Tolsztoj ajánló

Az Anna Karenina elolvasásával végére értem a listás(!) Tolsztoj életműnek. Azért a felkiáltójel, mert Tolsztojnak még rengeteg műve van ezeken kívül is, de talán ezek a legismertebbek. És a Háború és béke és az Anna Karenina a legnagyszabásúbbak is.

Tolsztojnak négy műve szerepel a listán. Ezek az eredeti megjelenésük sorrendjében a következők: Háború és béke (1869), Anna Karenina (1878), Ivan Iljics halála (1886) és a Kreutzer-szonáta (1889).

Összességében elmondhatom, hogy általában véve inkább jó értékeléseket kaptak tőlem a könyvek, mint nem. A legrosszabb értékelést az Ivan Iljics halála kapta, a legjobbat pedig a Kreutzer-szonáta. A két monstrum közül pedig egy hajszállal jobb értékelést kapott a Háború és béke.

Azt kell mondjam, Puskin mellett Tolsztoj volt a második olyan orosz író, akinek a műveit nagyon kedveltem. (Azóta persze iratkoztak még fel mások is a jó orosz írók listámra, például Goncsarov.)

Tolsztoj tehát abszolút egy olyan író, akit szívesen ajánlanék olvasásra, bár feltételekkel. Egyrészt Tolsztoj meglepően bölcs embernek bizonyult, és úgy gondolom, az embernek el kell jutnia egy bizonyos tudatossági szintre ahhoz, hogy az ő műveit értékelni tudja. Másrészt pedig vannak olyan művei, amelyeket a terjedelmük miatt sem ajánlanék mindenkinek.

Semmiképp nem hagynám ki a Tolsztojjal való ismerkedést, mert ha valaki tud rezonálni az ő gondolataival, akkor fantasztikus művekre bukkanhat nála. Ám talán érdemes úgy kezdeni a vele való ismerkedést, hogy az ember kézbe veszi a rövidebb műveit. És ha azok megfogják, akkor lehet belevágni a hosszabb terjedelmű regényeibe.

Az egyetlen kivételt talán a Háború és béke jelenti. Ezt a regényt meleg szívvel ajánlom történelmi érdeklődésű olvasóknak is, hiszen, bár alapvetően fikcióról van szó, rengeteg valós történelmi személyiség és esemény megjelenik benne, valamint együtt lehet filozofálni az íróval a háborúra vonatkozó legkülönfélébb kérdésekről.

Egyszóval olvassunk Tolsztojt! De kezdjük kicsiben, és ha a rövidebb műveit szerettük, akkor biztosan tudhatjuk, hogy nem lesz felesleges időpocsékolás belekezdeni a hosszabbakba sem.

Kik azok a személyek, akiknek a gondolatvilágával nagyon tudsz azonosulni?

Építkezés és rombolás 3. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Eszembe jutott még egy érdekes aspektusa a könyvnek, amit szeretnék megemlíteni. (A korábbi bejegyzéseimet a regényről itt, itt, itt és itt éred el.) Érdemes lenne még ugyanis párhuzamba állítani Sztíva és Anna házasságtörését.

A regényt ugye Sztíva esetével kezdjük. A dologra ott úgy derül fény, hogy Dolli levelet kap az egyik szeretőtől, aki történetesen nevelőnőként dolgozott náluk. Természetesen nagyon feldúlja a dolog, és rögtön eszébe jut a válás, mint lehetséges megoldás. Sztívát persze nagyon bántja a dolog, és rögtön a húga segítségét kéri.

Dolli végül átgondolja a dolgot, és együtt marad a férjével. Sőt, rögtön az eset után újra teherbe is esik. De később a regény teljes hosszában kapunk rá célzásokat, hogy Sztíva később is félrelépeget. Egyszer pedig az ő saját szájából halljuk (vagy talán többször is), hogy nem tehet róla, szereti ő Dollit, de hát megcsúnyult szegény a sok gyerekszüléstől, meg ugye nem is fiatalodik.

