Csak erős idegzetűeknek | Bovaryné - Werther összehasonlítás

Most valami olyasmi fog következni, ami még nem volt korábban a blog történetében. Kicsit összehasonlítgatunk két művet, méghozzá a múlt héten tárgyalt Bovarynét és Az ifjú Werther szenvedéseit.

Első blikkre azt lehetne mondani, hogy  a két könyvnek az ég világon semmi köze nincs egymáshoz. Hiszen míg az előbbi egy házasságban élő nőről szól, addig a másik egy agglegényről. Csupán egyetlen egy dolog köti össze a két főszereplőt, mégpedig az öngyilkosság.

Azt hiszem, már többször is kinyilatkoztattam erről a dologról a véleményemet, de szükségesnek érzem még egyszer leszögezni: egyáltalán nem értek egyet az öngyilkossággal, mint problémamegoldási módszerrel. De mint drámai elem egy könyvben, szerintem teljesen rendben van. Ahogy egy krimit olvasva kvázi elfogadjuk a gyilkosságot, úgy egy romantikus történetben is helye lehet az öngyilkosságnak. És ahogy egy krimit olvasva sem kezdünk el gyilkolászni, úgy egy öngyilkosságra sem kell követendő példaként tekinteni szerelmi bánat esetén. Téma lezárva. (Legalábbis ez a része.)

Na már most a Bovarynét olvasva az jutott eszembe, milyen máshogy hat rám Emma öngyilkossága, mint annak idején Wertheré. És arra gondoltam, szentelhetnék ennek egy külön bejegyzést.

Emma és Werther is szerelmesek voltak. Emma a szeretőibe, Werther egy elérhetetlen nőbe. Mindketten feloldozást vártak a haláltól. Menekülési útvonalként tekintettek rá a szenvedésből. És mindketten sikerrel hajtották végre a tettüket. Ezek a hasonlóságok. De milyen más utak vezettek ugyanahhoz a megoldáshoz! És majd meg fogjuk látni, hogy tulajdonképpen nem is ugyanaz az a megoldás.

Emma szánalmas, hitvány életet élt. Nem volt boldog a férje mellett, a szeretőitől várta, hogy kimentsék őt sanyarú sorsából. Egyre inkább belebonylódott a hazugságok és az adósságok hálójába, és mikor az egész napvilágra került, nem bírta el a szégyent.

Werther halálosan beleszeretett egy lányba, akinek vőlegénye volt. És bár volt pillanat, amikor úgy tűnt, a lány szerelme meginog, végül mégis kitartott a választottja mellett. Werther pedig nem bírta el ennek a viszonzatlan szerelemnek a súlyát.

Tulajdonképpen mindketten a fájdalom elől menekültek, enyhülést kerestek a kínjaikra, és meg is kapták. De Emma nem szolgált rá. Tönkretette nem csak a saját életét, hanem a férjéét és a lányukét is. Nem érdemelte meg a megkönnyebbülést, bűnhődnie kellett volna. De a halál csak az élők számára büntetés.

Werther esete viszont épp ellentétes Emmáéval. Becsülendő, hogy tiszteletben tartotta Lotte választását, és nem „kínozta” tovább. Ugyanakkor úgy érezte, ez a szerelem felőrölné, így elébe ment a dolgoknak. Werther megérdemelte a happy endet, és számára az öngyilkosság volt a happy end.

Olyan jó elhinni, ha csak egy könyv erejéig is, hogy létezik olyan nagyon lángoló szerelem, amely még egy férfit is térdre kényszerít. Hogy létezik az a mindent elsöprő érzelem, amely kizár minden más lehetőséget. Hogy létezik az Egy. Az az egy, aki, ha nem lehet a miénk, akkor nem kell senki más, és aki nélkül nincs élet. Az én titkon romantikus lelkemnek jól esnek az ilyen történetek, és el sem tudnék képzelni más befejezést a Werthernek, csakis ezt.

