Viszlát, 2025!

2025-ben is elérkeztünk az utolsó bejegyzéshez, ami a szokásos módon egy éves összefoglaló lesz. Vágjunk is bele!

Idén is röhejesen kevés könyvet sikerült elolvasnom, összesen 14 darabot. Ebből viszont 9 volt listás. De idén legalább van mentségem, szereztem egy diplomát. Az elég kemény menet volt, ott hónapokon keresztül csak szakirodalmat olvastam.

A blogon ezzel együtt összesen 28 bejegyzés született. A szigorúan könyves tartalmakon kívül született januárban egy utazós bejegyzés, amiben Alessandro Manzonihoz köthető helyeket próbáltam felkeresni Milánóban, három író listás életművét is összefoglaltam (George Eliotét, Émile Zoláét és Dosztojevszkijét), kitöltöttem egy book tag-et, és két személyes jegyzet is született.

Az idei év itt a blogon Zola-lázban telt, hiszen gyors egymásutánban négy könyvet is elolvastam tőle. Az év kedvencén pedig nem kellett sokat gondolkodnom. Volt ugyanis egy könyv, ami nem csak az idei könyvek közül emelkedett ki toronymagasan, hanem, ha az összes eddigi, általam olvasott listás könyvet nézem, akkor is egy meglehetősen előkelő helyezésre pályázhatna. Ez pedig nem más, mint Zolától a Germinal. Kicsit talán morbid ezt mondani a regény cselekményét tekintve, de nagyon tetszett a bányászok élete (vagy inkább ahogy Zola bemutatta az életüket), ahogy egymásnak feszültek a munkások és a tőkések, és a mindeközben, csak szinte mellékesen bemutatott egyéni sorsok.

A dolog pikantériája, hogy az év legkevésbé pozitív olvasásélményét is Zola szolgáltatta, méghozzá egy, szerintem a Germinalnál egyébként jóval ismertebb regényével, a Nanával.

Visszanéztem a molyos értékeléseimet is, és meglepődtem, mert a Nanára és Dosztojevszkij Az ördöngösökére is két csillagot adtam. És valóban, nem igazán tetszett egyik szóban forgó regény sem, de közben meg azt érzem, hogy össze sem lehet hasonlítani őket.

Idénre az egyetem miatt nem sok mindent terveztem, hiszen tudtam, hogy az év első felében a szakdolgozatommal leszek elfoglalva. Érdekes módon azonban olvasás szempontjából pont az év első fele sokkal erősebbre sikeredett, mint a második.

Az év utolsó olvasmányát, az Anna Kareninát október elején kezdtem el, és bármennyire is nem szerettem volna átvinni a következő évre, már nem fogom tudni befejezni, még mindig van belőle kb. 100 oldal. Hogy miért nyúlt ilyen hosszúra ez az olvasás, az majd jövőre kiderül.

A jövő évet nézve szintén nem tudok nagy terveket felállítani. Illetve tudnék, de magamat ismerve nem tudom, mennyire lenne az reális. Az idei évvel ellentétben most épp a bizonytalanság az, ami miatt nem nagyon tudok egyelőre tervezni. Szeretném ugyanis folytatni a tanulmányaimat, de a mesterszakos diplomám megszerzésével beléptem egy olyan mezsgyébe, ahol a dolog már nem olyan egyszerű, hogy csak beadom a jelentkezésem, felvesznek, és megy minden, ahogy kell.

Azt viszont bizton állíthatom, hogy a blog nem fog bezárni! Idén ünnepeltük a tíz éves jubileumot. Bár nem volt semmilyen ünneplés, nekem ez egy nagyon-nagyon fontos mérföldkő volt, ami csak még inkább megerősített abban, hogy nincs megállás. Talán nem lesz dübörgés, nem lesz rohanás, nem lesz minden héten bejegyzés (ahogy én azt egyébként szeretném), de megállás sem lesz.

2026-ot tehát Tolsztojjal és Anna Kareninával fogjuk kezdeni, és remélhetőleg sok jó olvasmány vár ránk. (De abban is kiegyezek, ha sok átlagos lesz és egy nagyon kiemelkedő, mint 2025-ben.)

