J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura II.

Túljutottam hát a középföldei kalandjaim második szakaszán. A második kötet A két torony alcímet viseli, és rögtön az előszóban meg is tudjuk, hogy azért, mert két nagyhatalmú mágus és lakhelyeik játsszák most a főszerepet. A könyv elején egy fejezet összefoglalja, mik történtek az első kötetben, aztán pedig bele is vágunk a folytatásba. És a két toronynak megfelelően, na meg ahogy a szövetség tagjai elválnak, úgy mi is két szálon követhetjük tovább az eseményeket.

A harmadik könyv Aragorn, Legolas és Gimli kalandjait meséli el. Mikor ugyanis Frodóék titokban elválnak a többiektől, a folyóparton az ottmaradottakra (akik egyébként éppen Frodót keresik) lecsap egy ork horda. Az orkok a hobbitok körül Trufával és Pippinnel találkoznak, és mivel azt a parancsot kapták, hogy a félszerzeteket élve és sértetlenül vigyék az urukhoz, mással nem is foglalkoznak, fogják a két hobbitot, és elvonulnak. Aragornék, miután nem találják meg Frodót és Samut, feltételezik, hogy ők ketten továbbindultak, hogy az eredeti küldetést teljesítsék, és mivel Aragorn úgy érzi, nem segíthetnek nekik, így inkább az orkok után erednek. Útközben váratlanul találkoznak egy régi ismerőssel, aki jelentősen fordít az események menetén. És a három jó barát, mert eddigre már Legolas és Gimli is megbékélnek egymással, hamarosan egy csata kellős közepén találják magukat, melyet egyébként a rohaniak vívnak Szarumán orkjai ellen. És mivel a történet ezután folytatódik, talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy sikerül győzedelmeskedniük, Szarumán pedig igencsak pórul jár.

A negyedik könyv körülbelül egy időben játszódik a harmadikkal, és ebben pedig Frodóék további útjáról szerezhetünk tudomást. Erről viszont nem tudok túl sok mindent mondani. Mert nem nagyon történt velük sok említésre méltó. Szegődött hozzájuk egy harmadik útitárs, akiben bár egyiken sem bíztak meg, mégis szükségük volt valakire, aki többé-kevésbé ismerte az utat a gonosz föld belsejébe. Valamint egyszer gondori emberek fogságába estek, de az ő bölcs vezetőjük, Faramir végül útjára engedte őket. S a könyv végére sikerül is behatolniuk Mordorba, bár épp az utolsó fejezetben adódik egy kis bonyodalom. Tehát aki még nem ismeri a történetet, akár izgalommal várhatja a harmadik kötetet.

Ezzel a kötettel jóval lassabban haladtam, mint az elsővel. Ennek két oka volt. Egyrészt itt voltak látogatóban a szüleim. Másrészt pedig főként a második fele rettenetesen vontatott volt. Míg az első, Aragornos részben szinte minden fejezetben történt valami, ami előrevitte a cselekményt, a Frodós részben alig történt valami. Ott újfent rengeteg volt a tájleírás, amitől én a falra másztam, mert másról sem szólt, csak hogy jajj, milyen sötét van, mindenhol sziklák, nem lehet rendesen haladni, büdös is van, nincs kaja, nincs víz, és még sötét is van, és sziklák, és büdös, és stb. Az egyetlen dolog, ami ebben a részben számomra érdekes volt, az Faramir jelleme. Ő ugye Boromir öccse. Érdekes volt összehasonlítani, mennyire különböző a két testvér. És ennek kapcsán azon filozofálgattam, vajon miért hat valakire erősen az egy gyűrű, más meg simán ellenáll a hatalmának. És arra jutottam, hogy ez olyan fortélyos varázslat lehet, mint amit Dumbledore vitt véghez A bölcsek kövében Edevis tükrével. Ha nem akarod mindenáron használni, akkor nincs hatalma feletted.