A Bovarynéban viszont bosszantott Emma halála. Élnie kellett volna, és minden nap emlékeznie arra, amit tett. Bűnhődnie kellett volna, amiért életeket tett tönkre. És igenis meg kellett volna próbálnia helyrehozni azt, amit elcseszett. Az ő esetében könnyű útnak tekintettem az öngyilkosságot, míg Werther inkább egy áldozat volt a szerelem oltárán, amit én a magam részéről nagyon tudtam értékelni.

Egy házasságtörő lélek rejtelmei | Flaubert: Bovaryné

Flaubert Bovarynéját annak idején úgy tanultuk az iskolában, mint a realizmus első mérföldkövét. És valóban, a történet meglehetősen földhöz ragadt volt. De véleményem szerint nem ez a könyv legfőbb „erénye”.

Egészen röviden – mert hát maga a könyv is csupán alig háromszáz oldal – arról van szó, hogy főhősünk, Bovary doktor egy betege révén megismerkedik a szépséges Emmával, akiből aztán egy csapásra a címszereplő Bovaryné válik. Bovarynének elég elrugaszkodott elképzelései vannak az életről és a lehetőségeiről, ezért meglehetősen boldogtalanul él a doktorral, és nagyjából minden második fickóba, akivel megismerkedik, bele is szeret. (Bal)szerencséjére lesznek olyanok, akik kihasználják Emma ilyen irányú, fölös energiáit, csakhogy ezzel végzetes pusztulásba taszítják az egész Bovary családot.

Úgy gondolom a könyvben tárgyalt témák, úgy mint boldogtalan házasság, házasságtörés, hazugságok hálója, azért nem új keletűek már, nem Flaubert találta fel a spanyol viaszt. Van viszont két dolog, ami az elődökhöz képest igenis újdonság. Az egyik, hogy nem emeli piedesztálra a szerető létet. Itt, kérem szépen, tűpontossággal kerül bemutatásra, hogyan jut el egy asszony odáig, hogy a családi fészken kívül keresi a boldogságot, és hogy mit tesz az idő a tiltott gyönyörök boldogságával. Ráadásul mindezt teljesen szokatlanul egy nő szemszögéből követhetjük nyomon.

Véleményem szerint itt mutatkozik meg Flaubert zsenialitása (és újító szándéka egyben). Sőt, azt lehet mondani, általában igen tehetségesnek és szerencsésnek mondhatja magát az az író, aki belelát az ellenkező nemű főszereplője fejébe, és ilyen pontosan meg is tudja fogalmazni a gondolatait, érzéseit.

Emma nő, amiből egyenesen következik, hogy élete első legjelentősebb eseménye a férjhez menetele lesz. Automatikusan ettől várja a boldogságot, de maga sem tudja, mi lenne pontosan ez a boldogság. Az viszont elég hamar kiderül számára, hogy Bovary nem fogja tudni boldoggá tenni. Nem igazán szerelmesek egymásba, inkább amolyan kölcsönösen előnyös kapcsolat alapon házasodnak össze. Ami persze nem elégíti ki Emmát. Viszont minden férfiba, aki csak egy kicsi figyelmet is fordít rá, beleszeret.

Eleinte egész jól ellenáll az érzéki örömökkel kecsegtető út csábításának. Sőt, egy-egy gondolatbeli botlása után az erényes háziasszony mintaképe válik belőle. Egészen addig, míg nem jön a következő. És hát bizony várható, hogy egyszer valaki célba fog érni. Onnantól pedig nem lesz megállás a lejtőn. Emma egy egész hazugsághálót sző a tettei köré. Egyenesen fáj nyomon követni Bovary vakságát és érzéketlenségét(?), de még fájóbb látni azt, hogy Emma nem csak a házasságukat, hanem az egész családjukat teszi szép lassan tönkre.

