Délolasz életérzés 2. | Giovanni Verga: A Malavoglia család

A mai bejegyzésben visszatérünk még röviden Giovanni Verga A Malavoglia család című regényéhez. (A korábbi bejegyzéseket ide és ide kattintva éred el.) Ez a család ugyanis engem annyira lenyűgözött, hogy mindenképp szeretnék még néhány főbb szereplőt picit részletesebben bemutatni.

Egyértelműen ’Ntoni gazda, a nagyapa az egyik főszereplője a regénynek. Ő az, akinek a meggondolatlan üzleti lépése majdnem teljesen tönkreteszi a családot. De a baj bekövetkeztekor nem omlik össze. Továbbra is ő kormányozza a családi hajót mind átvitt értelemben, mint ténylegesen. Nem menekül és nem kezd ügyeskedésbe. Tervet dolgoz ki arra, hogyan fogják visszafizetni az elbukott üzlet miatt keletkezett adósságukat. Emellett pedig azzal is aktívan foglalkozik, hogy véghez vihesse legidősebb lányunokája, Mena kiházasítására szőtt tervét.

’Ntoni gazda legfőbb segítője Longa, a menye, de ő inkább a háttérbe húzódva tevékenykedik. Ennek nyilván az is az oka, hogy nő létére ő ugyebár nem sok mindent tehet (nem sok mindenben dönthet). Bár még így is erőn felül teljesít, hiszen mások ruháit mossa, tojást, kenyeret és mindenféle dolgot árul, hogy hozzájáruljon a családi kasszához.

A nagyobb lány, Mena az anyja nyomdokaiban jár. Mégis kiemelkedőbb a szerepe a történetben, mert éppen eladósorban van, ezért igen hamar terítékre kerül az ő kiházasítása. Mint fentebb említettem, a nagyapjának erről is konkrét elképzelései vannak, amibe Mena, szófogadó lányhoz híven bele is nyugszik, bár kezdettől fogva teljesen egyértelmű, hogy a szíve máshoz húz. Az elrendezett házasságot végül a családi ház elvesztése húzza keresztül, mivel ezzel egyértelművé válik, hogy Menának nincs hozománya.

Mena szerintem az a szereplő, akinek a legtragikusabb a sorsa. Mert nem csak a boldogság kerüli el, hanem még a halál megváltó ereje sem vet véget a szenvedéseinek. Mégsem sajnálatra méltó a lány. Különös bölcsességgel szemléli a sorsát, megtanulja elfogadni azt, és kihozni a helyzetéből a legtöbbet. És ezek a tulajdonságai végül tényleg szinte egy szent szintjére emelik. (Gyakran hívják őt Szent Agáthának, annyira illemtudó lány.)

A fiúk a nagyapával együtt járják a tengert, napszámba mennek, vagy kötelező katonai szolgálatukat teljesítik. Közülük a legidősebbet, ’Ntonit emelném ki, mint harmadik főszereplőt, mert sajnálatos módon a család fekete bárányává válik. ’Ntoniban mindig is volt egy kis hajlandóság a lustaságra, és a dolgoknak sokszor a könnyebbik végét ragadta meg. De amikor látta, hogy a családja szorult helyzetben van, ő is megtette a magáét. Mégis, egyértelmű volt, hogy ő egy igen gyenge láncszem a családban, mert könnyű belecsábítani dolgokba. Így történik meg az, hogy mikor a faluban összetalálkozik két emberrel, akik szórják a pénzt a kocsmában, és csak vigadoznak, eltökéli magát, hogy ő is elmegy szerencsét próbálni. Hogy hová megy és mi történik vele, azt nem tudjuk meg, de a számításai a meggazdagodást illetően nem jönnek be. Visszasunnyog a családjához, de ekkor már nincs megállás számára a lejtőn. A baj csak az, hogy nem csak maga alatt vágja a fát, hanem a családját is egyre mélyebbre taszítja. Én valahol megértettem őt, bár kétségtelen, hogy egy ponton egyre rosszabb döntéseket hozott.

Szerintem teljesen jogosan merül fel egy adott generáció tagjaiban, hogy ők bizony magasabb színvonalon szeretnének élni, mint az elődeik. Hogy ezért aktívan tenni is akarnak, az mindig üdvözlendő. Hogy ehhez milyen eszközöket választanak, az már időnként vitatható. ’Ntoni pedig kimondottan rossz eszközöket választ. Persze azért nehéz egyébként ezt egyértelműen megítélni, mert nem tudjuk meg, mi siklik félre akkor, amikor elhagyja a családját a pénzszerzés reményében. De ott nyilvánvalóan valami nagy csalódás éri, aminek hatására először úgy dönt, hogy kitartatja magát a falu kocsmárosnéjával, később pedig kétes üzletekbe bonyolódik. Egyik sem a legjobb stratégia. De, gondolom, a világért sem vallaná be a nagyapjának, hogy bizony neki (mármint a nagyapának) volt igaza, így az a lehetőség, hogy visszatérjen a normális munkához, szóba sem jöhet számára. Pedig a család továbbra is megtesz érte mindent, de ’Ntoni túl büszke ahhoz, hogy elfogadja ezt a segítséget.

Itt szerintem fontos azt látni, hogy ’Ntoni nem csak belesodródott a rossz dolgokba, hanem tudatosan hozott rossz döntéseket. Eleinte talán még rá is lehetett volna fogni a lustaságra. De bűncselekmények elkövetése esetén ez a magyarázat már nehezen fogadható el. (És az, hogy megértjük a tetteinek a miértjeit, nem jelenti azt, hogy elfogadhatónak is tartjuk őket.)

A regény végére a család létszáma erősen megcsappan. Több tagot a halál ragad el, míg néhányan önszántukból távoznak. De van két ember, akikben azok az erős alapok, amelyeket az idős ’Ntoni gazda, és az anyjuk, Longa képviseltek, tovább él. És ez reményt ad arra, hogy a Malavoglia nevet újra felvirágoztassák. Ennek a folyamatnak a megindulását láthatjuk is a záró jelentekben.