Még néhány megjegyzés. Aragorn viselkedése számomra visszataszító. Ahogy viselkedett, mikor Théodenhez akartak bejutni, hogy márpedig ő itt a nagyobb valaki, és ő nem fogja letenni a kardját. Egyre kevésbé szimpatikus. Ezzel szemben viszont nagyon kedvelem Samut. Nem csak a nyilvánvaló jó tulajdonságai miatt, már hogy hűséges, önfeláldozó, kitartó. Hanem mert sokkal több van benne, mint amennyit elárul magáról. Olyan dolgok is, amikről valószínűleg még ő maga sem tud, de ott szunnyadnak. És én azt hiszem, hogy neki feltétlenül részt kellett vennie ebben a kalandban, mert így tudnak majd előjönni azok az értékei, amelyekre egyébként a Megyében, békében éldegélve valószínűleg sosem lett volna szüksége.

A többiekről még mindig nem tudunk meg semmi érdemlegeset, ami bizonyos szempontból szomorú, más szempontból pedig érthető. De erről majd egy másik alkalommal.

És a végére még egy apróság. Tavasszal elvégeztem egy rövid író kurzust, ahol azt tanították, hogy nem szép dolog alliterációkat használni egy prózai műben. De kell ennél szebb ellenpélda: „Délutánra már kezdték utoléni őket a fekete felhők; dagadozó szélű, vakító fényekkel villogó, baljós baldachinként borultak fölébük.” Kövezzetek meg, de nekem tetszik! J

„De akkor se adjatok fel minden reményt. Mert ki tudja, mit hoz a holnap. Olykor épp a felkelő nap hozza a tanácsot.”

„…van, amibe jobb belevágni, mint visszautasítani, még ha rossz véget ér is.”

„Aki bajban nem tud a kincsétől megszabadulni, önmagát béklyózza meg.”

„…a megégetett kéz a legjobb tanítómester.”

„Valamikor azt hittem, hogy azok a csudálatos régiek azért indultak útnak és keresték az ilyet, vágytak rá, mert nyugtalanok voltak, az élet meg egy kicsit unalmas, tehát, hogy úgy mondjam, virtusból. De, a regékből végül is nem ez derül ki, legalábbis azokból, amelyek megragadnak az ember eszében. Hanem hogy hőseik úgy csöppentek bele… ahogy mondtad, arra vezetett az útjuk. De gondolom, mindig lett volna alkalmuk, hogy visszaforduljanak, mint ahogy nekünk is volt, csakhogy ők nem fordultak vissza. S ha visszafordultak volna, akkor nem tudnánk róluk, mert elfelejtették volna őket. Mi csak azokról tudunk, akik továbbmentek…”

NO HUN #2 Garci Rodríguez de Montalvo: Amadís de Gaula

A NOHUN sorozat következő könyve Garci Rodríguez de Montalvotól az Amadís de Gaula. Egy újabb lovagregénnyel állunk szemben. (Na jó, talán ha minden lovagregény meglett volna magyar fordításban, lovagregényitiszt kaptam volna… J) Illetve egész pontosan egy több könyvből álló regényfolyamról van szó, amiről a kutakodásaim során egyértelműen kiderült, hogy elég kevés a biztos információ. Nem lehet tudni, hogy pontosan hány könyvre is duzzadt fel az évek során. Általában az első négy könyvet tekintik az alapműnek, melyeknek egyébként nem írója a fent megnevezett Montalvo. Csupán azért van ő íróként megjelölve, mert talán ő volt az első, aki összegyűjtötte, és egyben kiadta a könyveket, sőt, kicsit ki is egészítette. Az ő kiadása a XVI. század elejére datálható, de nem kizárt, hogy az első könyvek már a XIV. század elején vagy akár a XIII. század végén megjelentek.

A könyv címe tulajdonképpen a főszereplő neve. Amadís a tökéletes férfi, a lovagi erényeket mind megtestesíti, inkább egy ideál, mint egy hús-vér ember. És ez tulajdonképpen az egész könyvre igaz. Minden eléggé valóságtól elrugaszkodott benne, vagy azért, mert nem is létezik (pl. a varázslók), vagy azért, mert túl tökéletesek. Ezért egy időben egyfajta erkölcsi kódexként is szolgált.