Nem kapunk ettől a könyvtől se többet, se kevesebbet, mint a házasságtörés lehető legpontosabb leírását. Illetve talán egy picivel mégis többet kapunk. Telistele van ugyanis a könyv messzemenőkig precíz és részletes, ugyanakkor teljesen felesleges leírásokkal és gyönyörű hasonlatokkal. Ez jól mutatja Flaubert ingadozásait a két irányzat, a romantika és a realizmus között. Továbbá hogy mennyire új terep volt a női lélek rejtelmeiben való kutakodás, azt az is jól jelzi, hogy Flaubert igen gyakran elveszett más, férfi szereplők leírásában. A történet maga például Bovary gyerekkorának és első házasságának bemutatásával kezdődik, valamint elég részletes képet kapunk a gyógyszertárosról, az ő életének apró-cseprő ügyeit még Emma halála után is követjük.

A maga korában ez a könyv bizonyára jelentős mű lehetett. És ha az ember megpróbálja így, többé-kevésbé időrendi sorban olvasni a könyveket, akkor fel is lehet fedezni benne újdonságokat, amik miatt mindenképp említést érdemel. De összességében rám nem volt kimondottan nagy hatással. Habár azt még egyszer el kell ismernem, hogy Flaubert lélekbúvárkodása mesteri.

Ugyanakkor épp ennél a könyvnél volt az az érzésem, hogy szívesen olvastam volna Emma gondolataival párhuzamosan a Charles-éit is. Érdekelt volna, hogy ő mit érez, és mi a véleménye bizonyos dolgokról, és hogy tényleg ennyire nem látta-e, hogy nincsenek rendben a dolgok a háza táján.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire, A párizsi Notre-Dame-ra és az Emil, vagy a nevelésrőlre.

„A szíve is olyan lett, mint a cipője: ahogy hozzádörgölőzött a gazdagsághoz, megfogta valami, és soha többet nem jön le róla.”

„…nincs az a szerelmi vihar, amely úgy lehűtené, úgy pusztítaná a szerelmet, mint a pénzkérés.”

A falusi élet esszenciája | Elisabeth Gaskell: A kisváros

Elisabeth Gaskell Cranford (A kisváros) című könyve azért volt meg nekünk otthon, mert annak idején készítettek belőle egy sorozatot, amit anyukám nagyon szeretett, és mikor megtudta, hogy ez eredetileg könyvként létezett, rögtön megvette. És mitagadás, a sorozat készítői nagyon jó érzékkel szimatolták ki a tökéletes alapanyagot. Látatlanban is azt mondhatom, hogy sorozatként ez a fajta „történet” sokkal jobban működik, mint könyvként.

Azért tettem az előző mondatban a történet szót idézőjelbe, mert itt nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett cselekményről. Nincs a könyvnek se eleje, se vége, inkább csak amolyan pillanatképekből áll. Elkezdődik egy önkényesen kijelölt pontnál, bemutat szintén önkényesen kijelölt eseményeket, aztán egyszer csak véget ér.

Hibái ellenére azonban egy végtelenül aranyos könyvről van szó, amely bemutatja nem csupán a XIX. századi angol vidéki életet, hanem még akár egy XX. század végi falu életét is. Mert miről is van itt tulajdonképpen szó? A címben is szereplő falucska, Cranford neves hölgykoszorúja összeül, és tereferél erről-arról. Az élet apró-cseprő dolgai itt óriási súllyal esnek latba, de tulajdonképpen ez a való élet. Mert mi is lehetne annál fontosabb, mint hogy drágult a tej, vagy hogy a szomszéd Mariskának itt voltak az unokái, és olyan borzasztó kellemetlen emberekké tette őket a város.

Én is falun nőttem fel, szóval nekem ez színtiszta nosztalgia volt. Jól esett visszacsöppenni egy kicsit abba a korba, amikor a szomszédok még ismerték egymást és az emberek nem csak, hogy szóba álltak egymással, de egyenesen keresték egymás társaságát. És igen, persze, voltak rosszmájú emberek, és voltak összezördülések is, és a problémák vagy a beszélgetés témái utólag sokszor nevetségesnek tűntek, de a világ valahogy sokkal barátságosabb és közvetlenebb helynek nézett ki.