Volt már példa arra, hogy egy könyv tragikusan végződött, és akkor azt írtam, hogy érzésem szerint nem is kaphatott volna más véget az adott könyv. A Malavoglia család tele volt tragédiákkal, itt ellenben mégis azt éreztem, hogy megérdemelné ez a regény a pozitív végkifejletet. És szerintem annyira pozitívan zárult a történet, amennyire csak lehetett.

Összességében azt mondanám, Giovanni Verga A Malavoglia család című regénye nem egy szívderítő olvasmány. Ugyanakkor rendkívül értékes gondolatokat tartalmaz, amelyeket érdemes lenne mindenkinek magáévá tennie. Ez a legpozitívabb tragédia, amit valaha olvastam. Köszönöm az élményt!

Számodra mit jelent jobban élni, mint az előző generáció?

Délolasz életérzés 1. | Giovanni Verga: A Malavoglia család

Giovanni Verga A Malavoglia család című regényével kezdtünk el foglalkozni az előző bejegyzésben, ennek a folytatása következik most.

Az értékelésem három aspektusra fog koncentrálni. A mai bejegyzésben szeretném megvizsgálni a könyv műfaját, illetve szeretnék kitérni az előző bejegyzésben már felvezetett pozitív aspektusaira. Egy következő bejegyzésben pedig szeretnék egy kicsit részletesebben foglalkozni a főbb szereplőkkel. A második és a harmadik pont minden bizonnyal további cselekményelemek felfedését fogja magával hozni, úgyhogy aki szeretné előbb a regényt olvasni, az ne olvassa tovább ezt a bejegyzést.

A nagy könyv mint az olasz realizmus egyik kiemelkedő művét méltatja ezt a regényt. Vitathatatlan, hogy ebben aztán egy szikrányi romantikus képzelgés sincs. Ugyanakkor, a rövidsége ellenére szerintem mondhatjuk, hogy ez egy családregény is. Talán nem ölel fel száz éveket, de határozottan egy család történetét mutatja be. Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, több generáció is megjelenik benne, és a két ’Ntonin keresztül meg is kapjuk a generációs különbségeket. Ezen kívül történelmi események és a kor társadalmi berendezkedése is szerepet kapnak a regényben. Összességében tehát ez a regény egy meglepően komplex mű a hosszához képest, és én a családregények közé (is) sorolnám.

A tartalmi összefoglalóban már említettem, hogy a helyzethez képest elég optimistán zárul a cselekmény, és emlegettem további pozitív aspektusokat. Az egyik ilyen, amire ennek a bejegyzésnek a címe is utal, az a délolasz életérzés, amiből elég sokat kapunk. Ennek a délolasz életérzésnek persze része a szegénység, a kilátástalanság is. De ez a szegénység furcsamód sokszor pozitív dolgokkal tud párosulni. Például azzal a lassú életformával, ami kimondottan nyugalmas hangulatot kelt. Ezt kapjuk meg minden egyes alkalommal, amikor például a szereplők összeverődnek valakinek a háza előtt vagy valamelyik üzlet előtt, és kényelmesen elcsevegnek. Vagy amikor a munkások az egész napi lótás-futás után kiülnek a kapuba, és élvezik a lemenő nap utolsó sugarait. De akkor is, amikor a családi összetartás ékes példáival találkozunk. Vagy amikor egy szabad vasárnapon a házak között vagy épp a tengerparton bolyonghatunk. (Arról nem is beszélve, hogy ebben a regényben ezt egy csomó „egzotikus” növény között tehetjük meg: vannak itt kaktuszfügék, naspolyafák, olajfák, az ablakokban pedig cserepes bazsalikomok illatoznak.)

Térjünk még vissza arra a bizonyos családi összetartásra, ami elengedhetetlen aspektusa ennek a könyvnek. A Malavogliákat rengeteg csapás sújtja. Nem elég, hogy egy rossz üzleti döntéssel a csőd szélére sodródnak, több haláleset is történik a családban, amelyek közül kettő duplán tragikus, hiszen annak a két embernek a személyében két kenyérkeresőt is elvesztenek. Ezzel pedig nyilvánvalóan romlanak az esélyeik a rossz pénzügyi helyzetből való kilábalásra.

Apropó üzleti döntés, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy melyik a pontos kifejezés, a rossz vagy a kockázatos üzleti döntés. Fentebb a rossz üzleti döntés kifejezést használtam. Ugyanis szerintem itt nem csak a tengeri út kockázata rontotta az esélyeket, hanem az is, hogy a megvásárolt áru már eleve nem volt megfelelő. Itt tehát határozottan egy rossz döntés született.

Na de vissza a családhoz. A Malavogliák ugyanis minden rossz dolog ellenére bámulatra méltóak. Egymást bíztatják, egymást húzzák, összetartanak, egymásba kapaszkodnak, és soha nem adják fel. Nem hagynak hátra senkit, csak azt, aki önszántából akar kilépni ebből a szövetségből. Számomra szívmelengető volt olvasni ezt a fajta ragaszkodást és odaadást. Ezt én egy nagyon fontos dolognak tartom. Mindenkinek kellene, hogy legyen egy ilyenfajta védőhálója, mert ennek segítségével bármilyen kilátástalannak tűnő helyzet megoldhatóvá válik.

A Malavogliáknak (és szerintem mindenkinek, aki a Malavogliákhoz hasonló helyzetbe kerül) pedig igen nagy szükségük lesz erre a fajta családi védőhálóra. Verga ugyanis azt is megmutatja, hogy a nyugodt, lassú és derűs délolasz életérzés mögött azért az emberek nem hazudtolják meg magukat. Az összetartó, összedolgozó tágabb közösség tagjai ugyanis szituációtól függően elsősorban a saját érdekeiket nézik, és csak aztán gondolnak a többiekre. És, ahogy már említettem, a társadalmi különbségek is kiütköznek időnként. Amelyik „kasztba” pedig beleszületett az ember, abból igen nehéz kitörni.