A lelki megpróbáltatásokon kívül Dollit semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem éri a társadalomban azért, mert a férje folyamatosan csalja. Míg Annáék esetében teljesen más a helyzet. Annát, mint bukott nőt rögtön kiveti magából a felsőbb kör, amelynek korábban oszlopos tagja volt. És nem arról van szó, hogy egyszerűen csak csendben „megfeledkeznek” róla, hanem hangosan kiutasítják (lásd például a színházas jelenetet, vagy amikor Vronszkij sógornője nyíltan közli Vronszkijjal, hogy nem hívhatja meg Annát a saját házába, mert az negatívan befolyásolná az ő és a lányai helyzetét a felsőbb körökben). Mindemellett pedig Alexandrovics Alexej is aggódik időnként azon, milyen hatással lesz a botrány a karrierjére.

Persze többé-kevésbé ismerni lehet a kor felfogását, mégis fájt olvasni, mennyire más megítélés alá esik egy házasságtörő férfi és egy házasságtörő nő. Igaz ugyan, hogy a két eset nem teljesen állítható egymás mellé, hiszen míg Dolli Sztívával maradt, Anna nyíltan Vronszkij mellé szegődött. Mégis azt érzem, ha az előbbi pár is szétvált volna, Sztívát semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érte volna.

Itt kell azonban megjegyeznem, hogy minden tiszteletem Tolsztojé, aki megalkotta a mi jó Levinünket. Levin ugyanis több más személy mellett Sztíva ellenpólusául is szolgált, hiszen ő volt az egyetlen, aki nyíltan megmondta neki, mennyire elítéli a viselkedését. Ő volt az, aki egyértelműen kifejtette számára, hogy egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy azt a nőt, aki mellette van jóban-rosszban, vezeti a háztartását, gondoskodik róla, kihordja és megszüli a gyerekeket, akik a férfi gyerekei is, szóval hogy ezt a nőt folyamatosan, még ha átmenetileg is, de fiatalabbakra cserélgeti.

Lehet azt mondani, hogy Levin súlyosan idealista. De tegyük fel magunkban a kérdést: nem az lenne az elvárható minimum, hogy ha két ember megegyezik valamiben, akkor ahhoz mindketten tartják magukat?

Én feltettem magamban ezt a kérdést, és ekkor újra az a különös gondolat jutott eszembe, hogy talán nem minden tekintetben olyan borzasztó a XXI. században élni. Habár úgy gondolom, az évszázadok során olyan mély szakadék alakult ki férfi és nő között, hogy ennek eltüntetéséhez újabb évszázadokra van szükség.

Röviden Levinnél maradva szeretném még megemlíteni az elmélkedéseit. Őt egy elég lassú, megfontolt embernek ismerhetjük meg, aki a regény teljes folyamán át komoly lelki munkát végez. Ahogy arra már korábban utaltam, már az is egy bámulatos teljesítmény volt a részéről, hogy legyőzve saját magát még egyszer bátorkodott megkérni egy olyan nő kezét, aki őt korábban egyszer már kikosarazta. Akkor azt gondolhatta, hogy ez volt a legkeményebb dolog, amivel szembe kellett néznie. De az esküvő után jön csak a „való élet”, ami bizony sokszor arcul csapja őt. Sokszor kerül ugyanis olyan helyzetbe, amire egyáltalán nem volt felkészülve azzal kapcsolatban, hogy milyen is egy házasság.

Rendkívül érdekes volt olvasni, hogy bizonyos tekintetben milyen tájékozatlanok is a férfiak. (Lásd például a háztartás apró-cseprő ügyeit, a szülést, vagy a nők halálhoz való hozzáállását.) Ezek a helyzetek megmosolyogtattak. Ugyanakkor Levin hozzáállása meg is melengette a szívem. Jó volna elérkezni abba az idilli állapotba, amikor a két nem tagjai tényleg partnerként tudnak együttműködni. Amikor felismerik és elfogadják, hogy különböző bölcsességekkel rendelkeznek, de ez nem egy alá-felérendeltségi viszonyt szül, hanem egy olyan egyenrangú kapcsolatot, amelyben a felek kiegészítik egymást az ellenkező világlátásukkal, és ez erős szövetségesekké teszi őket.

