Helló 2025! | George Eliot: Middlemarch

Nagyon vártam az újabb találkozást George Eliottal, mert ő minden egyes könyvével egyre nagyobb kedvencem lett. (Az előzményeket lásd: Bede Ádám, A vízimalom, Kései boldogság) Ezen a könyvén viszont elég sokáig rágódtam. Ennek persze az ég világon semmi köze a minőséghez. Sokkal inkább az életem alakulásához, meg ahhoz, hogy majdnem ezer oldal volt. Na de nézzük is meg most, miről is szól a Middlemarch.

Rendhagyó módon fogok most írni ennek a könyvnek a tartalmáról. Ugyanis több szálon fut a cselekmény, ezért inkább megpróbálom szálanként összeszedni az eseményeket, és egyben ezzel fel is vázolom, hogy kik voltak a főbb szereplők.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy akikkel először megismerkedünk, egy testvérpár, Dorothea és Celia Brooke, akik a nagybátyjuknál élnek. Mindhármuknak külön szála van. Mr. Brooknak csak egy nyúlfarknyi szerep jutott, valahol a történet közepe táján politikai babérokra tör, de sajnos (vagy éppen szerencsére) nem jár sikerrel.

Dorothea és Celia története annyiban összefügg, hogy a könyv elején Dorotheának van egy kérője, Lord Chettam, akit Dorothea kikosaraz. Sir Chettam ezután az ifjabbik testvér, Celia vállán sírja ki a bánatát, és el is veszi a lányt, később születik majd egy fiuk, Arthur.

Dorothea ebben a korban egy különös lány(nak számíthatott), ugyanis többre vágyik annál, mint hogy szerető feleség és anya legyen. Mondhatni kétségbeesetten keres valami magasabb célt az életének. Ebben a szellemben választja férjéül a nála jóval idősebb Mr. Casaubont, egy tudós lelkészt, és eltökéli magát, hogy mindenben segíteni fogja a férjét a munkájában, aki egy eposzi méretű vallástudományi művön dolgozik. Mr. Casaubon révén Dorothea megismerkedik egy jóképű ám csélcsap ifjúval, Will Ladislaw-val, aki Mr. Casaubon unokaöccse. Talán nem lövök le nagy spoilert azzal, ha elárulom, hogy szerelem szövődik a két fiatal közt. De még milyen szerelem! Nagyon lassan indul, már-már bosszantóan lassan, mert Dorothea először nem képes, aztán meg nem meri belátni a saját érzéseit Will iránt. Szerencsétlenségére a férje is megsejti a bimbózó románcot (pedig beszélgetéseken és pillantásokon kívül tényleg semmi nem történik), és a sors furcsa fintora, hogy halálával hozza rendkívül szerencsétlen helyzetbe a fiatalságot, kiköti ugyanis, hogy Dorothea csak akkor örökli meg a vagyonát, ha nem lép frigyre a család fekete bárányának számító Willel.

A Brooke család mellett van egy másik is, amelybe mélyebben belelátunk, ez pedig a Vincy família. Vincy-éknek két gyerekük van, a Willhez hasonlóan csélcsap Fred, és a dámának nevelt Rosamund. Fred komoly örökségre számít egy távoli ám szeszélyes rokontól, és már csak ez az örökség választja el attól, hogy megkérje szíve választottja, Mary Garth kezét. Mivel a szóban forgó öregúr tényleg szeszélyes, Fred elesik az örökségtől, kénytelen saját vérével és verítékével megkeresni a pénzét, de az olvasó legnagyobb meglepetésére nem tesz le Mary-ről és a közös jövőről. Rosamundnak rengeteg kérője akad, de ő épp a könyv elején a városba költöző új orvost, Tertius Lydgate-et nézi ki magának. És ha Rosamund valamit elhatároz, addig nem nyugszik, amíg az úgy nem lesz, ahogy ő akarja. Lydgate-nek nagyratörő tervei vannak az orvostudományt illetően, de úgy gondolja, közben azért elszórakozhat a város legszebb hajadonával. Pechjére azonban Rosamund tényleg totálisan behálózza. Meg is ülik az esküvőt, de nem sokkal azután csődbe mennek, és egyéb kellemetlenségek is érik őket. Végül a szégyen és a megaláztatás elől, illetve egy jobb élet reményében Londonba költöznek.