A Malavogliák helyzete tehát nem egyszerű, de van néhány igen példamutató tagja a családnak, akik igazán megérdemlik, hogy jobbra forduljon a sorsuk. Ezekkel a szereplőkkel fogunk egy picit mélyebben megismerkedni a következő bejegyzésben.

Giovanni Verga egy másik műve, a Parasztbecsület az alapja az azonos című operának, mely szintén Szicíliában játszódik, és egy szerelmi drámát mutat be. Néhány szereplő ismerős lehet, például Alfio, aki mindkét műben fuvaros.

Tengeriparti helyszínünk lévén ezúttal is szeleskedünk, most épp a sirokkóval szárnyalhatunk.

Új kártyajátékkal ismerkedhetünk meg, a briscolával.

Rengeteg különböző, régi, szicíliai pénznem kerül említésre a regényben, például a soldo, a tari vagy az onza. Megpróbáltam utánanézni, hogy ezek hogyan viszonyultak egymáshoz, de nem egyszerű az ügy. A dolog pikantériáját az (is) adja, hogy 1861-ben, miután megszületett az olasz egység, új pénznemet vezettek be, ami tovább bonyolította a dolgokat. A líra ugyanis nem váltotta fel rögtön a régi pénznemeket, hanem először kidolgoztak egy átváltási rendszert. Így a régi pénznemek és a líra, valamint annak a váltópénzei sokáig párhuzamosan léteztek. A cselekmény ideje pedig épp akkorra tehető, amikor ez a sok pénznem még együtt forgott.

Megvan a saját, családi védőhálód?

Giovanni Verga: A Malavoglia család

Giovanni Verga rövidke, alig 250 oldalas regénye, A Malavoglia család lesz most két bejegyzés erejéig terítéken.

Bár a regény rövid, és így nem is történik benne őrülten sok minden, sok szereplővel dolgozik, ezért legalább a szereplőket mindenképp érdemes áttekinteni.

A regény nem hazudtolja meg a címét, valóban a Malavoglia családdal foglalkozik, mégpedig a családnak azzal az ágával, akik a történet kezdetekor Trezzában, egy kis szicíliai faluban élnek. A család a kezdetekkor nyolc tagból áll. A legidősebb generációt képviseli a nagyapa, ’Ntoni gazda, aki nem is annyira gazda volt, sokkal inkább halászattal foglalkozott. A következő generációhoz tartoztak ’Ntoni gazda fia, Bastianazzo és a felesége, Longa. Végül a harmadik generációt képezték az ő gyerekeik: ’Ntoni, a legidősebb fiú, Luca, Mena, Alessi és Lia. Bár mind az öt gyereket most a harmadik generációhoz soroltam, elég nagy a korkülönbség köztük. A történet kezdetén ’Ntoni már húsz éves, míg Lia kisbaba.

A család férfi tagjai tehát halászattal foglalkoztak. Volt egy saját halászhajójuk, a Provvidenza. De az ifjabb ’Ntonit a történet kezdetén besorozzák, így két kéz rögtön kiesik a munkából. És ez fogja elindítani az eseményeket és a Malavoglia családot lefelé a lejtőn.

’Ntoni gazda ugyanis kieszel egy gyorsabb pénzszerzési lehetőséget, amihez hitelre vásárol árut az egyik falubeli öregtől. Az áruval Bastianazzo útra is kel, de szerencsétlenség éri a tengeren. Nem elég tehát, hogy a család elveszti egy fontos tagját, még egy óriási tartozás is a nyakukba szakad. Mármint a tartozás már eleve ott volt, de így most nem tudják, hogy fogják kifizetni. És ezzel megkezdődik a Malavogliák küszködése.

Bár a család összetartó, és szükség esetén mindenki tud keményen dolgozni, az anyagi helyzetük sajnos elég ingadozóvá válik, mert a sors további csapásokat is mér rájuk. További halálesetek is történnek a családban, elveszítik a házukat, balesetek és betegségek keserítik az életüket, és majdnem a Provvidenzát is elveszítik egy viharban. A hajó végül megmenekül, de csak azért, hogy később attól is fájó szívvel megválhassanak, hogy legyen mit enniük.

Az életben maradt családtagok sokáig vállt vállnak vetve küzdenek, de végül a bomlás a családon belül is megindul. Az erősen megfogyatkozott csapatból további két ember válik ki, akik nem csak, hogy cserbenhagyják a családot, de még tovább is rontják a helyzetüket.

Bár a Malavoglia család helyzetét tökéletesen leírja a „szegény embert az ág is húzza” szólásmondás, a történet mégsem negatív hangvételű, és a helyzethez képest meglehetősen optimistán végződik. A kezdeti nyolc emberből a történet végére négyen maradnak életben, és ebből a négyből ketten maradnak hűek ’Ntoni gazda hitvallásához, miszerint egy családban össze kell tartani, és akkor nagy baj nem lehet. Ennek a két embernek a regény végére sikerül visszaszereznie a család régi házát, és az olvasó nyugodt szívvel engedi útjukra őket, mert minden jel arra mutat, hogy lassan, de biztosan sikerül helyrebillenteniük a család renoméját.

Hogy ezen túl is mennyire optimista ez a rövidke regény, arról a következő bejegyzésben fogok tovább értekezni.

„A bajok kérgesítik meg a tenyeret, és a kérges tenyér jobban végzi a munkát.”

„Mult az idő, és az idő elviszi a rosszat és a jót egyaránt.”

„A megrokkant hajót minden szél szembetalálja.”

„Manapság hétszer kell egy férfit megismerni, hogy kiismerjék.”

