Van-e élet a halál előtt? | Lev Tolsztoj: Iván Iljics halála

Elöljáróban: felhívás minden Iván Iljics szindrómában szenvedőnek! Lépjetek ki a mókuskerékből (jelentsen az bármit számotokra)! Most!

Időről időre feltör bennem a vágy, hogy az orosz irodalommal tovább ismerkedjek, holott eleddig nem igazán nyűgözött le. (Kivéve az egy Anyegint) Most elsőként Iván Iljics halálára kerítettem sort.

A halál szó a címben engem mindig valahogy felcsigáz. Talán mert a halált olyan rejtélyes dolognak találom. Ezért elég kézenfekvőnek tűnt, hogy ez legyen a következő darab az oroszok közül.

A nagy könyv hol regényként, hol kisregényként hivatkozik rá, de én inkább egy hosszabb fajta novellának mondanám, hiszen csupán 70 oldalról van szó.

A cím elég egyértelműen összefoglalja a történet tartalmát, így valószínűleg nem lövök le semmilyen poént, mikor azt mondom, Iván Iljics bizony meghal ebben a történetben. Sőt mi több, amikor bekapcsolódunk az eseményekbe, gyakorlatilag már halott, és aztán később egy kívülálló szemszögből láthatjuk a halálához vezető utat.

Iván Iljics élete nem volt különösebben izgalmas. Rendületlenül lépegetett előre a hivatali ranglétrán, és mondhatni szép karriert futott be, a házassága azonban nem sikerült túl jól. Ez bárkivel megtörténhet. Aztán váratlanul lebetegszik, orvostól orvosig jár, az egyik ezt mondja, a másik azt, de végül is teljesen lényegtelen, hogy mi baja szegén Ivánnak, mert egy idő után be kell látnia, hogy záros határidőn belül be fog következni a vég. Iszonyatosan szenved testileg és lelkileg egyaránt, és nem érti, miért történik vele mindez. Aztán rájön, hogy talán nem úgy élte az életét, ahogy kellett volna. Javítani viszont már nem tud rajta, így beletörődik a megváltoztathatatlanba, megbékél sorsával, és elhagyja az árnyékvilágot.

Az okosok szerint ez itten bizony egy kőkemény társadalomkritika, a hivatalnoki élet bírálása. Én viszont szokás szerint valami egészen mást láttam benne. Ez az életpálya ugyanis nem csak hivatalnokokkal történhet meg, hanem bárkivel, aki csak úgy teng-leng az életében, aki értelmetlen munkát végez vagy akinek ilyen vagy olyan módon előre „megírt” életútja van.

Iván úgy élte az életét, ahogy azt szerinte mások elvárták tőle. És elsősorban szerintem neki nem is a munkájával voltak problémák, sokkal inkább a családjával. Mert egyáltalán nem éreztem azt, hogy ő igazán, szívből el akarta volna venni a feleségét. Sőt, szerintem egyáltalán nem akart megházasodni, de ezt diktálta a társadalmi elvárás. A kapcsolatuk pedig, és gyakorlatilag az életük is hamar megkeseredett. Iván gyűlölte a feleségét, a gyerekeit sem hiszem, hogy különösebben szerette volna, de egyszerűen nem tudott felülemelkedni a normán, hogy márpedig egy meglett férfinak meg kell házasodnia. Szerintem sokkal inkább itt siklott félre Iván élete, mintsem a karrierjében. De a lényeg végül is az, hogy a kényszerűség volt, ami tönkretette őt. Úgy érezte, hogy van egy fix út kijelölve számára, és haladt is rajta szegény, méghozzá nem is teljesen sikertelenül. De sajnos csak akkor jött rá, hogy az út, amin járt, valójában nem is volt előre kijelölve, amikor már túl késő volt.