Az én feltételezésem az, hogy valószínűleg volt ennek az egész lovagság dolognak az irodalomban egy szép íve. Kezdődött a tényleges cselekmények megírásával, ilyen lehetett a Fehér Tirant. Már úgy értem a tényleges cselekményeket, hogy közelebb álltak a valósághoz az események; azért a főszereplő még megsérült, legyengült, elfáradt, néha rossz útra tért. Aztán kezdték egyre jobban piedesztálra emelni a hősöket. Ennek a tetőzése lehetett a szóban forgó Amadís. Végül pedig kezdték már ezt az egész tökéletes hőst nevetségesnek tartani, és akkor jöttek a paródiák, mint például a Don Quijote.

Ami miatt kiemelkedő a könyv, hogy rengeteget merít az angol Arthur-mondakörből, gyakorlatilag azt dolgozza át egy, a katolikus spanyolok számára is emészthető könyvvé.

A tartalmáról bővebben nem akarok értekezni. Egyrészt azért, mert arról legtöbbet a könyv magyar nyelvű Wikipédia oldalán olvastam, ami, mint tudjuk, nem a legmegbízhatóbb forrás. Másrészt pedig az innen-onnan felcsipegetett morzsákból gondolom, hogy csak olyan lovagformán mennek benne az események. Van ármány meg szerelem, meg titkok, meg harcok.

Mivel a Fehér Tiranthoz képest ez inkább már átcsaphat mesébe, így ez annyira nem keltette fel az érdeklődésem. (Persze A gyűrűk ura is egy nagy mese, szóval… J)

(Forrás: https://www.britannica.com/topic/Amadis-of-Gaul)

Görbe tükör, avagy "kedvenc" negatív karaktereim

Utoljára frissítve: 2024.01.23.

Pozitív szereplőket véleményem szerint viszonylag könnyű alkotni. Persze kell azért gondolkodni, hogy ne legyenek egysíkúak, fekete-fehérek, mert az unalmas lehet. Ezzel szemben a negatív karakterekkel jóval többet kell dolgozni. Ebből kifolyólag pedig egy igazán jó negatív karakter a könyv kiemelkedő tartozéka lehet.

Következzenek most a listás könyvekből az én kedvenc negatív karaktereim. (Tudom, tudom, elég furcsán hangzik így, de hát ez az igazság. J) A felsorolás nem rangsor; nem akartam, hogy némelyek összeverekedjenek az első helyért. J

• Claude Frollo A párizsi Notre-Dame-ból
  Az eltévelyedett pap, aki ráadásul úgy tévelyedett el, hogy teljesen tisztában volt vele, rossz úton jár. Mégsem tudott ellenállni az Esmeralda által megtestesített kísértésnek.
• Arthur Dimmesdale A skarlát betűből
  Egy újabb pap tévúton. Valaki, aki nem vállalta fel a helytelen cselekedetét, és ezzel másokat sodort bajba, ha fogalmazhatok egyáltalán ilyen szépen. És ráadásul még pap is volt.
• Lucy Steel az Értelem és érzelemből
  A lány, aki olyan titkok tudója, amivel segíthetne másoknak, de nem teszi. Kis minden lében kanál, aki megkavarja ám rendesen a dolgokat.
• Zeena Frome az Ethan Frome-ból
  Ő a csendes, háttérben munkálkodó gonosz, aki elsőre inkább szánandónak tűnik. De ha jobban belegondol az ember, rájön, hogy nagyon is tisztában van ő vele, honnan fúj a szél, és úgy keveri a lapokat, hogy ő a „legjobban” jöjjön ki belőle. S ha ez csak gonoszság útján elérhető, számára az sem baj.
• Valmont vikomt a Veszedelmes viszonyokból
  Ő csupán egy gusztustalan ember lenne, de férfi létének teljesen ellentmondva még pletykás is.
• Julien Sorel a Vörös és feketéből
  Azért hagytam a végére őt, mert az eddigi listából ő az egyedüli, aki az adott könyvnek főszereplője volt. És egy gonosz főszereplő engem mindig megdöbbent. Az ő gonoszságát nem sorolnám fel, akit érdekel, olvassa el a könyvet. Gyakorlatilag minden lépése hibás. Egy hideg és számító alak, aki mindenkin átgázol.
• Ottilia a Vonzások és választásokból
  Ő egy icipicit kilóg a sorból, mert ő valójában úgy volt gonosz, hogy tűnt gonosznak. Egy kedves, hallgatag, szemérmes és szerény lánynak ismerjük meg. Épp csak elszereti annak a rokonának a férjét, aki gondoskodik róla, hogy ne haljon éhen, és eszébe sem jut, hogy ez esetleg nem helyes.
• William Boldwood a Távol a világ zajától-ból
  Ő az a fajta gonosz, akinek a gonoszságát nehéz felismerni, mert szerelembe csomagolja. Őrülten odavan Bathsheba Everdeenért, őt akarja, és csakis őt, de ez már túlmegy minden "épeszű" fellángoláson. Szabályszerűen üldözi a lányt a szerelmével. Persze az egészet bizonyos tekintetben magának köszönheti Bathsheba, mert ő ébresztette fel az alvó oroszlánt, és nem csupán a jelenlétével, hanem tettlegesen, de akkor is félelmetes, ahogy Boldwood megpróbálja őt magához láncolni, Bathsheba pedig csak vergődik a karjai közt. Egy részem kíváncsi lett volna a házasságukra, de a másik részem tudja, hogy kizárt, hogy boldogok lettek volna.