„A legrosszabb… kivándorolni szülőfalunkból, ahol még a kövek is ismernek minket és szívszaggató dolog otthagyni őket az úton.”

„Aki sántákkal jár, egy év mulva sántít.”

„Tudjátok, mi van írva a palermói temetőre? >>Szaladj, amennyit akarsz, itt várlak téged!<<”

„Olyan a házasság, mint az egérfogó: akik kívül vannak, szeretnének bejutni; akik pedig benne vannak, szeretnének kiszabadulni belőle.”

Mennyire tartod fontosnak a családi összetartást?

Mitől nem krimi (ez) a krimi? | Wilkie Collins: A Holdgyémánt

Wilkie Collins regénye mindössze 258 oldal, ami egészen kevésnek hathat, tudván, hogy egy krimiről van szó. Ugyanakkor az általam nagyra tartott Agatha néni sem ötezer oldalas örökzöldeket írt (az ő egyetlen listás könyvéről itt írtam). Így kijelenthetjük, egy jó kriminek nem alapfeltétele az, hogy minimum egy féltégla súlyú legyen a könyv.

A rövidségnek pedig megvannak a maga előnyei. Egyrészt biztosak lehetünk benne, hogy itt minden szónak jelentősége van. Másrészt egy pillanatig sem unatkozhatunk, mert minden oldalon történik valami váratlan fordulat.

Fentebb krimit emlegettem. A krimi vagy detektívregény mint műfaj meghatározása a következő: „regény, amelyben a főszereplő rejtélyes bűncselekmények megoldására törekszik”.

Ez tulajdonképpen áll a szóban forgó regényre is, hiszen történik benne bűncselekmény és további rejtélyes események is, és a központi motívum ezen rejtélyek megfejtése. Ugyanakkor hangulatában a könyv nekem igen erősen a Tom Jones-féle kalandregényeket idézte.

Sokat gondolkodtam, hogy miért születhetett meg bennem ez az érzés. Valószínűleg ez egy több komponensű dolog. Ennek az egyik része biztosan az, hogy viszonylag sok szereplőnk van, és ebből a sok szereplőből többen is elbeszélőként vesznek részt az eseményekben. Viszont ezek az elbeszélések több esetben sem a rejtélyekre és azok megoldására koncentrálnak. Ezek inkább csak egyfajta visszaemlékezések egy adott időszakra, amelyben ezek a rejtélyes dolgok is történtek.

A több elbeszélős szerkezet azt is eredményezi, hogy nincs meg az a klasszikus „nyomoz a nyomozó” motívum a regényben. Bár van egy tényleges nyomozónk, Cuff őrmester, és neki is van külön fejezete, az ő megszólalása a regény teljes terjedelméhez képest elenyésző. Persze szerepel mások visszaemlékezéseiben is, de mivel ott nem az ő fejébe látunk bele, csak azokat a halvány célzásokat ismerjük meg, amelyeket másoknak tesz.

A következő komponens, hogy bár a regény tényleg tele van rejtélyekkel, mégis egyszerre érződik inkább korképnek, néhol talán társadalomkritikának is, mint klasszikus kriminek. Talán a klasszikus, szolgák és előkelőségek közti különbségek leírását nem tekinthetjük már őrületes teljesítménynek Collins részéről. Ugyanakkor érdekes volt azt megfigyelni, milyen társadalmi különbség áll fenn egy nyomozó és az előkelőségek közt, milyen fontos (és eszelős) szerepet játszott egyesek (vagy inkább a többség) életében a vallás (lásd Miss Clack fejezetét), vagy milyen megítélés alá estek az idegenek (lásd az indiai csoportot vagy Ezra Jennings-et).

A harmadik komponens pedig, hogy mind az ügy felderítésében, mind pedig a szereplők életének alakulásában sokkal nagyobb szerepet játszott a véletlen, mint a határozott, tudatos tettek. Ez persze a való életre is sokszorosan igaz lehet. Ugyanakkor egy klasszikus krimi esetében nekem emlékeim szerint még nem volt soha olyan érzésem, hogy a szereplőknek folyton a jó időben a jó helyen kellett lenniük ahhoz, hogy történjen valami.

Itt ellenben – és itt most ki kell térjek a sztori végére, tehát extra spoiler-veszély!! – hiába próbál szerintem az olvasó együtt nyomozni a szereplőkkel, ki kell várnia azt a véletlent, ami aztán megmagyaráz mindent. Megfejteni a gyémánt eltűnésének rejtélyét olvasóként szerintem lehetetlen, elmarad ugyanis a behatóbb megismerkedés az egyik kulcsszereplővel. Így viszont szerintem csak egy nagyon elvetemült ember fejében fordulhatna meg az, hogy az események láncolatát egy egyszerű büszkeségi kérdés indította el.

Apropó, büszkeség! Találkozhatunk itt egy, a Büszkeség és balítéletből ismerős szerelemmel. De erről igazán nem szeretnék bővebben írni, mert azzal már tényleg túl sok mindent elárulnék. Ezt csak egy kis kedvcsinálónak hagyom itt. 😊

Wilkie Collins eme rövidke regénye tehát kétségkívül izgalmas és érdekes. Hogy krimi-e, arról lehetne vitatkozni. Én magam talán azt mondanám, hogy kriminek végülis krimi, de még valami más is pluszban. És ez a plusz itt szerintem tényleg hozzáadott a könyv értékéhez. Nagyon örülök, hogy olvashattam.

Többször is említésre kerül a Robinson Crusoe. Az egyik elbeszélő, Betteredge, a házgondnok szinte úgy forgatja ezt a remekművet, mintha az maga lenne a Biblia. Nem tudtam eldönteni, hogy Collins gúnyból vette bele ezt az apróságot a regényébe, vagy tényleg nagyra tartja a művet. Mindenesetre szerzett néhány vidám percet vele, mert nagyon találó helyzetekben jött elő egy-egy idézet.