Külön köszönet jár részemről az írónőnek, amiért megalkotta Miss Matty figuráját, aki kiköpött olyan, mint az egyik nagymamám. (Leszámítva azt az apró, ám korántsem elhanyagolható tényt, hogy a nagymamám nyilvánvalóan nem volt vénkisasszony.)

Nagyon jókor jött nekem ez a könyv, mert épp az utóbbi időben méláztam el azon, hogy nem igazán helyszínek vagy emberek hiányoznak a múltamból, hanem pontosan az az út és mód, ahogy éltünk mindannyian adott helyen, adott időben. És ez a könyv abszolút visszaadta azt az érzést, ami után mostanában sóvárogtam. De ettől eltekintve ezt a könyvet én nem kifejezetten ajánlanám olvasásra ebben a cselekményközpontú világban.

Utalás történik a Rasselasra, a Don Quijotéra és Az ezeregy éjszaka meséire.

Megjelenik egy új kártyajáték, a preferánsz. Írnom kéne már egy bejegyzést a kártyajátékokról…

„…egy kevés hiszékenység jól átsegít az életen – jobban, mint ha valaki folytonosan csak kételkedik és mindennek csak a nehézségeit meg a kellemetlen oldalát látja.”

„Azt hiszem, a világ nagyon-nagyon gonosz lehet, mert noha apám mindenkire gyanakszik, akivel üzleti kapcsolatba kerül, mégis, csak a múlt évben több mint ezer fontot veszített az emberek huncutságán.”

NOHUN #19 Fanny Burney: Camilla

Fanny Burney-nek nem ez az első könyve a listán. Az Evelináról elvileg készült fordítás, ámbár még nem sikerült beszereznem. Ezért most nézzük meg elsőként a másik listás könyvét, a Camillát.

Először is meg kell jegyeznem, ha valaki még nem szembesült volna ezzel az aprócska ténnyel velem kapcsolatban, hogy nem nagyon szeretem, ha egy név a könyv címe. Mert semmitmondó. Oké, nyilván a megnevezett illető lesz a főszereplő (bár néha ez sem igaz, lásd például itt…). De ezen túl semmit nem árul el magáról a könyvről, és így nem is tesz kíváncsivá.

De lendüljünk is tovább ezen az apró kitérőn, és nézzük meg, miről is szól a Camilla. A teljes címe körülbelül Camilla, avagy kép a fiatalságról (Camilla; or, A Picture of Youth). (Megjegyzem, ezzel a kis kiegészítéssel sem hozott lázba.) A könyvben néhány, a felnőtté válás előtt álló fiatal, Camilla, három testvére és egy unokatestvére életét követhetjük nyomon. Camilla épp házasság előtt áll, halálosan szerelmes a vőlegényébe, Edgarba. De apja és barátai tanácsára próbára teszi magát és a fiút is, mielőtt hozzámenne, hogy biztosan jól választott-e, és a fiú is valóban viszontszereti-e. Ez sok érzelemdús és humoros eseményhez vezet.

Burney ezzel a könyvével képet ad arról, milyen volt felnőni a XVIII. századi Angliában, milyen lehetőségei voltak a fiataloknak. Valamint külön hangsúlyt fektet arra, melyek azok a társadalmi fenyegetések, amelyektől a fiataloknak, különösképp a nőknek tartaniuk kell.

A nagy könyv elég érdekesen ír róla, először megjegyzi, hogy milyen realisztikusan vannak ábrázolva a szereplők, később viszont azt írja, hogy az érzelmeket igencsak túlozva ábrázolja. Csak én érzek némi ellentmondást??