És hogy miért is szerepel a bejegyzés címében a görbe tükör kifejezés? Mert azt mondják, hogy azok a tulajdonságok, amelyeket valaki másban elítélünk, nem tartunk elfogadhatónak, nem szeretünk, azzal valójában nekünk magunknak van dolgunk. És hogy ezek alapján nekem mi lenne a dolgom? Utolsó kedvenckémből kiindulva gyakorolnom kéne némi empátiát mások irányába. Le kéne szoknom a pletykálkodásról. Bizony, gyarló ember vagyok, és néha én is bűnbe esek. A papok arra utalnak véleményem szerint, hogy tartsam magam az elveimhez, ami most pont nagyon aktuális, mert a közelmúltban volt pár nem túl előnyös döntésem, amiről már a döntés pillanatában tudtam, hogy nem jó. De mind közül a legveszélyesebb a Zeena által képviselt depresszió, mert az felőröl mindent és mindenkit, saját magát is beleértve. Szerintem az egész könyvben azért van tél, mert van Zeena felett egy nagy hófelhő, és ezt kiterjeszti azokra is, akiket elvileg szeret. Ön- és közveszélyes. És sajna mostanában az én házam táján is havazgat… (Isteni szerencse ez a projekt, néha csak ez tartja bennem a lelket munka fronton.) Van még hova fejlődni, na...

/Megyek is tovább töretlenül egyébként. Frodó, Samu, Szméagol és én már majdnem behatoltunk Mordorba...)

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura I.

Nos, íme az egyik ígéretem, vessük is bele magunkat Középfölde történetébe. Én magam úgy vágytam már vissza Tolkien világába, mint amennyire Aragorn vágyott viszontlátni ősapái hasonmását. Mármint olvasásilag vágytam rá, mert filmen, hajaj, már vagy százezerszer megnéztem, főleg az első részt. De tervezek külön egy bejegyzést, majd ha végére értem a harmadik kötetnek is, amiben kicsit összehasonlítom a könyvet és a filmet, mert ez a történet számomra különös jelentőséggel bír. De erről tehát majd később.

A gyűrűk ura esetében három meglehetősen vaskos kötetről beszélünk, a kötetek pedig könyvekre vannak felosztva. Az első kötet az első két könyvet tartalmazza. És bár az első kötet esetében még meglehetős egységről beszélhetünk, mármint történetileg, azért így is elég jól és logikusan elkülöníthetőek a két könyv eseményei.