Rajtuk kívül még rengeteg fontos mellékszereplő is megjelenik a könyvben, például a lelkész Fairbrother, aki mind Mary és Fred szerelmét, mind Lydgate életét próbálja egyengetni több-kevesebb sikerrel. Vagy a jómódú Bulstrode család, akik segítik Lydgate-et az orvosi törekvéseiben, ám Mr. Bulstrode súlyos titkot rejteget, amire azonban minden igyekezete ellenére fény derül, és ez több szereplő életére is komoly, mondhatni végzetes hatással lesz.

Mindannyiuk életét pedig összeköti a lakóhelyük, Middlemarch városa. A tipikus kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenkinek van véleménye a másikról, és ahol a titkok mindig kiderülnek.

Nagyon röviden ez lett volna George Eliot Middlemarch című regényének tartalma. Értékelés következik jövő héten.

„Előfordul, hogy az igazságtól ellenkező irányba indulunk, de mindenféle zegzugos kanyar ösvényeken a helyes célba jutunk mégis.”

„A házasság azonban a kötelességek magasabb síkján zajlik. Kényelmet magamnak sosem keresnék benne.”

„…énelőttem már Arisztotelész is rámutatott, nevezetesen, hogy eredmény eléréséhez minden munkában türelmes erőfeszítésre van szükség.”

„Akit nem szeretnek, annak hiába magyarázzák, hogy jobb ember lehetne, mert jobb csak akkor telik tőle, ha szeretik is viszonzásul.”

„Az elbátortalanodás, a pillanatnyi célvesztés olyankor nem szokatlan, amikor az elképzelt jövő helyébe egyszerre a valóságos jövő lép.”

„Olyan szellemben nevelődünk mindnyájan, mintha rosszat cselekednünk fennebb erkölcsi tilalmak miatt nem volna szabad, nem pedig azok miatt, akik a kárát látnák.”

„…akármilyen jó lélek is az asszony, csak viselni kell azt a keresztet, amit a férje a vállára rak.”

„…a jóság szerény valami, hamar elbátortalanodik, s ha szégyentelen vétkek sokat bökdösik már ifjúsága virágában, visszahúzódik az ember természetének legtávolabbi sarkába.”

„Ha mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti, fölaprózódik a nemzeti igyekezet.”

„Az erkölcsi züllés ellen mennydörög, holott nincs züllöttebb politika, mint elhitetni az emberekkel, hogy parlamenti hókuszpókusz gyógyítja a társadalmat.”

„Nyugalmi állapotot tilalmak ritkán teremtenek.”

„A szerelmet gyógyítja az idő, de a felelőtlen tettek következményeit nem.”

„Nagyot idomít a házasság az emberen.”

„A hit akár dogmát állít a tévedésnek, a tudománynak azonban utolsó leheletéig küzdenie kell a tévedés ellen, s a lelkiismeret ébren tartásáért. Csakhogy, íme, a tudományos lelkiismeret a pénzszűke s az önző szempontok rossz társaságában elzüllik!”

„A férj alacsonyabb rendű emberfaj, örökös ráncbaszedése kívánatos.”

„… hiszen a világ java jórészt a történelemben föl nem jegyzett cselekedeteken áll – s hogy helyzetünk, a tiéd, olvasóm, meg az enyém, nem olyan vigasztalan, az jórészt olyanoknak köszönhető, akik hűségesen, elrejtőzve éltek, és jeltelen sírban nyugszanak.”

Hol élnél szívesebben és miért: egy nagyvárosban, ahol még a szomszédok is idegenek egymás számára vagy egy kisvárosban/faluban, ahol mindenki ismer mindenkit?