Mindenkinek, aki ezt olvassa, kívánok nagyon boldog, sikerekben, békességben, egészségben és minden jóban gazdag új évet! Találkozunk jövőre!

Mi az az egy dolog, amit semmiképp nem akarsz magaddal vinni 2026-ba?

Lev Tolsztoj: Anna Karenina 1. kötet

Sikerült a végére jutnom az Anna Karenina első kötetének (tehát kb. a teljes sztori felénél járok), úgyhogy vágjunk is bele. Ez tehát egy erősen spoileres bejegyzés lesz Tolsztoj Anna Karenina című regényének első kötetéről.

Kezdésként egy fontos technikai információ. A könyvet én a MEK-ból töltöttem le, ezen a linken ti is megtaláljátok, és letölthetitek teljesen ingyenesen és legálisan. A MEK-ban egyébként két különböző fordítás is szerepel, a linken Ambrozovics Dezső fordítását találjátok, amit én is olvasok épp. De nem olyan régen, egész pontosan 2021-ben megjelent új fordításban is. (Ezt azért is tartottam fontosnak megemlíteni, mert a fordításokban eltérő módon szerepelhetnek a nevek. De azért feltehetően nem annyira eltérőek, hogy ne lehessen őket beazonosítani.)

Először is szeretném felsorolni a főbb szereplőket körülbelül a színrelépésük sorrendjében. Elsőként ugyanis nem a címbeli Annával ismerkedünk meg, hanem a moszkvában élő Sztívával, vagyis Arkágyevics Sztepánnal, aki Anna bátyja, és annak feleségével Dollival. Következőként lép színre Anna. Az ő férje Alexandrovics Alexej, aki befolyásos hivatalnok Szentpéterváron. Nekik van egy fiuk, Szerjózsa. Dollinak van egy húga, Kiti, akinek két udvarlója is van, a földbirtokos Levin és a jómódú, fiatal, csinos katonatiszt, Vronszkij.

Az első kötet elején rögtön egy nagy felfordulásba csöppenünk. Dolli ugyanis egy levélből értesült a férje hűtlenségéről, és el akarja hagyni őt. Anna azért érkezik Moszkvába, hogy megbékítse Dollit, ezzel helyreállítva a bátyja házasságát. Ez több-kevesebb sikerrel össze is jön neki.

Ezzel párhuzamosan Levin is Moszkvába érkezik, mert végre elszánta magát, hogy megkéri a szívszerelme, Kiti kezét. Ők már korábbról ismerik és kedvelik egymást, ezért Levin joggal bizakodik egy beleegyező válaszban. Ám pechjére megtudja, hogy amíg nem tartózkodott Moszkvában, felbukkant a láthatáron egy új kérő Vronszkij személyében. Ugyan ő sem kérte még meg Kiti kezét, de minden jel arra mutat, hogy már csak az anyja jóváhagyására vár, aki bármelyik pillanatban megérkezhet Moszkvába. Így a végeredmény sejthető, Levin kosarat kap, és Kiti egyre várja, hogy Vronszkij feltegye neki a nagy kérdést.

A váltakozó szemszögeknek köszönhetően viszont megtudjuk, hogy Vrosznkijnak esze ágában sincs megkérni Kiti kezét. Az, hogy a hősszerelmest játssza, csupán szórakozás számára. Egészen addig, míg nem találkozik a vasútállomáson Annával. Mert, mint kiderül, Anna és Vronszkij anyja egészen Pétervárról együtt utaztak Moszkvába. Egy végzetes pillantás, és a baj megtörténik. Vronszkij agyából kitörlődik Kitinek még az árnyéka is, és Anna hajkurászásába kezd. Ő szegény egész sokáig ellenáll. De mivel a férjétől egy cseppnyi gyengédséget és udvarlást sem kapott soha, nem könnyű a helyzete. És bizony csakhamar beadja a derekát, és Vronszkij szeretője lesz.

A dolog hamar kitudódik, mivel mindenkinek feltűnik, hogy igyekeznek egy társaságba járni. Alexandrovics Alexejnek is gyanús lesz a dolog, de ő inkább a homokba dugott fej technikáját választja a probléma megoldására.