Az első könyv eleje vázolja az alapszituációt, megismerkedünk a főhősünkkel, Zsákos Frodóval és az ő gyűrűjével, megkapjuk az útra indító vezényszót, és a magunk módján el is indulunk. Ugyebár megtudjuk a hobbitokról, hogy ők alapvetően nem egy kalandos népség, ezért nem is csodálkozhatunk, hogy az út elején Frodó csetlik-botlik, és sokszor csak a szerencsének köszönhető, hogy egy-egy rázósabb szituációból élve és sértetlenül kerül ki. Ő és társai nagy nehezen elküzdik magukat Bríbe, egy fontos útkereszteződésnél álló településre, ahol további segítséget kapnak Vándor személyében. Vándor kíséri tovább őket Völgyzugoly, az északnyugati tünde központ felé, ahová meg is érkeznek. Bár itt már nem mondható el, hogy sértetlenül.

A második könyv a völgyzugolyi nagy tanáccsal kezdődik, ahová különféle népek érkeznek, hogy kikérjék Elrond úrnak, Völgyzugoly fejének a véleményét bizonyos ügyekben. De rögtön kiderül, hogy ezek az ügyek mind összefüggnek így vagy úgy Frodó útjával, így lényegében a gyűrű sorsáról kell dönteniük. A döntés után, miszerint a gyűrűt el kell pusztítani, mivel abban áll a gonosz ereje, egy szövetség jön létre, akik feladata, hogy elkísérjék Frodót a Végzet hegyéhez, ahol a gyűrű elpusztítható. A szövetség útra kel, és fél Középföldét átutazzák, veszélyes kalandokba keverednek, gyönyörű és félelmetes tájakon vágnak át. Egy tragédia is történik velük útközben, de sokat nem búslakodhatnak, mert szorítja őket az idő. Mindenhol érezni már a gonosz jelenlétét. Sajnálatos módon viszonylag korán elvesztik a szövetség egy tagját, majd a könyv végén egy újabb sajnálatos eseménynek köszönhetően a többiek is külön utakon folytatják a menetet.

Ennyi lenne nagyjából a történet. A történet elején elég sokszor kapunk utalást egy másik listás könyvre, A hobbitra, amely gyakorlatilag ennek a sztorinak az előzményét tartalmazza. Valamint kapunk egy kis összefoglalót arról, hogy milyenek is ezek a hobbitok. Ez azért fontos, mert ennek tükrében tudjuk felmérni Frodó tetteinek jelentőségét. Ezen kívül különféle középföldei történelmi eseményekre is történik számtalan utalás. Ezeknek az ismerete nem szükséges véleményem szerint A gyűrűk ura eseményeinek megértéséhez. Magyarul nem kell ismernünk Tolkien egész életművét ahhoz, hogy A gyűrűk urát élvezhető olvasmánynak találjuk.

Amire viszont fel kell készülni, hogy rengeteg szereplővel dolgozik, és elég sok belőle a fontos karakter. Eleve ha csak a szövetséget nézzük, az kilenc tagból áll, és ez a kilenc ember találkozik egy csomó másik emberrel is, akik közül elég sok jelentős szerepet tölt be a történetben. Az öröm az ürömben, hogy a karakterek nagy része más-más fajhoz tartozik, így viszonylag jól beazonosíthatók. Vannak itt ugye hobbitok, mágusok, tündék, törpök, emberek, orkok, stb.

Ami meglepő volt így második olvasásra, hogy igazából mennyire felszínesen ismerjük meg a szereplőket. Mindenkiről megtudunk dolgokat, megismerjük az őket mozgató okokat, de ezt most én kevésnek éreztem ahhoz, hogy igazán szimpatizálhassak bármelyikükkel is. A legjobban nyilván Frodó karaktere van kidolgozva, neki többé-kevésbé bepillantást nyerhetünk a gondolataiba is. A többiek viszont véleményem szerint mind elég kutyafuttában kerültek bemutatásra.