A könyv elején, a gyémánt rövid történetének összefoglalásakor részt veszünk Seringapatam ostromában. Ez egy valós történelmi esemény. Seringapatam egy város volt a mai India területén, amelyet az angolok 1799-ben megostromoltak és be is vettek.

Szereted, ha sok ember vesz körül?

Wilkie Collins: A Holdgyémánt

Wilkie Collins A holdgyémánt című könyve egyike azon könyveknek, amire egészen sokat kellett várnom, míg meg tudtam szerezni. Bár kapható e-könyvben, az e-könyvek vásárlása nálam személyes okokból kifolyólag a legtöbbször nem járható út. Így ki kellett várnom, míg megkaparinthatok egy antikvár példányt nem horror áron.

Ez az idő most eljött, így büszkén prezentálhatom most eme fantasztikus műnek elsőként a rövid tartalmi összefoglalóját, utána pedig majd az értékelésemet.

A mostani tartalmi összefoglaló egy picit rendhagyó lesz, mivel a könyv egy rejtély megoldásáról szól, és a világért sem szeretném itt kiteregetni ezt a megoldást. Sőt, egészen sok dolgot szeretnék elhallgatni, de azért az alapfelállást megpróbálom felvázolni.

A regény a Holdgyémánt nevű ékkő fordulatos életútjából ragad ki egy egészen rövidke, ám annál különösebb momentumot. Történetesen azt, hogyan került a kő a Verinder családhoz, majd egy fél napnyi ott tartózkodás után hogyan tűnik el szőrén-szálán.

A könyv elején, az első fejezetben röviden megkapjuk az ékkő életútját egészen addig a pontig, amíg az elindult a Verinder család felé, és gondolhatjuk, hogy már az is elég kalandos. De az a néhány év, amit Angliában tölt, vetekszik minden korábbival.

Az ékkövet egy angol-indiai összecsapás során egy angol katonatisztnek sikerül megkaparintania, aki aztán magával is viszi Angliába. Mivel neki nincs felesége, se gyerekei, a végrendeletében egy unokahúgára hagyja a követ, amit a lány tizennyolcadik születésnapján kell átadnia az egyik unokaöccsének.

Ez az unokaöccs, bizonyos Franklin Blake magához is veszi a követ, és elindul a Verinder családhoz, hogy teljesítse a végrendeletben foglalt kötelességét. Ám Blake ismeri a kőhöz fűződő mendemondákat, és mivel attól a pillanattól fogva, hogy nála van a kő, különös dolgok történnek vele, pánikba esik. Nem tudja eldönteni, odaadja-e Rachel Verindernek a jogos tulajdonát, vagy inkább tartsa vissza, vagy netán avassa be Rachelt és az anyját a dolgokba, és döntsenek együtt.

Egy hónappal a szóban forgó születésnap előtt érkezik a Verinderek vidéki birtokára. A követ biztonságba helyezi egy közeli bankban, és vár. Várja, hogy történnek-e továbbra is megmagyarázhatatlan dolgok. De semmi említésre méltó nem történik azon túl, hogy menthetetlenül beleszeret Rachelbe, az egyik szolgálólány, Rosanna Spearmann pedig őbelé. Ezen események viszont nem kötődnek a kőhöz, ezért Blake úgy dönt, hogy átadja azt Rachelnek.

Rachel a születése napján természetesen abban illegeti magát a számára rendezett, szűk körű partin, amelyen csak rokonok, és néhány közeli jó barát vesznek részt. A parti még éjfél előtt véget ér, mindenki hazamegy, vagy a házban tér nyugovóra. Az éjszaka csendesen telik, ám reggelre kiderül, hogy a kő Rachel szobájából szőrén-szálán eltűnt.

A gyanú először holmi indiai csoportosulásra terelődik, akik a közeli faluban ólálkodtak azóta, hogy Blake megérkezett a birtokra. Elfogják és be is börtönzik őket, de ők nem vallanak, és a kő sem kerül meg. Ezután a házban tartózkodókra terelődik a gyanú, de senki sem törik meg, senki sem vall, és a kő nem bukkan fel újra. Habár mind Rachel, mind Rosanna egyre különösebben kezdenek viselkedni, mintha tudnának valamit.

Mivel a helyi rendőr nem jut semmire az üggyel, Blake levélben kér segítséget a Londonban élő apjától, aki elintézi, hogy a Scotland Yard kiküldjön egy nyomozót Cuff őrmester személyében.

Cuff őrmester vérbeli nyomozó. Nagyon hamar kiderül, hogy igen jól ismeri az emberi jellemet (és azt minden Agatha Christie rajongó elég hamar megtanulja, hogy ez nagyon fontos egy bűntény felderítéséhez). És bár egészen úgy tűnik, hogy Cuff tényleg jó nyomon jár, a kő valahogy mégsem akar előkerülni.

A nyomozás folyamán Rachel és Franklin Blake végérvényesen összevesznek, és Blake elhagyja az országot. Rachel és az anyja levegőváltozás címén felköltöznek a londoni házukba. Valamint történik egy igen súlyos haláleset is.

Londonban a szálak aztán tovább bonyolódnak, de a nyomozást nem lehet folytatni. Cuff őrmester meg van róla győződve, hogy tudja, ki a tettes, de nem tudja rábizonyítani a bűncselekményt. Arra számít viszont, hogy a tettes kétségbeesésében majd valamikor valamilyen hibát fog véteni, ami lebuktatja. Ez a hiba azonban csak nem akar megtörténni.

A szereplők ekkor Londonban sűrűsödnek. Újra felbukkannak az indiaiak is. Itt már belekeveredik az ügybe egy antikékszer-kereskedő is. De maga a kő csak nem akar felbukkanni. Röpködnek itt a megkötött és felbontott eljegyzések, váratlan halálesetek, elfeledett rokonok lépnek fel a színre, aztán le a színről. Mígnem, egy újabb sajnálatos haláleset következtében Franklin Blake visszatér az országba, egyenesen Londonba.