A baj viszont tovább fokozódik, mivel Anna váratlanul(?) teherbe esik Vronszkijtól. (Ugye senki nem számított erre? Ugye nem?) Egy ideggyenge pillanatában bevallja a férjének, hogy gyűlöli őt, és Vronszkijba szerelmes, és Alexandrovics Alexejtől várja a helyzet megoldását. Ő pedig, nem tudván mi mást tenni, beadja a válókeresetet, és elutazik Pétervárról, amíg a válási procedúra le nem zajlik.

Anna terhessége nem minden probléma nélkül zajlik le. Elég hisztérikussá válik, és a szülés előtt úgy érzi, meg fog halni, ezért hazahívatja a férjét. Alexandrovics Alexej nem tudja mire vélni a dolgot, de azért csak visszatér Pétervárra, és valóban elég rossz állapotban találja Annát. Az orvosok sem jósolnak sok időt már neki. Alexandrovics Alexej mindkettejüknek megbocsát, mármint Annának és Vronszkijnak is, és Annával marad. Anna szerencsésen meggyógyul, viszont ennek következtében újra kiszeret a férjéből. Alexandrovics Alexej érzi, hogy ők ketten már nem, hogy boldogok nem lehetnek, hanem egyszerűen nem tudnak egymás mellett élni, de már nem akar elválni, mert úgy érzi, azzal pusztulásba taszítaná Annát. Anna el akar válni, de nem meri maga javasolni ezt a megoldást a férjének, mivel az olyan nagylelkűen megbocsátott neki. Végül Sztíva oldja meg a helyzetet, aki először kipuhatolja Annánál, hogy tényleg ez a kívánsága, aztán javasolja a dolgot Alexandrovics Alexejnek, mint egyetlen megoldást. Alexandrovics Alexej végül beadja a derekát, de még mielőtt a hivatalos procedúra lezajlana, Anna már elutazott Vronszkijjal külföldre, Imádott Szerjózsáját pedig az apjánál hagyta.

Mindeközben Kiti teljesen belebetegszik abba, hogy Vronszkij faképnél hagyta, és hogy ő éppen miatta utasította vissza a második legjobb partit. Olyannyira rosszul lesz, hogy csak egy külföldi utazás segíthet rajta. Levin munkaterápiával próbálja kigyógyítani magát a szerelmi bánatból, de akármihez kezd, semmivel sem jut előrébb. Végül, kellő idő után, a „szerelmesek” újból találkoznak egy „véletlen” ebéden, ahol Levin játékos formában újra felteszi a kérdést Kitinek, aki ezúttal boldogan elfogadja az ajánlatot.

Ez lenne az első kötet rövid tartalmi összefoglalója. Nem ígérem, hogy jövő héten, de remélhetőleg hamarosan jövök a második kötettel. (Azért idén mindenképp szeretném befejezni ezt a könyvet! 😊)

„Bizony, pajtás, az asszonyok – ez az a csavar, a mely körül minden forog.”

„Az élet minden változatossága, minden bája, minden szépsége árnyékból és fényből van összerakva.”

„Az badar beszéd, hogy a mit a mult nem engedett meg, azt az élet sem engedi meg. Küzdeni kell, hogy az ember jobban, sokkal jobban éljen…”

„A helyzetével senki sincs megelégedve, de az eszével igen…”

„De hiszen voltaképpen azt nevezzük józan házasságnak, a mikor már mindakét fél kitombolta magát. Olyan ez, mint a vörheny. Át kell esni rajta.”

„Az asszony, az olyasvalami, bármennyire tanulmányozod is, mindig egészen újnak látod…”

„Minden helyzetnek van megoldása. Csak el kell szánni az embernek magát…”

„Van olyan idő, a melyből az ember egy egész hónapot szívesen odaad egy poltináért, de olyan is van, a melyből semmi pénzzel se lehet megfizetni akárcsak egy félórácskát is.”

„Én azt hiszem, hogy semmiféle tevékenység nem lehet eredményes, a mely nem az egyéni érdeken alapszik.”

„…legnagyobbrészt úgy van, hogy az ember csak azért vitatkozik a legnagyobb hévvel, mert sehogy’ se tudja megérteni, mit akar az ellenfele bebizonyítani.”