A világ, a táj viszont roppant részletességgel lett ábrázolva. Minden egyes fűszálat megismerünk, mindig tudjuk, melyik égtáj merre van, és melyik égtáj irányába mi látható. A tájékozódásunkat azért nagyban segíti, hogy két részletben ugyan, a könyv elején és végén, de mellékelve van egy térkép Középföldéről. (Legalábbis az én kiadásomban, de gondolom, ez a többiben is benne van.)

Ami pedig tovább színesíti az amúgy sem unalmas történetet, az a rengeteg versbetét, aminek a felét egyébként nem érteni, mert valami régi-régi eseménynek állít emléket, de azért kétségtelenül nagyon szépek.

Elég nehéz úgy írnom a történetről, hogy kizárólag a könyvet vegyem alapul. Úgyhogy mielőtt akaratlanul is felhoznám a filmet, le is lövöm magam mára. Ennyit egyelőre az első kötetről.

„Most úgy érzem, hogy amíg a Megye megvan valahol a hátam mögött, békében és biztonságban, addig jobban el bírom viselni a vándorlást: tudni fogom, hogy valahol megvan a szilárd talaj, még akkor is, ha én többé nem tehetem rá a lábam.”

„A tündék ritkán adnak tanácsot, mert a tanács veszélyes ajándék, még akkor is, ha bölcsek adják bölcseknek, mert minden szándék rosszra fordulhat.”

„A bátorságot a legváratlanabb helyeken szokta megtalálni az ember.”

„Akit folyton üldöznek, néha terhesnek érzi a bizalmatlanságot, és barátságra vágyik.”

„A kényszert fölismerni bölcsesség, azután, hogy a cselekvés valamennyi útját gondosan mérlegeltük, még ha ez ostobaságnak tűnik is azok szemében, akik a hamis reményhez makacsul ragaszkodnak.”

„Egy hobbit holtáig tanul! – ahogy azt az öregapám mondta. Bár ő a kertészkedésre gondolt, s nem arra, hogy meg kell tanulni fészkelni, mint a madár, s úgy járni, mint a pók.”

„Mert igaz, hogy nincs, ami jobban bizonyítaná a Sötétség Urának hatalmát, mint hogy képes azokat is megosztani, akik még mindig ellene vannak.”

„A múló évszakok egy hosszú-hosszú folyó örökké ismétlődő vízfodrai. De a nap alatt végül is minden elkopik.”

Alexandr Szergejevics Puskin: Anyegin

Extra spoiler veszély!

Anyegin egy újabb újraolvasás volt, és őszintén szólva alig vártam. Mert csak annyira emlékeztem belőle, hogy annak idején, mikor a gimiben olvastam (kötelező volt), akkor nagyon megérintett. És ez most sem lett másképp!

Először a külcsínről. Egy verses elbeszéléssel állunk szemben, ami máris megmutatja nekünk, hogy a teljes mű versszakokból áll. Amely műfaj nem áll igazán közel hozzám. És az Anyegin kizárólag ezért nem lett kedvenc. A könyv egyébként szerencsére elég rövid, nincs 200 oldal. Nyolc fejezetre van osztva, a fejezeteken belül a versszakok számozottak. Ami érdekes, hogy az általam olvasott kiadásban (Európa, 1972) vannak kipontozott részek, sorok vagy akár egész versszakok is. Nem igazán értem, hogy ezeket miért kellett benne hagyni, ha Puskin kihúzta őket vagy olvashatatlanok voltak, vagy akármi.

A cím nem egy nagy rejtély, ugyebár a főhősünkre utal, Anyeginre, aki a híres-hírhedt felesleges embert testesíti meg, aki semmi örömet nem lel az életében, nincs célja, nem lelkesíti semmi. Én mondjuk szívesen olvastam volna arról, miért érzi úgy egy ereje teljében lévő, nőtlen férfi, hogy nincs új a nap alatt, de ez a történet nem erre futott ki, úgyhogy próbáljuk csak egyszerűen elfogadni, hogy főhősünk márpedig ilyen. És hát igazából nem tesz jót neki, bár rontani sem ront a helyzetén, hogy vidékre kerül. Ott megismerkedik a vele szöges ellentétben álló Lenszkijjel, aki kíváncsi, szerelmes, Anyeginhez képest nagy kanállal falja az életet. De mivel nincs túl sok lehetősége, Anyegin kénytelen Lesznkijjel barátkozni elszigeteltségében, hogy mégse töltse minden áldott estéjét egyedül. Lenszkij pedig egy szép napon bemutatja szerelmének, Olgának és Olga nővérének, Tatjanának. Ezzel meg is lenne a négy főszereplőnk.