Franklin Blake lesz az, aki újfent felkavarja az állóvizet. Már az eltűnés napján is ő volt az, aki a legtöbbet tette azért, hogy a kő előkerüljön, mert úgy érezte, ettől függ a jövőbeli boldogsága. Most aztán újra előtörnek belőle ezek az érzések, és ő maga kezd nyomozásba.

Hogy mi történt a kővel, azt egy igazán krimibe illő nyomozás során tudjuk meg végül. Azt pedig, hogy mi történt Rachel születésnapjának éjjelén, egy váratlan véletlen fedi fel. Az olvasó tehát végül mindent megtud. És bár elég sok a véletlen ebben a rövidke regényben, a magyarázatok egészen elfogadhatónak bizonyulnak. (Bár az tény, hogy nem annyira realisztikusak, mint egy Agatha Christie regényben.)

„Meggyőződésem, hogy a bűnnek mindig végzetes dolog a következménye.”

„Rachel legjobb barátja, Rachel leggonoszabb ellensége nem más, mint maga Rachel.”

„Megreggelizünk – bármi történjék egy házban, rablás vagy gyilkosság, nem számít, a reggeli nem maradhat el.”

„…párnája alá csúsztattam a könyvet, zsebkendője és illatszeres üvegcséje mellé. Valahányszor zsebkendője vagy kis üvege után nyúl, okvetlenül hozzáér a keze a könyvhöz; s előbb-utóbb, ki tudja, talán a könyv ér hozzá a lelkéhez.”

„Mikor külföldre utaztam, szilárdan elhatároztam, hogy elfelejtem. Sohasem felejtettem el. De az emlékezés kínzó fájdalma lassan-lassan mégis megenyhült. Idő, távolság, újszerűség – mind szövetségesemmé szegődött.”

Szeretsz rejtvényt fejteni?

Tolsztoj ajánló

Az Anna Karenina elolvasásával végére értem a listás(!) Tolsztoj életműnek. Azért a felkiáltójel, mert Tolsztojnak még rengeteg műve van ezeken kívül is, de talán ezek a legismertebbek. És a Háború és béke és az Anna Karenina a legnagyszabásúbbak is.

Tolsztojnak négy műve szerepel a listán. Ezek az eredeti megjelenésük sorrendjében a következők: Háború és béke (1869), Anna Karenina (1878), Ivan Iljics halála (1886) és a Kreutzer-szonáta (1889).

Összességében elmondhatom, hogy általában véve inkább jó értékeléseket kaptak tőlem a könyvek, mint nem. A legrosszabb értékelést az Ivan Iljics halála kapta, a legjobbat pedig a Kreutzer-szonáta. A két monstrum közül pedig egy hajszállal jobb értékelést kapott a Háború és béke.

Azt kell mondjam, Puskin mellett Tolsztoj volt a második olyan orosz író, akinek a műveit nagyon kedveltem. (Azóta persze iratkoztak még fel mások is a jó orosz írók listámra, például Goncsarov.)

Tolsztoj tehát abszolút egy olyan író, akit szívesen ajánlanék olvasásra, bár feltételekkel. Egyrészt Tolsztoj meglepően bölcs embernek bizonyult, és úgy gondolom, az embernek el kell jutnia egy bizonyos tudatossági szintre ahhoz, hogy az ő műveit értékelni tudja. Másrészt pedig vannak olyan művei, amelyeket a terjedelmük miatt sem ajánlanék mindenkinek.

Semmiképp nem hagynám ki a Tolsztojjal való ismerkedést, mert ha valaki tud rezonálni az ő gondolataival, akkor fantasztikus művekre bukkanhat nála. Ám talán érdemes úgy kezdeni a vele való ismerkedést, hogy az ember kézbe veszi a rövidebb műveit. És ha azok megfogják, akkor lehet belevágni a hosszabb terjedelmű regényeibe.

Az egyetlen kivételt talán a Háború és béke jelenti. Ezt a regényt meleg szívvel ajánlom történelmi érdeklődésű olvasóknak is, hiszen, bár alapvetően fikcióról van szó, rengeteg valós történelmi személyiség és esemény megjelenik benne, valamint együtt lehet filozofálni az íróval a háborúra vonatkozó legkülönfélébb kérdésekről.

Egyszóval olvassunk Tolsztojt! De kezdjük kicsiben, és ha a rövidebb műveit szerettük, akkor biztosan tudhatjuk, hogy nem lesz felesleges időpocsékolás belekezdeni a hosszabbakba sem.

Kik azok a személyek, akiknek a gondolatvilágával nagyon tudsz azonosulni?

Építkezés és rombolás 3. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Eszembe jutott még egy érdekes aspektusa a könyvnek, amit szeretnék megemlíteni. (A korábbi bejegyzéseimet a regényről itt, itt, itt és itt éred el.) Érdemes lenne még ugyanis párhuzamba állítani Sztíva és Anna házasságtörését.

A regényt ugye Sztíva esetével kezdjük. A dologra ott úgy derül fény, hogy Dolli levelet kap az egyik szeretőtől, aki történetesen nevelőnőként dolgozott náluk. Természetesen nagyon feldúlja a dolog, és rögtön eszébe jut a válás, mint lehetséges megoldás. Sztívát persze nagyon bántja a dolog, és rögtön a húga segítségét kéri.

Dolli végül átgondolja a dolgot, és együtt marad a férjével. Sőt, rögtön az eset után újra teherbe is esik. De később a regény teljes hosszában kapunk rá célzásokat, hogy Sztíva később is félrelépeget. Egyszer pedig az ő saját szájából halljuk (vagy talán többször is), hogy nem tehet róla, szereti ő Dollit, de hát megcsúnyult szegény a sok gyerekszüléstől, meg ugye nem is fiatalodik.

