egészet a kukába, de végül apukám megmentette, és a kelleténél dagadtabb, de ehető mézeskalácsok lettek belőle.) A karakterek szárazak voltak, és egyáltalán nem érdekelt, mi lesz velünk az egy Esztert kivéve. Ezen kívül pedig ugyebár a cím is totálisan félrevezetett. Egyszóval több sebből vérzett a dolog.

Thackeray szereplői viszont élettel teliek voltak, volt karakterfejlődés (igaz ugyan, hogy nem pont ott és úgy, ahogy azt várná az ember), volt humor, voltak benne érdekes fordulatok. Vagyis minden megvolt benne, ami egy jó könyvhöz kell, és ráadásként még a XIX. századi társadalom működésébe is bepillanthattam.

Nem is kérdés, számomra ki teljesítette jobban a kitűzött célt. Viszont felettébb érdekesnek találom a dolgot, mert bennem valamiért az a benyomás alakult ki, hogy Dickens úgy általában véve nagyobb író, mint Thackeray. Talán mert több könyvéről hallottam már? Kettőt olvastam is már korábban az Örökösökön kívül, A karácsonyi éneket és a Twist Olivért, de azok sem nyűgöztek le. Nekem valahogy Dickens stílusa nem csúszik, túl száraz és darabos, nem tudok rá jobb szavakat. Thackeray viszont igazi nagy mesemondó, élvezet volt a Hiúságok vásárát olvasni.