„Az embernek jól meg kell magát rázni s egyenesen a szemébe kell néznie az életnek.”

Hiszel a monogámiában?

Dosztojevszkij ajánló

Végére értem a listás Dosztojevszkij életműnek. Négy könyve van a listán, a Feljegyzések az egérlyukból, A félkegyelmű, a Bűn és bűnhődés és Az ördöngősök.

Én ebben a sorrendben olvastam őket: 2021-ben olvastam a Feljegyzések az egérlyukbólt, 2022-ben A félkegyelműt és a Bűn és bűnhődést, és idén, 2025-ben Az ördöngősöket.

Az első megjelenésük sorrendje viszont a következő: Feljegyzések az egérlyukból (1864), Bűn és bűnhődés (1866), A félkegyelmű (1869), Az ördöngősök (1872). Majdnem jó sorrendben sikerült olvasni. 😊

A molyos értékeléseim szerint pedig a következőképpen alakul a lista, kezdve a legalacsonyabb értékeléssel: Bűn és bűnhődés (0,5 csillag), Feljegyzések az egérlyukból (1,5 csillag), Az ördöngősök (2 csillag), A félkegyelmű (3 csillag).

És e négy könyv alapján sikerült megfejtenem, mi a bajom nekem Dosztojevszkijjel. Mert az az értékelésekből is látszik, hogy ő és én nem találtunk egymásra. Ami egyébként igen sajnálatos, mert kiváló témákat választott a regényeinek. A négy könyvből egyedül a Bűn és bűnhődés témájával nem voltam kibékülve.

Ez a bizonyos baj talán részben összefügg(het) a fordítással is, de én ezt nem tartom túl valószínűnek. Arról van ugyanis szó, és ezt már említettem A félkegyelmű és Az ördöngősök értékelésében is, hogy Dosztojevszkij regényeinek a cselekménye, a szereplők motivációja és mondanivalója sokszor túl ködös. Dosztojevszkij úgy ír egy szereplőről, vagy éppen úgy ad szavakat egy szereplő szájába, mintha az a szereplő egyébként országos cimbije lenne az olvasónak, nála jobban nem ismerne senkit, és ha a szereplő azt mondja, hogy megyek, akkor az olvasó tudja, hogy honnan, hova, miért, kivel, minek, meddig, és ezeket az egyébként sokszor fontos információkat nem kell külön kifejtenie. Emiatt én egy csomószor elvesztettem a fonalat a regényekben, nem igazán értettem, hogy pontosan mi és miért történik, és ettől meg a lelkesedésem veszett el.

Szóval, ez lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom, de én bizony sokszor nem tudom dekódolni Dosztojevszkijt. És sokáig azt hittem, hogy ez úgy általában igaz az orosz írókra. És az igazság az, hogy eddig nem sok mindenkinek sikerült lenyűgöznie közülük, de azért van egy-két kiemelkedő mű (például a Kreutzer-szonáta vagy az Oblomov). Sajnos Dosztojevszkij – számomra – pont nem az. De ha mégis ajánlanom kellene tőle egy könyvet, az egyértelműen A félkegyelmű lenne. (Vagy szinte bármi a Bűn és bűnhődésen kívül.) Zseniális a történet, zseniálisak a karakterek, és aki le tudja küzdeni Dosztojevszkij stílusát, vagy netán be is jön neki, az akár még kedvencre is találhat benne.

Melyik távoli kultúrával ismerkednél meg szívesen és miért épp azzal?

Ismételten belekontárkodok a politikába | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök

Ma még egyszer Dosztojevszkij általam utolsónak olvasott regényéről, Az ördöngősökről lesz szó. Van ugyanis még egy aspektusa a könyvnek, amit csak futólag érintettem, de ki szeretnék térni rá. Ez pedig nem más, mint a politika. (A könyvről írt korábbi bejegyzéseimet itt és itt éred el.)

Ugyan nekem nem igen kenyerem a politika, ahogy erre már itt például kitértem. Viszont ez tényleg egy olyan mű, ahol muszáj erről beszélni. Kezdjük is mindjárt azzal, hogy a regénynek állítólag van valóságalapja. Ezt a nagy könyv is megemlíti egyébként.