Iván egyáltalán nem volt egy szerethető karakter, de nagyon is meg lehetett őt érteni. Szerintem Tolsztojnak sikerült egy fájdalmasan gyönyörű képet festenie sok-sok ember életéről, akik mind ugyanabba a rabigába hajtották a fejüket, amelybe Iván is. Hagy ne kelljen itt újra megismételnem a fentebbi felhívást! De azért mégis, csak címszavakban: kilépni! Most! Piszkosul nehéz nem megfelelni az elvárásoknak, ezt tudom saját tapasztalatból. De az életben egyetlenegy ember támaszthat elvárásokat veled szemben. Ez az ember pedig te magad vagy. A többiek nem relevánsak. Nem szabad, hogy azok legyenek.

NOHUN #18 Ann Radcliffe: Udolpho rejtélyei

A gótikus irodalom újabb gyöngyszemével ismerkedünk meg ma. Ann Radcliffe könyvében (The Mysteries of Udolpho) főhősünk egy árva lány, Emily St. Aubert, akit a szülei halála után a legközelebbi rokonai egy kegyetlen házasságba kényszerítenének. A kiszemelt férfi feltehetően csak a hozományáért venné el, a pénz által hatalmat akar szerezni, Emily-t Udolpho kastélyába zárja. Ez a kastély az Apenninekben található, sötét és félelmetes hely, ahol Emily hajmeresztő élményeket él át. De végül – mint minden jó mese végén – kiszabadul fogva tartói karmai közül, és boldogan él tovább a szerelmével.

A regény a gótikus irodalom iskolapéldája, kellőképpen misztikus, egy csipetnyit horrorisztikus, némileg tragikus, hátborzongató atmoszférája van, amit csak a végső románc tud megtörni.

A nők elleni erőszak manapság is elég felkapott téma, és úgy látszik, korábban sem volt elhanyagolható. Azt mondják, nem lehet eleget beszélni róla. De mint regénytéma, egy idő után önmagában már nem állja meg a helyét. Semmi olyat nem olvastam erről a könyvről, ami felkeltette volna az érdeklődésem, tehát az, hogy ez nem került a magyar közönség elé, véleményem szerint nem nagy veszteség. Feltehetően ennél sokkal jobbak azok az azonos műfajú könyvek, amelyekről például itt a blogon is volt már szó, úgy mint a méltatlanul elhanyagolt Az otrantói várkastély és A szerzetes.

Források:

https://study.com/academy/lesson/ann-radcliffes-the-mysteries-of-udolpho-summary-analysis-quiz.html#lesson

https://www.britannica.com/topic/The-Mysteries-of-Udolpho

Egy falat amerikai történelem | Elmélkedések a Huckleberry Finnről

Annyira belejöttem a sorozatozásba, hogy most egy újabb tanári segédlet rész következik.

A Huckleberry Finn fő témája véleményem szerint a rabszolgaság, és Huck és Jim útját a folyón, a szabad államok felé tekinthetjük egy jelképnek arra vonatkozóan, hogy milyen irányba alakította a polgárháború Amerika történelmét.

Az ő kapcsolatuk volt a legérdekesebb számomra a könyvben, amelyben Huck mindazokat szimbolizálta, akik a rabszolgatartást - ha nem is aktívan, de - támogatták. Eleinte elég ambivalensen tekintett Jimre. Habár nem adta őt rabszolga-vadászok kezére, és nem is vitte vissza a gazdájához, sőt, egyáltalán nem kezelte rabszolgaként, mégis folyton vissza-visszatért a tényhez, hogy ő azért mégiscsak rabszolga. Ez főleg akkor élesedett ki, amikor valamilyen okból ki kellett kötniük, és a szárazföldön kellett boldogulniuk. Amikor viszont a vízen voltak, már-már egyenjogúnak tűntek. És a történet végére Huck végülis rá is jön, hogy igazán nincs köztük különbség, Jim is ugyanolyan ember, mint bárki más.