Tatjana első pillantásra beleszeret Anyeginbe, és hosszas tipródás után levelet ír neki. Erre válaszul Anyegin felvilágosítja, hogy a vele kötött házasság öngyilkosság lenne mindkettejük számára. Ami feltehetően igaz is, úgyhogy szerintem teljesen korrektül járt el Anyegin ebben a helyzetben. Ahol viszont nem volt korrekt, az Tatjanának az ünnepsége volt, amikor rossz módot választott arra, hogy megleckéztesse Lenszkijt. Persze Lenszkij sem a megfelelő módot választotta a viszontcsapásra, aminek ugyebár meg is lett az eredménye. Anyegint elűzte a vidékről a tragédia, és nemsokára Tatjanát is Moszkvában látjuk viszont, ahol mindenáron férjhez akarják adni őt a szülei. Így hát amikor a két főhős újra találkozik, Tatjana már házas, és érthető módon rosszul érinti őt Anyegin közeledése.

A történet kicsit kurtán-furcsán ér véget. Anyegin ugyebár ír egy „válaszlevelet” Tatjanának, melyre ő is szóban kap egy, az övéhez hasonlóan korrekt, elutasító választ, majd belép a színre Tatjana férje, és… És itt ér véget a könyv. De a lényeg ugyebár, az benne van.

Hogy mi lenne szerintem a lényeg? Hát először is a két levél. És nem azért, mert ki tudja, milyen fennkölt sorokat tartalmazna. Egyszerű, őszinte vallomások. Ami naggyá teszi őket, az inkább az, hogy egyáltalán megíródtak. Mert gondoljunk csak bele, a XIX. század eleji Oroszországban járunk. Egy nőnek akkor még nem nagyon volt illő bármilyen formában szerelmet vallani. Hát még bármilyen kapcsolatot egy férfival kezdeményezni. Mennyi gyötrődés előzhette ezt meg, és mennyi bátorság kellett hozzá, hogy ez a levél ne csak megszülessen, hanem el is jusson a címzetthez! És Anyegin esetében pedig nem kevés akaraterő kellett ahhoz, hogy sutba dobja minden büszkeségét és tartását, és bevallja múltbéli hibáját, és azt, hogy szerelmes.

És aztán ott a két válasz, amelyekhez szintén kellett egy nagy adag bátorság. Anyegin mismásolhatott volna, vagy ami még rosszabb, akár bele is mehetett volna a játékba színleg, gondolván, hogy eljátszik egy kicsit egy naiv kislánnyal, aztán mikor megunta, akkor félredobja. De nem ezt tette. Őszintén elmondta, hogy nem tartja jó ötletnek a házasságot, mert félő, hogy ráunna Tatjanára, és nem akarná ezzel sújtani a lányt. Tatjana pedig a kis, gyöngyház fényű pirosítós dobozkájával agyonverhette volna Anyegint, amikor az mégiscsak szerelmet vallott neki, de nem tette. Hanem többé-kevésbé higgadtan felvilágosította, hogy kissé elkésett a vallomásával, mert ő már hűséget esküdött valaki másnak, függetlenül attól, hogy szereti-e vagy sem azt a másikat.

Egy szóval hazudhattak volna a szereplők, csűrhették-csavarhatták volna tovább a történetet, de ők inkább a sarkukra álltak, és az igazságot választották, ami – bármilyen karakterekről is beszélünk egyébként – feltétlenül becsülendő dolog. Azért írtam, hogy bármilyen karakterekről is beszélünk, mert egyrészt Anyegin a maga életuntságával kétlem, hogy bárkinek is a kedvenc karaktere lehetne, másrészt pedig ez a szűk 200 oldal vajmi kevés ahhoz, hogy igazán megismerkedhessünk a szereplőkkel. Szavakkal elég egysíkúan vannak ábrázolva, sok tettre pedig nem jut idő.