A regény egyik fő momentuma Satov meggyilkolása, amely egy az egyben megfeleltethető egy valóban megtörtént gyilkossággal. Ez volt a Nyecsajev-ügy. Nyecsajev, a regénybeli Péter, aki egy titkos anarchista társaság vezetője, megöli a társaság egyik tagját, miután árulással vádolta. És ezzel a gyilkossággal kívánja a csoportot is „erősíteni”, méghozzá úgy, hogy mindenkit bűnrészessé tesz.

A politikával szoros összefüggésben életrajzi elemek is megjelennek a regényben. Dosztojevszkij ugyanis tagja volt egy szélsőséges politikai nézeteket valló társaságnak, amely nyomdát akart alapítani, hogy ott nyomtathassa ki saját röpiratait. Ez a motívum is egy az egyben benne volt a regényben.

De ha nem akarunk ennyire belemenni a dolgokba, már csak azt is érdekes lehet megfigyelni, mennyi -izmussal ismerkedhetünk meg a kötetben. A teljesség igénye nélkül íme egy felsorolás: anarchizmus, nihilizmus, szocializmus, liberalizmus, ateizmus, despotizmus, proudhonizmus. A XIX. század végén járunk ugyebár, amikor egész Európa lázban égett, minden téren nagy változások történtek, és többen úgy vélték, hogy az ő -izmusuk fogja itt megváltani a világot. De megjelenik a munkásmozgalomhoz szorosan kapcsolódó Internacionálé (avagy Nemzetközi Munkásszövetség) is, amivel már találkozhattunk a Germinalban.

Még tovább egyszerűsítve a dolgot, az még számomra is leszűrhető volt a regényből, hogy a politika szintjén az egyik fő motívum a régi rend megdöntése. És az tulajdonképpen szinte mindegy is, hogy mit jelent ez a régi rend. A lényeg, hogy többeknek más elképzelései vannak arról, hogy hogyan számolható fel a leghatékonyabban ez a régi rend, és hogyan kellene az új rendnek kinéznie. Ehhez kapcsolódóan szeretnék néhány idézetet kiemelni a könyvből, amelyeket én érdekesnek találtam:

„Egy nép sem rendezkedett be a tudomány és észszerűség alapján; soha sem volt erre példa, legfölebb csak elvétve, ostobaságból. A szocializmus már az ő lényegénél fogva okvetetlenül ateizmus, mert mindjárt első sorban azt hangoztatja, hogy ő ateisztikus szervezet s a tudomány és észszerüség alapján akar fölépülni. Az ész és tudomány a népek életében mindig, most is, az idők kezdetén is csak másodrangu, szolgálattevő szerepet vitt; igy is lesz az az idők végéig.”

„De egy vagy két nemzedéknek a megromlása most föltétlenül szükséges; arra van szükségünk, hogy az ember átváltozzék hallatlanul hitvánnyá, ocsmány, gyáva, kegyetlenkedő, önző állattá.”

Von Lembke (aki tulajdonképpen a régi rendet képviseli) a következőket mondja egyszer Péternek: „Nagy a mi felelősségünk s mink ép úgy a köznek szolgálunk, mint önök. Mi csak összetartjuk azt, amit önök szétráznak s a mi nélkülünk széthullna jobbra, balra. Mi nem vagyunk az önök ellenségei, világért sem, mi azt mondjuk önöknek: menjetek előre, haladhatok, még romboljatok is, t. i. azt, ami elavult és megujitásra szorult; de mikor szükség van rá, mi önöket kellő korlátok között is tartjuk s ezzel megmentjük önöket önmaguktól, mert mi nélkülünk önök csak megbontanák Oroszországot, megfosztanák őt a tekintélyétől, a mi feladatunk pedig épen abban áll, hogy ezt a tekintélyt fentartsuk. Értse meg, hogy nekünk és önöknek egymásra kölcsönösen szükségünk van.”