A fordítás során elveszett Huck tájszólása, aminek végülis nálunk nincs olyan nagy jelentősége, mert én azt tapasztalom, hogy egyre inkább eltűnnek a különböző dialektusok a magyar nyelvből. Viszont még egy fontos dolog is eltűnt, legalábbis nekem úgy rémlik, hogy egyszer sem találkoztam a könyvben az N-szóval, holott az angol eredetiben állítólag Twain előszeretettel használta. (Találtam ehhez egy jó kis cikket, lásd itt.) Én nagyon szomorúnak találom, amikor egyszerű köznevek vulgáris felhangot kapnak (lásd pl. anyád). És ez a népcsoport-megnevezésre vonatkozó probléma Európában is elég aktuális, nálunk különösen.

Érdekes lehet továbbá abba is belegondolni, hogy miért lett épp Huck a főszereplő (és narrátor is egyben). Egy csonka családból származó, bántalmazó apával megáldott szegény gyerekről van szó, tehát ma is jó esélyekkel indulhatna a főszereplő címért. De azt hiszem, ezesetben inkább a tanulatlanságával szolgált rá erre a kitüntetésre. Rajta keresztül ugyanis sokkal jobban tudta Twain szemléltetni, milyen jelentősége van a józan paraszti észnek, amit oly sokszor elhanyagolható tényezőnek tartunk. Nem hiszem, hogy kifejezetten az oktatás ellen akart volna felszólalni, csak azt akarta inkább hangsúlyozni, hogy az oktatás néha elég romantikus irányokat vesz. Különösen kitűnik ez a könyv utolsó részében, amikor Huck és Tom Sawyer ki akarják szabadítani Jimet a fogságból, és teljesen ellentétes véleményen vannak a kiszabadítás módjáról. Tom szokás szerint az olvasmányaira alapozza a dolgokat, és bár Jim egyértelműen látja, hogy minden, amit Tom kitervel, hülyeség, mégis megy utána, gondolván, hogy Tom biztos jobban tudja.

Sajnálatos módon ezügyben nem lett Twainből próféta, ugyanis nagyon sok esetben még mindig ugyanez figyelhető meg manapság is. Megyünk egy idióta után, csak azért, mert ott szerepel a neve előtt a doktor szó. És ez igaz oktatókra, orvosokra és ügyvédekre is. (Minddel van ilyen irányú személyes tapasztalatom…)

Végezetül pedig egy felettébb érdekes dolog. A segédlet felsorol néhány zeneszámot, amelyeket a Huckleberry Finn ihletett. Ide tartozik a híres-nevezetes Moon River című szám is, amely a Álom luxuskivitelben című film híres slágere, és amelyről én egészen eddig a pillanatig meg voltam győződve, hogy egy romantikus dallam. Most viszont rákerestem a szövegére, és már ebből kiderült, hogy kétségtelenül köze van a könyvhöz.

Romlott világ | Elmélkedések A Kincses szigetről

Tartozom még tavalyról egy bejegyzéssel, mert be kell, valljam, kicsit megfeledkeztem róla. A tanári segédlet sorozatról van szó, melynek részét képezi A Kincses sziget is, így tehát ma erről fogok egy kicsit elmélkedni.

A történetünk alapesetben elég egyszerű, így nincs túl sok minden, amiről gondolkodhatna az ember (és én amúgy sem vagyok a túlgondolás híve). Azért mégis sikerült választanom három kérdést, ami többé-kevésbé megmozgatott.