A lelki megpróbáltatásokon kívül Dollit semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem éri a társadalomban azért, mert a férje folyamatosan csalja. Míg Annáék esetében teljesen más a helyzet. Annát, mint bukott nőt rögtön kiveti magából a felsőbb kör, amelynek korábban oszlopos tagja volt. És nem arról van szó, hogy egyszerűen csak csendben „megfeledkeznek” róla, hanem hangosan kiutasítják (lásd például a színházas jelenetet, vagy amikor Vronszkij sógornője nyíltan közli Vronszkijjal, hogy nem hívhatja meg Annát a saját házába, mert az negatívan befolyásolná az ő és a lányai helyzetét a felsőbb körökben). Mindemellett pedig Alexandrovics Alexej is aggódik időnként azon, milyen hatással lesz a botrány a karrierjére.

Persze többé-kevésbé ismerni lehet a kor felfogását, mégis fájt olvasni, mennyire más megítélés alá esik egy házasságtörő férfi és egy házasságtörő nő. Igaz ugyan, hogy a két eset nem teljesen állítható egymás mellé, hiszen míg Dolli Sztívával maradt, Anna nyíltan Vronszkij mellé szegődött. Mégis azt érzem, ha az előbbi pár is szétvált volna, Sztívát semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érte volna.

Itt kell azonban megjegyeznem, hogy minden tiszteletem Tolsztojé, aki megalkotta a mi jó Levinünket. Levin ugyanis több más személy mellett Sztíva ellenpólusául is szolgált, hiszen ő volt az egyetlen, aki nyíltan megmondta neki, mennyire elítéli a viselkedését. Ő volt az, aki egyértelműen kifejtette számára, hogy egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy azt a nőt, aki mellette van jóban-rosszban, vezeti a háztartását, gondoskodik róla, kihordja és megszüli a gyerekeket, akik a férfi gyerekei is, szóval hogy ezt a nőt folyamatosan, még ha átmenetileg is, de fiatalabbakra cserélgeti.

Lehet azt mondani, hogy Levin súlyosan idealista. De tegyük fel magunkban a kérdést: nem az lenne az elvárható minimum, hogy ha két ember megegyezik valamiben, akkor ahhoz mindketten tartják magukat?

Én feltettem magamban ezt a kérdést, és ekkor újra az a különös gondolat jutott eszembe, hogy talán nem minden tekintetben olyan borzasztó a XXI. században élni. Habár úgy gondolom, az évszázadok során olyan mély szakadék alakult ki férfi és nő között, hogy ennek eltüntetéséhez újabb évszázadokra van szükség.

Röviden Levinnél maradva szeretném még megemlíteni az elmélkedéseit. Őt egy elég lassú, megfontolt embernek ismerhetjük meg, aki a regény teljes folyamán át komoly lelki munkát végez. Ahogy arra már korábban utaltam, már az is egy bámulatos teljesítmény volt a részéről, hogy legyőzve saját magát még egyszer bátorkodott megkérni egy olyan nő kezét, aki őt korábban egyszer már kikosarazta. Akkor azt gondolhatta, hogy ez volt a legkeményebb dolog, amivel szembe kellett néznie. De az esküvő után jön csak a „való élet”, ami bizony sokszor arcul csapja őt. Sokszor kerül ugyanis olyan helyzetbe, amire egyáltalán nem volt felkészülve azzal kapcsolatban, hogy milyen is egy házasság.

Rendkívül érdekes volt olvasni, hogy bizonyos tekintetben milyen tájékozatlanok is a férfiak. (Lásd például a háztartás apró-cseprő ügyeit, a szülést, vagy a nők halálhoz való hozzáállását.) Ezek a helyzetek megmosolyogtattak. Ugyanakkor Levin hozzáállása meg is melengette a szívem. Jó volna elérkezni abba az idilli állapotba, amikor a két nem tagjai tényleg partnerként tudnak együttműködni. Amikor felismerik és elfogadják, hogy különböző bölcsességekkel rendelkeznek, de ez nem egy alá-felérendeltségi viszonyt szül, hanem egy olyan egyenrangú kapcsolatot, amelyben a felek kiegészítik egymást az ellenkező világlátásukkal, és ez erős szövetségesekké teszi őket.

Azt hiszem, ezek lettek volna a legfőbb gondolataim az Anna Karenina című regényről. Ezennel lezárom ezt a történetet magamban. Örülök, hogy olvashattam, mert sok értékes gondolat volt benne.

Szerinted hogy áll a világban a férfi-női egyenjogúság kérdése?

Építkezés és rombolás 2. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Ebben a bejegyzésben még mindig az Anna Kareninát boncolgatom egy kicsit. (A tartalmi összefoglalókat itt és itt találjátok.) Az előző bejegyzésben már írtam egy kicsit bővebben a regény címének problematikájáról és a két párosunkról. Ma viszont ténylegesen Annára szeretnék koncentrálni.

Mivel Tolsztoj a regény címében Annát nevezte meg, szerintem ezt tekinthetjük úgy, mintha őt akarta volna megtenni a legfőbb szereplőnek, és az ő életére akart volna koncentrálni. Így én is szeretnék most egy picit bővebben írni róla és a kapcsolatairól.

Nehéz volt számomra megfogni Anna karakterét, pedig Tolsztoj többször is leírja őt. Legtöbbször jéghideg nagyvilági dámának tűnt fel, néha viszont játékos, bohókás életművésznek. A regény végéig nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehet az igazi Anna.

A bátyja, Sztíva valóban egy életművész, aki nagyon jó érzékkel ismerte fel, hogy Anna a tökéletes ember arra, hogy kihúzza őt a regény kezdetén fennálló szorult helyzetéből. Az, hogy bármiféle probléma megoldásában számolt a húgával, számomra azt mutatja, hogy nekik nagyon jó gyerekkoruk lehetett, és meglepően szoros a kapcsolatuk.