És végül íme két, Péter által felvázolt út a változáshoz: „…azt kérdezem én önöktől: mi a jobb: a lassu út-e, szociális regények irása, irodai meghatározása az emberiség sorsának ezer esztendőre, míg a despozitmus nyugodtan nyelegeti azt a sültet, mely az önök szájába repül s amelyet önök a szájok mellett mellett elszalasztanak, vagy pedig az, ha gyors tevésre határozzák el magukat, bármi legyen is az, csak ha fölszabaditja az önök megkötött kezeit és módot ad az emberiségnek, hogy maga rendezkedjék be a társadalmában, még pedig tényleg, nem csak papiroson?”

A regényből egyértelműen kiderül, hogy Péter a lehető legradikálisabb utat választja, és nem érdekli, hogy ennek hány ártatlan ember esik áldozatul. Pontosan ez az, ami a radikális eszmék egyik legnagyobb problémája szerintem. Hogy nem veszi figyelembe az eseményeknek az egyik legmeghatározóbb tényezőjét, magát az embert.

Úgy hiszem, hogy erre jött rá Dosztojevszkij is, miután elkapták a már fentebb említett radikális csoport tagjaként, bebörtönözték, és – az utolsó pillanatban megúszva a halálbüntetést – kényszermunkára ítélték. És talán éppen ezt a tudást, ezt a felismerést szerette volna ezzel a regénnyel átadni a világnak. Hogy a radikalizmus hosszú távon sosem lesz célravezető, mert figyelmen kívül hagyja az emberi természetet.

És akkor abba már nem is mennék bele, pedig szerintem ez is fontos aspektusa ennek a témának, hogy igen erősen figyelembe kell vennünk itt Péter személyes indíttatását is. És ez szerintem általánosságban igaz mindenféle radikális csoport vezetőjére.

Bármilyen meggyőzően tudnak is beszélni ezek a vezetők, bármilyen kecsegtetően is hangzanak a gyors megoldások egy nagy problémára, érdemes higgadtan átgondolni a dolgokat, nehogy úgy járjunk, mint szegény Satov. (Épp ezért végtelenül furcsa nekem, milyen hamar kirekeszti a világ magából a csendes embereket, a hangosakat pedig, mondjanak bármilyen ostobaságot, élteti. De ez a gondolatmenet azért már igen messzire vezetne a regénytől, úgyhogy itt be is fejezem. 😊)

Van olyan ember a közvetlen környezetedben, akit kívülállónak tartasz? Ha igen, miért tartod annak?

Rejtett ellenség | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök

Elsőként, itt találjátok a regény erősen rövidített tartalmi összefoglalóját. Ahogy abban a bejegyzésben is említettem, én a könyvet a MEK-ből töltöttem le, innen ti is megtehetitek teljesen ingyenesen és legálisan. Ennek a könyvnek a hátránya, hogy egy 1909-es fordításról van szó. A könyvet azóta egy újabb, frissebb fordítással, Ördögök címmel, 2022-ben a Helikon Kiadó jelentette meg. Nincs összehasonlítási alapom (nem is lesz!), de az 1909-es fordítás sem annyira vészes, mint amennyire elsőre hangzik. Az egyetlen hátránya, hogy rengeteg francia mondatnak a fordítása még a lábjegyzetekben sem lett megadva. Amiből én arra következtetek, hogy bő száz évvel ezelőtt sokkal elterjedtebb volt a regényolvasók körében a francia nyelvtudás. (Egyébként egy közepes nyelvtudással már nem okoz gondot. De hát könnyen beszél az, aki a német(!) mellett a franciát tanulta négy évig a gimiben… 😊 Na, elég is lesz ennyi kitérő mára. 😊)

Bár csak épp az imént írtam, hogy nem lesz összehasonlítási alapom a két fordítást illetően, mert egyáltalán nem tervezem újraolvasni ezt a könyvet, talán mégis megérné, már csak azért is, hogy kiderítsem, a problémám a könyvvel a fordítás számlájára írható-e. (Bár én ezt nem tartom valószínűnek.) Az történt ugyanis, hogy kapunk rengeteg homályos célzást, meg egyértelműeket is, de csak úgy, mintha ismernénk a szereplők minden gondolatát, és nem kellene mindent a szájunkba rágni. Ennek következtében viszont nekem rendkívül nehéz volt kihámoznom, hogy mit is akarnak ezek a jó szereplők (na meg Dosztojevszkij). És ezért nem igazán élveztem az olvasást. Egyszerűen nehezen kötött le, mert nem értettem sokszor, hogy miről van szó, és mi miért és hogyan történik.