Szóval maga a történet nekem nagyon tetszett. Ami viszont nem annyira, az a már említett verses forma, illetve az, hogy van egy elbeszélőnk, ez feltehetően az író, mert egyébként a könyv végi jegyzetekből kiderül, hogy több életrajzi elemet is beleszőtt a történetbe. És ez az elbeszélő néha azért elkalandozik a fő száltól, és inkább magáról kezd el fecsegni, amit szerintem meg lehetett volna spórolni.

• Utalás történik két listás könyvre, a Wertherre és az Új Héloise-ra.
• A szöveg amellett, hogy több angol, francia és antik utalást is tartalmaz, orosz kulturális elemekben is bővelkedik, amelyeknek a kíváncsi fáncsik J utánanézhetnek és okulhatnak (ilyesmikre gondolok, mint például pópa, szamovár, stb.).
• Többször is szerepel a szövegben a spleen szó, mellyel a régi Angliában a neuraszténia (magyarul ideggyengeség) nevű betegséget illették. Ezen betegség oka a túlzott élvhajhászás, fő tünete pedig a melankóliás, világgyűlölő, magába zárt hangulat. Vajon melyik karaktert jellemezhették ezzel a szóval??
• Rögtön a mű elején van egy nagyon találó idézet az írásról:
  „Mindig megörvendek, ha látom, / Hogy hősömtől különbözöm; / Különben gúnyos olvasónak / vagy körmönfont rágalmazónak/ - S ez kiadó-csel is lehet - / Eszébe jutna: összevet / Hősömmel, önző célt követve, / Magam-portréja, hirdeti, / Mint büszke Byron hősei. / Mintha nekünk nem is lehetne / Mást megrajzolni, csak magunk, / S mindig csak önportrét adunk.”

„A különbséget szokni kell, / Unják is egymást egyelőre; / Majd tűrik és megkedvelik, / A nap lovaglással telik, / Majd együtt vannak sülve-főve, / Tétlenségből – beismerem - / A jó barátság így terem.”

„Ó, szeretett, ahogy ma senki / Nem tud szeretni, lánggal ég, / Bolond költő tud így szeretni, / Kit szerelemmel sujt az ég.”

„Hát jó. Sorsom gyanútlanul / Gyónásommal kezedbe tettem, / Előtted könnyem hullva hull, / Könyörgök: védj, őrködj felettem…”

„Te csak magad, magad szeresd, / Regényem tisztelt olvasója! / Méltóbb annál nincs senki sem, / És kedvesebb sincs, azt hiszem.”

„Kihült a láng. Arany parázsra / Leplet finom hamu terit, / S halkan leheli hamvadása / A gőz lengő szalagjait.”

„Akit szeret, viszontszerette!... / Így hitte s boldog volt vele; / Boldog, ki bízását követve / S a józan észt szerelve le, / Úgy szunnyad édes érzelemben, / Mint részeg utas éji csendben, / Vagy (szebb így: ) lepke, mely leszáll / s virágölhöz tapadva hál.”

„Ember! Más nem leszel soha; / Hasonlítsz Éva ősanyához: / Amit elérsz, ingertelen, / Az ős kígyó hív szüntelen / A csábító rejtélyű fához, / Mely a tiltott gyümölcs helye, / S Éden nem Éden nélküle.”

„Követni mindenütt magát, / Mozdulatát kísérni szemmel, / Nézését fogni s mosolyát / Szerelmes-bús tekintetemmel, / Szavát hallgatva fogni fel, / Hogy tökéletesség a bája, / Lábánál kínban égni el… / Ez, ez a boldogság csodája!”

„Mindegy. Szívemmel szállni szembe / Nincs több erőm már, lankadok; / Eldőlt: hatalmában vagyok, / Beletörődtem végzetembe."