Egy életvidám, nevetéstől hangos gyerekszoba képe lebeg a szemeim előtt, ha rájuk gondolok. Persze tudom, más az ország és más az évszázad is, vagyis mások a hagyományok. Minden bizonnyal ez magyarázza azt, hogy Anna végül hozzáment egy olyan emberhez, mint Alexandrovics Alexej.

Az ő házasságuk körülményeiről csak Alexandrovics Alexej egy homályos visszaemlékezéséből értesülünk. Annyi azonban teljesen egyértelműen kiderül, hogy egyik oldalról sem volt ez egy szerelmi házasság. Ami továbbá valószínűsíthető, hogy ez a házasság Anna számára sokkal előnyösebb volt, mint Alexandrovics Alexej számára. Sőt, nekem az is volt az érzésem, hogy a lánykérés szinte rá lett kényszerítve Alexandrovics Alexejre.

Bár a szerelmet az ő esetükben kizárhatjuk, azt lehet mondani, hogy összességében egész szépen éltek. Egy nyugalmas, ám unalmas kapcsolat volt ez, amiből Annát, akinek egyáltalán nem ilyen volt egyébként a habitusa, igen könnyen ki lehetett billenteni. Ennek ellenére mégis egészen sokáig tartotta magát.

Alexandrovics Alexej egyébként egy igen érdekes karakter volt. Ő maga is tisztában volt azzal ugyanis, hogy amit ő Annának nyújtani tud, az csak a kényelmes, kiszámítható élet. És mivel ő maga beérte ennyivel, úgy gondolta, ez Annának is elég lesz. Érdekes lett volna megtudni, vajon ő volt-e valaha igazán szerelmes. Vagy hogy fordított helyzetben hogyan viselkedett volna ő.

A megbocsátása és a visszatérése egyébként szívszorító volt. És az is, ahogy igen gyorsan ráébredt arra, hogy Annát és vele együtt a korábbi megszokott életét elvesztette. És arra is kíváncsi lettem volna, hogy miért ragaszkodott annyira a fiához, Szerjózsához. Azt nem gondolom, hogy ne szerette volna a maga módján. Bizonyára úgy volt vele, hogy ő, mint (erkölcsileg is) rendezett életet élő ember, megfelelőbb feltételeket tud számára biztosítani. Ezen talán változtathatott volna az, ha Annával hivatalosan elválnak, mert akkor Anna törvényesíthette volna a kapcsolatát Vronszkijjal. (Persze ki tudja, az is hová vezetett volna…)

Én nem éreztem azt, hogy Alexandrovics Alexej oldaláról szándékos bosszúállás lett volna az, hogy nem engedi át Szerjózsát Annának, és még a találkozásukat is próbálta ellehetetleníteni. Szerintem ő őszintén úgy gondolta, hogy ezzel megvédi a fiát egy erkölcsileg romlott nő befolyásától, még ha ez a nő éppen az anyja is.

Anna ragaszkodása a fiához természetesen vitán felül áll. Nála sokkal inkább a lányával való kapcsolat vet fel kérdéseket. Úgy tűnt ugyanis, mintha a lányával nem tudna vagy nem akarna igazi anya-lánya kapcsolatot kialakítani. És ebben már érzek némi szándékosságot. De talán nem is Vronszkijt akarta ezzel büntetni, mint inkább attól félt, ha Annuskának adja minden szeretetét, azzal rá „pazarolná” azt is, amit valójában Szerjózsának szán.

Annának a gyerekeivel való különös kapcsolata volt az egyik dolog, amely szerintem nagyban befolyásolta a Vronszkijjal való kapcsolatát. A vágyakozása a fia után és a félelem attól, hogy a válással végleg elveszítheti őt nagyban hátráltatták azt, hogy a Vronszkij iránti vad szenvedélye megszelídüljön annyira, hogy ebből egy igazi, tartós kapcsolat lehessen.

A másik oldalról viszont van egy olyan félelmem, hogy ez a kapcsolat akkor sem lett volna tartós, ha végül hivatalossá tehetik. Ugyanis én is megláttam Vronszkijban azt, amiről a regény végén Anna is gondolkodott. Tudniillik, hogy Anna meghódítása számára presztízskérdés volt. Mikor viszont sikerrel járt, volt benne legalább annyi tartás, hogy ne dobja el a nőt rögtön. Ez a tartás viszont kevés lett volna egy hosszú, boldog élethez. Persze meg lehetett volna ezt a problémát oldani, de nem vagyok biztos benne, hogy erre ő ketten képesek lettek volna. Na és persze ezt már nem is fogjuk megtudni.

Bármennyire is tragikusan ért azonban véget a történetük, azt kell mondanom, hogy talán ez nem is lehetett volna másképp, és ez volt a tökéletes befejezés számukra. Ez ugyan rendkívül morbidul hangzik az események ismeretében. De, mint ahogy azt az előző bejegyzésben már kifejtettem, egy ilyen szenvedélyes kapcsolat ritkán érhet véget úgy, hogy a felek lenyugszanak. Sokkal jobban illett hozzá ez a szenvedélyes, érzelmektől túlfűtött befejezés.

Említésre kerültek Az ifjú Werther szenvedései és A puszta Lear királya című regények.

Mi magyarok is megjelentünk a regényben: „Szemben vele egy már nem fiatal tiszt ült, testőr-egyenruhában s osztrák-magyar katonasapkával a fején.” Ezzel a tiszttel a regény végén találkozunk, amikor Vronszkij már a szerb háborúba tart.

Egy új játékkal is megismerkedünk. Ez nem más, mint a pyramidli, ami a biliárd (vagy egy bizonyos fajta biliárdjáték, ez nem derült ki számomra teljesen egyértelműen) egyik elnevezése volt. De a már korábbról ismert bézique-t is megemlítik.

Hogyan terelhetők szerinted nyugodtabb mederbe a túlfűtött szenvedélyek? (Nem feltétlenül csak a szerelemben.)