Véleményem szerint a történet nagy részének középpontjában Péter áll, mégis az apja, Trofimovics István életének viszonylag hosszú bemutatásával kezdődik a regényt. Ráadásul úgy, hogy hamar megtudjuk, gyakorlatilag semmi kapcsolat nincs apa és fiú közt. És ez teljesen megzavart.

Miklós karakterét sem tudtam hova tenni. Úgy tűnt, mintha ő lenne a másik főszereplő Péter mellett. De ő igazán nem volt benne az aktivisták működésében. Ha bele is keveredett, csak akaratán kívül, illetve a Péterrel való ismeretségén keresztül. Mert tevőlegesen semmit sem tett. A felesége meggyilkolását sem rendelte meg. Bár igaz, és ezt ő maga is bevallja, sejtette, hogy meg fog történni, mégsem akadályozta meg. És voltak még más egyéb, furcsa megmozdulásai is, amik miatt egy ideig külföldön is volt (és akkor került közelebbi kapcsolatba Lizával). De ezeket a „fiatalos bolondságait” leszámítva egész normálisnak tűnt. Csak épp megfejthetetlennek. És az is megfejthetetlen volt, hogy mit keresett ő ebben a regényben. Az nyilvánvaló, hogy Péter a felesége meggyilkolásával akarta őt úgymond magához kötni, talán később zsarolni vagy ilyesmi, de erre ugye végül nem került sor, mivel Miklós áthúzta a számításait. Arra mondjuk jó volt a karaktere, mármint a Miklósé, hogy talán ő volt az egyetlen, akit nem tudott Péter behálózni, Miklós mindig is átlátott a szitán.

És így, hogy kiesett két fontos szereplő, ami maradt, arról igazán nem tartom érdemesnek szólni, mert számomra értékelhetetlen volt. Dosztojevszkij, azt gyanítom, azt akarta, hogy egy politikai konspirációnak legyünk a szemtanúi. De valójában egy szeretetlen ember hatalomra töréséhez és néminemű bukásához asszisztálhatunk, és ez szomorú. Persze tudom, hogy, ahogy a valóságban sem, úgy a könyvekben sem minden úgy történik, ahogy kellene, de itt igazán kijárt volna még egy gyilkosság.

Ez egy fontos téma lett volna egyébként. Megmutatni az embereknek, hogy kitől kell óvakodni. Sajnos nem jött be itt sem, ahogy az életben sem.

Utalás történik a Gulliver utazásaira, a Holt lelkekre, a Korunk hősére, az Apák és fiúkra és a Candide-ra.

Itt is feltűnik egy játék, méghozzá a jerálás, ami feltehetően szintén kártyajáték (a szövegkörnyezetből ítélve), bár erről semmiféle további infót nem találtam az interneten. Ugyanakkor a preferánszt is emlegetik.

Minden népnek megvannak a maga hősi énekei/eposzai. Az oroszoké többek közt az Igor-ének, amelyről Dosztojevszkij is említést tesz.

A regényben található egy vers is, mely a Fényes személyiség címet viseli. Bár erről is elég ködösek az információk, minden bizonnyal Pétert írja le ez a mű, és röviden össze is foglalja a regény politikai indíttatását. (Habár én meg vagyok győződve róla, hogy Péter főleg nem politikai célzattal működött.)

Találtam a regényben egy nyúlfarknyi, ám annál érdekesebb okfejtést, amit ráadásul egy nő szájába adott Dosztojevszkij, talán mintha maga is butaságnak tartaná, pedig hát ha jobban belegondol az ember… Ezt az idézetet csak így itt hagyom: „Mert például azt tudjuk, hogy az isten babonája a menydörgéstől és villámlástól származott…, köztudomásu dolog, hogy az ősember megijedvén a dörgéstől és villámlástól, imádni kezdte a láthatatlan ellenségét, minthogy magamagát azzal szemben tehetetlennek érezte. De honnan származott a család babonája? Hol vette magát maga a család?”

Jó emberismerőnek tartod magad?