Legfrissebb kiadás: 1984, Európa
Azt
gondoltam én, kis naiv, hogy ha majd több időt hagyok magamnak az olvasásra,
akkor jobban előre tudok majd dolgozni, és sokkal nyugodtabb, összeszedettebb
és elégedettebb leszek. Elfelejtettem annak a nagyon bölcs embernek a
megállapítását, aki rájött, hogy a munka bizony teljes egészében kitölti a
rászánt időt. Azt javaslom, ti is jól jegyezzétek meg ezt. Most pedig
mindenféle további magyarázkodás és nyavalygás nélkül lépjünk is tovább a
szóban (vagyis címben J) forgó könyvre.
Annál,
mikor egy szereplő neve egy könyv címe, már csak azt utálom jobban, amikor egy
olyan szó a cím, amiről az ember nem tudja eldönteni, hogy az egy ember, egy
hely vagy esetleg valami kitalált dolog neve. És mivel teljesen járatlan vagyok
az orosz nyelvben, ezért az Oblomov számomra pontosan ilyen cím volt. Viszont
maga a könyv nem túl vastag, ezért mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de
belevágtam.
A
cím rejtélyére rögtön az első mondatban fény derül, amikor is bemutatásra kerül
főhősünk,
Ilja Iljics Oblomov. És persze nem csak a nevét tudjuk meg,
hanem az első fejezetekben elég alaposan megismerjük az életmódját. És itt el
is érkeztünk a bejegyzés címében említett és manapság oly gyakran hangoztatott
mamahotelnek a XIX. századi, orosz változatához. Oblomov ugyanis birtokot örökölt a
szüleitől, aminek a jövedelme lehetővé teszi, hogy ő az ég egy adta világon
semmit se csináljon. De
semmit. Annyira belejött már a semmittevésbe, hogy még arra sem hajlandó, hogy
a barátait meglátogassa. Csak fekszik a díványán naphosszat, és hűséges szolgájával,
Zaharral zsörtölődik.
Ezen
kívül megismerjük még a gyerekkorát is, hogy hogyan nevelték, és hogy folyt az
élet a szülői házban. Oblomov elsődleges terve, hogy visszatérjen a
szülőfalujába, és újra megvalósítsa azt az idillt, amit gyermekként odahaza
tapasztalt, de a tervezgetés (vagyis inkább a tervezés tervezgetése) a maradék
kis erejét is felemészti. (A nagy részét a henyélés emészti
fel.)
Aztán váratlanul
betoppan hozzá egy régi, gyermekkori barátja, Stolz, és megpróbálja kirángatni
Oblomovot a restségből. Rábeszéli,
hogy tartson vele egy európai utazásra, amibe Oblomov, ugyan nem túl lelkesen,
de belemegy. Amíg az utazás előkészületei folynak, Stolz különféle társaságokba
hordja magával barátját, és az egyik ilyen helyen Oblomov megismerkedik Olgával,
akibe –
a saját legnagyobb megdöbbenésére – beleszeret. Ez egy kis időre
kizökkenti őt a tunyaságból, de az évek alatt kifejlesztett, színtiszta
lustaságot nem lehet hónapok alatt kigyomlálni.
Ez
a történet nekem nagyon fájt belül, a legtitkosabb helyeimen. Sajnos azt kell
mondjam, meglehetősen sok közös vonást fedeztem fel Oblomov és saját magam
közt. Ugyan én nem örököltem birtokot, így nem tudtam oblomovi szintre
süllyedni, de félő, hogy ha lett volna rá lehetőségem, velem is ez történt
volna.
Oblomov
burokban született, a szülei kényeztették, a széltől is óvták, a szolgák
mindent megcsináltak helyette. Ugyan miért kellett volna felnőtt korában bármit
is csinálnia? Eszményekért és álmokért? Persze álmodozott ő, meg tervezgetett,
csak valahogy sosem jutott el a megvalósításig, mert ugye minek azt siettetni?
De az idő nem állt meg a kedvéért.
A
legfélelmetesebb azonban nem is ez a végtelen unottsága volt, hanem az, hogy teljes mértékben
tisztában volt a szerencsétlenségével, ahogy azzal is, hogy segítségre szorul,
de még ahhoz sem volt elég akaratereje, hogy a segítséget elfogadja.
Mindig a legkisebb ellenállás irányába ment, mert úgy gondolta, nincs értelme
az embernek fárasztania magát.
Viszonylag
hamar, körülbelül a könyv első egyharmadában Oblomov beismeri Stolznak, hogy
saját magát ítélte halálra ezzel a viselkedéssel.
Tudja, látja, hogy ez így nem jó, és kéri a barátját, hogy segítsen, mert azt
is tudja, ha ő nem segít, nem segít senki. De amikor Stolz felveti a külföldi
utazás ötletét, Oblomov rögtön kifogásokat kezd keresni.
Olgával
való kapcsolata is csak szalmaláng, ez többé-kevésbé előre sejthető, mert
mindkettejük érzelmei elég ingadozóak. Bár más-más okokból, de mindkettejüket
kételyek gyötrik, hogy valóban ez-e a nagy szerelem számukra. És talán nem
árulok el nagy titkot, ha azt mondom, rájönnek, hogy nem. (Itt van még egy
érdekes téma, Olga ugyanis már a kapcsolatuk kezdete előtt tudja, hogy meg
„kell” mentenie Oblomovot, de ez más lapra tartozik.)
A
végkifejletet nem fogom elárulni. Csak annyit róla, hogy nagyon ellentmondásos
volt. Egyszerre értettem és nem értettem, és nagyon szomorúnak találtam, ahogy
a könyvet is összességében. Elkeserítő és fájdalmas, amikor egy jó élet annyira
kényelmessé válik, hogy egy ponton túl már rossz élet lesz belőle.
Utalás
történik a Don Quijotéra, illetve Az ifjú Werther szenvedéseire.
Mennyire érzed úgy, hogy burokban nőttél fel?
„Ember
és ember naponkénti meghitt érintkezését nem adják ingyen: sok élettapasztalat,
logika, szívbeli melegség kell hozzá erről, meg amarról az oldalról is, hogy
csak egymás jótulajdonságait élvezzék s kölcsönös tökéletlenségeikkel ne
bökjenek s bökessenek.”
„-
Hát észrevett tán az arcomon valamit? – kérdezte Oblomov.
-
Könnyet, bár rejtegette; ez csúnya vonás férfiakban: szégyelik a szívüket: Ez
is hiúság, ez is hamis dolog, jobb lenne, ha az eszüket szégyelnék néha, az
gyakrabban hibázik.”