Azt hiszem, ezek lettek volna a legfőbb gondolataim az Anna Karenina című regényről. Ezennel lezárom ezt a történetet magamban. Örülök, hogy olvashattam, mert sok értékes gondolat volt benne.

Szerinted hogy áll a világban a férfi-női egyenjogúság kérdése?

Építkezés és rombolás 2. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Ebben a bejegyzésben még mindig az Anna Kareninát boncolgatom egy kicsit. (A tartalmi összefoglalókat itt és itt találjátok.) Az előző bejegyzésben már írtam egy kicsit bővebben a regény címének problematikájáról és a két párosunkról. Ma viszont ténylegesen Annára szeretnék koncentrálni.

Mivel Tolsztoj a regény címében Annát nevezte meg, szerintem ezt tekinthetjük úgy, mintha őt akarta volna megtenni a legfőbb szereplőnek, és az ő életére akart volna koncentrálni. Így én is szeretnék most egy picit bővebben írni róla és a kapcsolatairól.

Nehéz volt számomra megfogni Anna karakterét, pedig Tolsztoj többször is leírja őt. Legtöbbször jéghideg nagyvilági dámának tűnt fel, néha viszont játékos, bohókás életművésznek. A regény végéig nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehet az igazi Anna.

A bátyja, Sztíva valóban egy életművész, aki nagyon jó érzékkel ismerte fel, hogy Anna a tökéletes ember arra, hogy kihúzza őt a regény kezdetén fennálló szorult helyzetéből. Az, hogy bármiféle probléma megoldásában számolt a húgával, számomra azt mutatja, hogy nekik nagyon jó gyerekkoruk lehetett, és meglepően szoros a kapcsolatuk.

Egy életvidám, nevetéstől hangos gyerekszoba képe lebeg a szemeim előtt, ha rájuk gondolok. Persze tudom, más az ország és más az évszázad is, vagyis mások a hagyományok. Minden bizonnyal ez magyarázza azt, hogy Anna végül hozzáment egy olyan emberhez, mint Alexandrovics Alexej.

Az ő házasságuk körülményeiről csak Alexandrovics Alexej egy homályos visszaemlékezéséből értesülünk. Annyi azonban teljesen egyértelműen kiderül, hogy egyik oldalról sem volt ez egy szerelmi házasság. Ami továbbá valószínűsíthető, hogy ez a házasság Anna számára sokkal előnyösebb volt, mint Alexandrovics Alexej számára. Sőt, nekem az is volt az érzésem, hogy a lánykérés szinte rá lett kényszerítve Alexandrovics Alexejre.

Bár a szerelmet az ő esetükben kizárhatjuk, azt lehet mondani, hogy összességében egész szépen éltek. Egy nyugalmas, ám unalmas kapcsolat volt ez, amiből Annát, akinek egyáltalán nem ilyen volt egyébként a habitusa, igen könnyen ki lehetett billenteni. Ennek ellenére mégis egészen sokáig tartotta magát.

Alexandrovics Alexej egyébként egy igen érdekes karakter volt. Ő maga is tisztában volt azzal ugyanis, hogy amit ő Annának nyújtani tud, az csak a kényelmes, kiszámítható élet. És mivel ő maga beérte ennyivel, úgy gondolta, ez Annának is elég lesz. Érdekes lett volna megtudni, vajon ő volt-e valaha igazán szerelmes. Vagy hogy fordított helyzetben hogyan viselkedett volna ő.

