Kiadói kívánságlista 2024

A múlt héten kilistáztam az idei új megjelenéseket. Ma pedig azt nézzük meg, hogy melyek azok a klasszikusok, amelyeket szerintem ideje lenne valamelyik kiadónak újra leporolni.

Ahogy az előző bejegyzésnél is, úgy itt is csak az általam már olvasott klasszikusokat vettem figyelembe. (Meg persze nyilván azokat, amik benne vannak a nagy könyvben.

Ez a lista jóval hosszabb lett, mint a friss megjelenések listája, összesen 41 könyvről van szó. Mivel még csak nem olyan régen jártam 100 könyvnél, és az olvasási tempóm nem a leggyorsabb, ezért becsléseim szerint ez körülbelül olyan 40%-ot jelenthet.

Nyilván nem tudok ez esetben objektív maradni, mert úgy gondolom, hogy nem mindent kell leporolni. Egyáltalán nem arról van szó, hogy ne lehetne beszerezni ezeket a köteteket. Némi időbe és nyomozásba kerül, de nekem is sikerült. Van köztük jó néhány olyan, melyet én is a MEK-ből töltöttem le. (Teljesen ingyenes és legális módja a régebbi könyvek beszerzésének!) Van köztük olyan, melyet annak idején a helyi könyvtárból kölcsönöztem ki. Persze a legtöbbet antikváriumokból vadásztam, és volt olyan, amire nagyon-nagyon sok időt vártam, míg végre akadt belőle egy eladó példány, amiért nem kértek csillagászati árat.

(És van köztük már pár olyan is, amelyet szívesen elajándékoznék. Ezek olyan könyvek, amelyek nekem nem (annyira) tetszettek, és továbbadnám valakinek, aki talán egy rejtett kincsre bukkanhat benne. Ha érdekel az ajánlat, itt találsz egy listát a szóban forgó könyvekről.)

Szó, ami szó, tudom, hogy minden könyvnek van olvasóközönsége, tehát minden történetet érdemes lehet időről időre leporolni. De nyilván nekem nem mindegyik tetszett, tehát csak azokért fogok kampányolni, amelyek igen. 😊

Az olvasás egyik igen fontos mellékhatása, hogy közben megismerhetünk más kultúrákat. És ha ezt szórakozva tehetjük, az nagy előny. Ezért is nem értem, miért lett A lusiadák 1997-ben, a Martín Fierro 1977-ben, a Flandria oroszlánja pedig 1924-ben utoljára kiadva. A lusiadák ugyan talán egy picit nehezebben emészthető a rengeteg ókori utalás miatt, de szerintem aki átrágja magát rajta, az egy fantasztikus élményként fog később visszagondolni rá. A Martín Fierronak szerintem zseniális a magyar fordítása, tehát ha még nem is kíváncsi az ember az argentin történelemre, akkor is érdemes tenni egy próbát vele, mert nagyon szórakoztató. Ez a két történet ugyan verses formában íródott, de ez senkit se rettentsen el, mindkettőnek ez az egyik szépsége és különlegessége. A Flandria oroszlánja pedig stílusában Walter Scott és Alexandre Dumas regényeivel vetekszik, de a flamand történelem egy fontos momentumával foglalkozik. Ehhez a csoporthoz tartozik még talán A vörös szoba álma (1975) is, amely ugyan nem a kínai történelemmel foglalkozik, de kellemesebb olvasni, mint más, kínai történelemmel foglalkozó regényeket, és sokat lehet belőle tanulni a kínai kultúráról.

A balszerencsés utazó és Az otrantói várkastély a Kalandos históriák című gyűjteményes kötetben jelentek meg 1974-ben két másik kisregénnyel együtt. Nem ezek a világ legjobb történetei, de így, egy kötetben szerintem szórakoztatóak és jól bemutatják egy korszak sokszínűségét (legalábbis ami az olvasási kedvet illeti 😊).

Szintén kiválóan bemutatja a korszellemet az 1990-ben megjelent Fanny Hill. Talán most már nem lépné át sok ember ingerküszöbét, de ha így is van, érdemes elgondolkodni rajta, hogy miért.

Bár szerintem a Fanny Hillnek is megvannak a maga mélységei, ha valaki még tartalmasabb könyvekre vágyik, arra is tudok példákat hozni. A magányos sétáló álmodozásai (1997) engem nagyon megérintett, a Hüperiónt (1958) imádtam, az Eugénie Grandet (1977) főszereplőjét csodáltam. De nem csak Nyugat-Európából tudok ám példát hozni: orosz vonalon az Oblomov (1984) „nyűgözött le”. (Csak azért az idézőjel, mert az Oblomov inkább egy elrettentő példát mutat be, semmint egy követendőt, ennél fogva a lenyűgözött nem a klasszikus értelemben veendő.) Ha pedig valódi bűn és bűnhődésről szeretnénk olvasni, abban az esetben inkább kanyarodjunk vissza a francia irodalomhoz, egész pontosan a Thérése Raquin-hez, amit nevetségesen régen, 1923-ban adtak ki magyarul először és ezeddig utoljára.

A könnyedebb irányvonal pedig két regénnyel képviselteti itt most magát: az egyik egy George Eliot regény, mégpedig az Adam Bede (1978), a másik pedig az a regény, ami a legislegrégebbi kiadás ezen a listán, egy bús-gyönyörű szerelmes regény, az Új Héloise (1882!).

Mikor nem célszerű szerinted régi dolgokat feleleveníteni?