Nem lettem meggyőzve arról, hogy ezt a könyvet érdemes lenne elolvasni. Eladó menyecskékről már mások is írtak, ilyesmiről szól például Jane Austen összes regénye. Aki őt szereti, az bizonyára ebben sem csalódna, de nekem ugyebár ő sem lett a kedvencem. (Bár határozottan javult a kapcsolatunk a korábbiakhoz képest.)

Források:

https://librivox.org/camilla-by-fanny-burney/

Tolsztoj for president! | Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta

Időről időre belefutok olyan történetekbe, amelyen iszonyúan tetszenek, egészen a végkifejletig. Mert persze nyilván semmire sem megoldás sem az öngyilkosság, sem a gyilkosság. De azért azt gondolom, ép elméjű ember ezt fel tudja dolgozni, és helyén tudja kezelni. Mert ezek a történetek, például Az ifjú Werther szenvedései, az Ethan Frome vagy a szóban forgó Kreutzer-szonáta a halálon túl mind adnak valami értékeset nekünk, amin elgondolkodhatunk. Jelen esetben egy elnökjelöltet… J

Az oroszokkal alapjában véve nem túl rózsás a kapcsolatom (mármint az írókkal). Eddig csak Puskin tudott olyat alkotni, amit igazán élveztem, és most végre megismerkedtem Tolsztojjal, és fellélegezhetek. Kiderült, nem zsigerből utálom az orosz irodalmat. Csak meg kellett találnom a megfelelő műveket. Összességében az Iván Iljics halála is tetszett, és ugyanabban a kötetben volt ez a novella(??) (kisregény??) is, ami által kiderült számomra, hogy vannak még jó orosz írók Puskinon kívül.

A történet kezdetén egy vasúti kocsiban hallgatjuk, ahogy egy társaság a szerelemről beszél, és becsatlakozik egy rejtélyes férfi is, aki fennen hangoztatja, hogy a szerelem, mint olyan, nem létezik. Később ennek a férfinak az élettörténetével ismerkedünk meg. Elmeséli, milyen életet élt a házassága előtt, hogyan házasodott meg, hogyan élt utána, és mi minden vezetett a tragikus végkifejletig.

Tulajdonképpen a végkifejlet számomra nem is volt lényeges, sokkal inkább az oda vezető út, a főhősünk sajátos látásmódja, ami – rá kellett jönnöm – szerintem is egészen közel áll a valósághoz. Fejbevágó gondolatok hangzanak el a szerelemről, a házasságról, a szexről és úgy általában az életről. És elhangzik benne az az alapigazság, amit én először a Holiday című filmben hallottam, hogy tudniillik a szex kuszálja össze a dolgokat. Ha csináljuk, akkor azért, ha nem csináljuk, akkor meg azért.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy mostantól akkor ennek kell lennie a szentírásnak a párkapcsolatokat illetően. De kétségtelenül olyan gondolatok vannak ebben a rövidke történetben, amelyeket érdemes alaposabban átgondolni. Házasság előtt állóknak pedig kifejezetten ajánlott. J

„A szerelem az érzékiség kielégítésével kimerült, s mi ott maradtunk egymással szemben valóságos viszonyunkban, vagyis két tökéletesen idegen egoista, aki a másikon át lehetőleg minél több gyönyört óhajt kapni.”

„…úgy csinálják, hogy nem lehet többé rabszolgavásárt rendezni, s azt képzelik, s magukkal is elhitetik, hogy rabszolgaság nincs többé, s nem látják és nem akarják látni, hogy a rabszolgaság továbbra is megvan, minthogy az emberek éppen úgy szeretik, helyesnek is tartják, ha a mások munkáját kihasználják.”

„Ez az ember menekvése és büntetése, hogy amikor helytelenül él, el tudja ködösíteni, úgyhogy nem látja helyzete nyomorúságát.”

„Boldogtalan embereknek könnyebb városon élniük. Városon az ember száz évet is elélhet, s nem veszi észre, hogy rég meghalt és elrothadt.”