Kezdjük egy általánosabb témával, mégpedig hogy hogyan alakult ki a kalózság, mint olyan, és milyen hatással voltak a kalózok a korabeli gazdaságra, valamint hogyan lehet összefüggésbe hozni az akkori és a napjainkbeli kalózkodást. Erről nekem külön elméletem van, ami a következőképpen hangzik: minden korban van az embereknek egy olyan bátor, ám igen szűk rétege, akik megelégelik a gazdagok „pofátlankodását”. Úgy döntenek, kifosztják azokat, akiknek sok van azért, hogy aztán a megszerzett javakat szétoszthassák a rászorulók közt, lásd pl. Robin Hood, vagy a blognál maradva Rob Roy. Csakhogy ehhez a társasághoz előbb-utóbb csatlakoznak olyanok is, akik inkább a saját zsebükre játszanak. Úgy gondolják, ők felette állnak minden szabálynak, csak ugye épp azt nem veszik észre, hogy ezzel bomlasztják az egész társadalmat. És tulajdonképpen ide sorolhatók a kalózok is. Bármennyire csábítónak tűnik a kalandos életük, ők törvényen kívüliek, akiket bizony meg kellene büntetni. Ez utóbbi dolog pedig mindenfajta kalózkodásra igaz. Elvégre mi is a kalózkodás? Valaminek a nem törvényes úton való megszerzése. Ami, higgyük el, nem tesz jót sem a gazdaságnak, sem a társadalomnak, így tehát az adott egyénnek sem. Időnként mindenkinek el kellene gondolkodnia arról, hogy nem véletlenül hozzuk/-zák a szabályokat.

A két másik kérdés szorosabban kapcsolódik a történethez. Az első, hogy milyen hatással van az olvasásra az, hogy az elbeszélő (aki ugyebár történetesen a főszereplő maga) előre elmond bizonyos dolgokat. Azt hiszem, a legtöbb esetben ez engem végtelenül idegesítene, de jelen esetben egy gyerekről van szó, akinek időnként az élete forog kockán. Nem azt mondom, hogy az ember halálra aggódja magát, hogy vajon túlél-e egy-egy szituációt, de ebben az esetben azért kellemesebb volt úgy izgulni, hogy előre tudtuk, pozitív kimenetele lesz a dolgoknak. (Azért írói szempontból ez nem egy követendő példa.)

A másik és egyben utolsó kérdés pedig, hogy nem volt-e zavaró az, hogy Jimnek folyton szerencséje volt. Erre nagyjából megint csak azt tudom válaszolni, amit az előző kérdésre. Könnyebb úgy aggódni a főszereplőért, ha tudjuk, hogy egy isteni közbeavatkozásra mindig számíthatunk a kellő pillanatban. De ez újfent csak abban az esetben igaz, ha – mint itt is – gyerek a főszereplő.

A két utolsó kérdésre adott válaszaim pedig most felvetettek még egy témát. Vajon miért aggódunk jobban egy gyerekért, és miért nézzük el inkább, ha egy felnőttel történik rossz dolog? Miért érdemel egy gyerek több odafigyelést? Ezek azért érdekes kérdések szerintem, mert felidézve néhány könyvet, amelynek a főszereplője kiskorú volt (Tom Jones, Huckleberry Finn, Twist Olivér), igaz ugyan, hogy szegények feje fölött sokszor ismeretlenek / kívülállók döntöttek a sorsukról, azért a kellő pillanatban ők maguk is elég jól feltalálták magukat.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem az a problémám, hogy túl nagy figyelmet szentelünk a gyerekeknek. Sokkal inkább az, hogy mintha a felnőttek nem érdemelnék ki ugyanezt a figyelmet. Mintha a sok szülinap egyre inkább azzal járnak, hogy megengedhetjük magunknak és másoknak a fájdalmat, a szenvedést, a rossz életet. És ezt én valahogy nem találom helyesnek.

(Az eredeti teacher's guide linkje: https://www.penguin.com/static/pdf/teachersguides/treasureisland.pdf )

Gyerekszáj ellen nincs orvosság | Mark Twain: Huckleberry Finn

Nagyon meglepődtem, amikor molyon bejelöltem ezt a könyvet, mint aktuális olvasmányomat, ugyanis akkor szembesültem vele, hogy ez egy sorozat része. Nem értettem, hogy lehettek a nagy könyv szerkesztői akkora idióták, már bocsánat, hogy egy sorozat második részét ajánlják, de az elsőt nem, a Tom Sawyer kalandjai ugyanis nem szerepel a nagy könyvben. (Egyébként ha már itt tartunk, más Twain könyv sem.) Ennek ellenére, mivel kétségtelenül a projekt része, úgy gondoltam, teszek vele egy próbát, maximum azt írom meg, hogy a szerkesztők idióták. Nos, elöljáróban annyit, hogy nem erről fog szólni a bejegyzés. J