A megbocsátása és a visszatérése egyébként szívszorító volt. És az is, ahogy igen gyorsan ráébredt arra, hogy Annát és vele együtt a korábbi megszokott életét elvesztette. És arra is kíváncsi lettem volna, hogy miért ragaszkodott annyira a fiához, Szerjózsához. Azt nem gondolom, hogy ne szerette volna a maga módján. Bizonyára úgy volt vele, hogy ő, mint (erkölcsileg is) rendezett életet élő ember, megfelelőbb feltételeket tud számára biztosítani. Ezen talán változtathatott volna az, ha Annával hivatalosan elválnak, mert akkor Anna törvényesíthette volna a kapcsolatát Vronszkijjal. (Persze ki tudja, az is hová vezetett volna…)

Én nem éreztem azt, hogy Alexandrovics Alexej oldaláról szándékos bosszúállás lett volna az, hogy nem engedi át Szerjózsát Annának, és még a találkozásukat is próbálta ellehetetleníteni. Szerintem ő őszintén úgy gondolta, hogy ezzel megvédi a fiát egy erkölcsileg romlott nő befolyásától, még ha ez a nő éppen az anyja is.

Anna ragaszkodása a fiához természetesen vitán felül áll. Nála sokkal inkább a lányával való kapcsolat vet fel kérdéseket. Úgy tűnt ugyanis, mintha a lányával nem tudna vagy nem akarna igazi anya-lánya kapcsolatot kialakítani. És ebben már érzek némi szándékosságot. De talán nem is Vronszkijt akarta ezzel büntetni, mint inkább attól félt, ha Annuskának adja minden szeretetét, azzal rá „pazarolná” azt is, amit valójában Szerjózsának szán.

Annának a gyerekeivel való különös kapcsolata volt az egyik dolog, amely szerintem nagyban befolyásolta a Vronszkijjal való kapcsolatát. A vágyakozása a fia után és a félelem attól, hogy a válással végleg elveszítheti őt nagyban hátráltatták azt, hogy a Vronszkij iránti vad szenvedélye megszelídüljön annyira, hogy ebből egy igazi, tartós kapcsolat lehessen.

A másik oldalról viszont van egy olyan félelmem, hogy ez a kapcsolat akkor sem lett volna tartós, ha végül hivatalossá tehetik. Ugyanis én is megláttam Vronszkijban azt, amiről a regény végén Anna is gondolkodott. Tudniillik, hogy Anna meghódítása számára presztízskérdés volt. Mikor viszont sikerrel járt, volt benne legalább annyi tartás, hogy ne dobja el a nőt rögtön. Ez a tartás viszont kevés lett volna egy hosszú, boldog élethez. Persze meg lehetett volna ezt a problémát oldani, de nem vagyok biztos benne, hogy erre ő ketten képesek lettek volna. Na és persze ezt már nem is fogjuk megtudni.

Bármennyire is tragikusan ért azonban véget a történetük, azt kell mondanom, hogy talán ez nem is lehetett volna másképp, és ez volt a tökéletes befejezés számukra. Ez ugyan rendkívül morbidul hangzik az események ismeretében. De, mint ahogy azt az előző bejegyzésben már kifejtettem, egy ilyen szenvedélyes kapcsolat ritkán érhet véget úgy, hogy a felek lenyugszanak. Sokkal jobban illett hozzá ez a szenvedélyes, érzelmektől túlfűtött befejezés.

Említésre kerültek Az ifjú Werther szenvedései és A puszta Lear királya című regények.

Mi magyarok is megjelentünk a regényben: „Szemben vele egy már nem fiatal tiszt ült, testőr-egyenruhában s osztrák-magyar katonasapkával a fején.” Ezzel a tiszttel a regény végén találkozunk, amikor Vronszkij már a szerb háborúba tart.

Egy új játékkal is megismerkedünk. Ez nem más, mint a pyramidli, ami a biliárd (vagy egy bizonyos fajta biliárdjáték, ez nem derült ki számomra teljesen egyértelműen) egyik elnevezése volt. De a már korábbról ismert bézique-t is megemlítik.

Hogyan terelhetők szerinted nyugodtabb mederbe a túlfűtött szenvedélyek? (Nem feltétlenül csak a szerelemben.)