Elég hamar kiderült, hogy a könyv abszolút érthető a Tom Sawyer kalandjai nélkül is. Persze van az elején néhány visszautalás egy-egy szereplőre, de nem zavaró a dolog, és mikor beindulnak az események, akkor meg már semmi jelentősége nincs. Azok a bizonyos események pedig elég hamar beindulnak.

A történetet maga a címszereplő, Huckleberry Finn meséli el nekünk, az ő kalandjait követhetjük nyomon, ahogy megszökik a borzasztó apjától, és lefelé folyózik a Missisippin. Vele tart egy szökött rabszolga is, Jim. Ők ketten különféle veszélyes és izgalmas kalandokba keverednek dél felé tartó útjuk során.

Szögezzük le, az ember azért nem rágja tövig a körmét izgalmában ezeket a kalandokat követve. Ugyanakkor, ha belegondolunk, hogy mégis csak egy gyerek az, aki egyedül hajókázik napokon át, úgy mindjárt más a dolog. A gyerekeket manapság automatikusan az ártatlansággal és a gyámoltalansággal azonosítjuk, pedig azért ez a példa is azt mutatja, hogy attól, mert nincs nagy élettapasztalatuk, még van sütnivalójuk. Tapasztalatuk meg csak úgy lesz, ha szereznek, méghozzá a saját bőrüket kockáztatva. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy most aztán minden gyereket el kell küldeni egy pár hetes túlélőtáborba. De korántsem kell őket úgy körbeugrálni, mint manapság szokás, mert valószínűleg feltalálnák magukat.

Sőt, amire ebben a bejegyzésben igazán ki akarom hegyezni a dolgokat, az éppen az, hogy a tapasztalatlansággal szemben a gyerekeknek megvan az az előnyük, hogy friss szemmel látnak mindent, és érdekes lehet a nézőpontjuk. Mint ahogy Huckké is az volt. Mert ahogy csordogáltak le Jimmel a folyón, és intézték az ügyes-bajos dolgaikat, azért elmélkedésre is jutott idő. És olyan fontos témákról elmélkedett Huck, mint a bűn, a rabszolgaság vagy a vallásosság. Mindezen témák mellett számomra nagyon érdekes volt még a korabeli Amerikáról, a városokról, a gőzhajózásról és a folyómenti életről olvasni.

A történet többé-kevésbé kielégítően zárul. Azért fogalmaztam így, mert a happy end ebben az esetben határozottan nem garantálja azt, hogy Huck valóban boldogan fog élni, míg meg nem hal. Pedig megérdemelné, mert azt hiszem, ő valójában egy nagyon jó gyerek. Nem azt mondom, hogy ez volt az év olvasmánya számomra, de mindenképp felkeltette a kíváncsiságom. Főleg arra nézve, vajon hogyan alakulhatott Huck további sorsa.

A könyv a százas poszteren is szerepel. (Ha fogalmad sincs, miről van szó, kattints ide.)

Elképzelésem sem volt, milyen képet kaphatott, és először kissé csalódott voltam a kerítés láttán. De jobban belegondolva teljesen világos a dolog. Itt két különböző státuszú ember szökését kellett valahogy egy szimbólumba tömöríteni. A kerítés, mint a szabadság korlátozásának jelképe jelen esetben megállja a helyét.

Említésre került a Don Quijote és a Monte Cristo grófja.

 

„…most is gazdag vagyok; én az enyém vagyok, és nyócszáz dollárt érek.”

„…ha az ember nem kezd a helyes úton járni már kicsi korában, ha akkor nincs, aki megmutassa neki, magától nem megy semmire; ha egyszer mcsószik, nincs, ami visszahúzza, s aztán már nem is talál helyes útra.”