Lakodalom van a mi utcánkban

 

Aggodalomra semmi ok, egyáltalán nem az esküvőkről akarok írni ebben a bejegyzésben (ha esetleg ez valakit elrettentene). J J Viszont kikerülhetetlen tény, hogy ezen a szombaton lesz a saját esküvőm, és ez azért olyan jelentős esemény, amiről az emberek, legalábbis a nők szeretnek a lehető legtöbb helyen megemlékezni. J Én viszont inkább a házasságról akarok most írni, mert mégis csak annak van nagyobb jelentősége az ember életében, mint az esküvőnek. J (Jó ég, mennyi smiley egy bekezdésben… J)

Természetesen könyves vonatkozásban kívánok írni a házasságról. És mikor elkezdtem gondolkodni ezen a témán, rájöttem, hogy nem is lesz ez olyan egyszerű. Úgy tűnik ugyanis, hogy a jó házasság nem a regényírók kedvenc témája.

Érdekes, mert nagyjából minden más témára találtam példát már abból a szerény olvasmány-számból is, amit itt eddig produkáltam:

vannak szerelmesek, akik küzdenek a kapcsolatukért (Büszkeség és balítélet, A jegyesek, Jane Eyre);

láthattunk megromlott házasságokat (Bovaryné, Kreutzer-szonáta, Ethan Frome, Hiúság vására);

eleve halálra ítélt kapcsolatokat (Az ártatlanság kora);

tiltott és titkolt kapcsolatokat (A skarlát betű, Vörös és fekete);

és soha létre nem jövő házasságokat (Az ifjú Werther szenvedései, Új Héloise).

Az esküvő körül forgó történeteket tehát két részre lehet bontani: vagy a házasság megkötésével zárul a könyv, és nem láthatjuk, hogy alakul a kapcsolat a későbbiekben, vagy pedig ha figyelhetjük is tovább az események alakulását, azok valahogy sosem jó irányba fordulnak.

Persze tudom, még több van előttem, mint mögöttem, már ami a könyvek számát illeti (meg hát azért remélem, hogy egyébként is), de akkor is furcsának találom, hogy a jó házasság ilyen mostoha téma. Első gondolatra persze bizonyára sokkal izgalmasabbnak tűnik egy széteső kapcsolatról írni. De bizonyos értelemben egy jó házasságban ugyanúgy küzdeni kell, mint egy rosszban. Az igen kimondása egyáltalán nem garancia egy hosszú, boldog, közös életre, hanem bizony tenni kell érte, és a felmerülő problémákat meg kell oldani.

Már az eljegyzésünkre is kaptunk „tanácsadó” könyveket, és az első nászajándékunk (ami már múlt héten megérkezett a messzi-messzi Torontóból; ezúton is köszönjük távolba szakadt barátnőmnek! J) is gyakorlatilag ez volt. De én szívesen olvasnék regény formájában is arról, hogyan küzdenek, és járnak sikerrel(!) házaspárok a boldogságért folytatott harcban. Szerintem ebből is ki lehetne kerekíteni egy kellően izgalmas és tanulságos történetet, ami számot tarthatna arra, hogy egy ilyen listára felkerüljön.

Amikor érzed, hogy valami nem neked szól | Charles Dickens: Copperfield Dávid

 

Azt hiszem, ez egy egészen rövidke bejegyzés lesz, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit is írhatnék erről a könyvről.

Az én Mórás kiadásom végén van egy kis tanulmány, amely egyértelműen leírja, hogy a Copperfield Dávid önéletrajzi ihletésű mű, Dickens saját gyerekkori élményei köré kerekített egy fiktív történetet. Ez önmagában megadja a mű értékét. Ugyanakkor Dickens engem egyáltalán nem nyűgözött le, vagyis ez az érték minden bizonnyal érték valaki számára, de számomra nem.

Ha pedig eltekintünk ettől, és csak úgy önmagában vizsgáljuk ezt a könyvet, akkor azt láthatjuk, hogy mintha ez egy előtanulmány lett volna a Twist Olivérhez. Szegény, szerencsétlen, árva gyerek a főszereplő, aki rossz kezekbe kerül, kisebb-nagyobb kalandokat él át, és a sorsa végül egészen jóra fordul. Azért mondom, hogy előtanulmány, mert a Copperfield Dávid egy fokkal unalmasabb, mint a Twist Olivér. Egyszerűbb. Köznapibb. Életszerűbb.

El kell ismernem, lehetne pár dolgot elemezgetni ennek a könyvnek a kapcsán, kezdve a gyerekek viselkedésénél, a nevelőszülőségen át az oktatási rendszerig. És kétségtelenül van szó néhány érdekes karakterről is. Mindjárt elsőként említhetném Betsey nénit, aki első felháborodásában elhagyja a sógornőjét, amiért az nem lánynak adott életet, majd később mégis befogadja a szerencsétlenül járt gyereket. Vagy Micawber urat, aki páratlanul nagy életművész.

Fájdalmas talán a tény, de egyáltalán nem érzem úgy, hogy erről a könyvről bármit is mondanom kellene. Az egyetlen dolog, amire jó volt, hogy megerősítette, Dickens nem nekem való író. (Van még egy könyve a listán, a Szép remények. Félelemmel vegyes kíváncsisággal várom, mert az legalább nem gyerekekről szól.) Ezen túl a könyv pusztán egy gyerek története, akinek kétségtelenül elkeserítően indul az élete, aztán meg szerencsésen jobbra fordul.

Elég sok listás könyvre történik utalás: Peregrine Pickle kalandjai, HumphreyClinker kalandozásai, Tom Jones, A wakefieldi lelkész, Don Quijote, Robinson Crusoe és Az ezeregy éjszaka meséi

„Nyugodt lehet, a szorgalmas emberek is teljes mértékben kiveszik a részüket a világon elkövetett gonoszságokból. Mi egyebet műveltek ebben az elmúlt egy-két évszázadban azok az emberek, akik a legszorgalmasabban gyűjtögették a vagyont és a hatalmat? Mi egyebet, ha nem gonoszságot?”

A Jarndyce-örökösök - Hiúságok vására összehasonlítás

 

A mai nappal véget ért a nyári szünet, innentől újra hetente jönnek majd az új bejegyzések. És vágjunk is rögvest a dolgok közepébe. Ugyebár júliusban foglalkoztam két bejegyzésen keresztül a Hiúságok vásárával, de a mondanivalóm erről a könyvről még korántsem ért véget. (A két korábbi bejegyzést itt és itt találjátok.)

Ma egy újabb összehasonlítás következik, ezúttal pedig A Jarndyce-örökösöket és a Hiúságok vásárát vetjük kicsit össze. Az összehasonlítás apropóját pedig az adta, hogy mindkét könyv a korabeli társadalmat kívánta bemutatni (és talán egy kissé kritizálni).

Az Örökösök elsőként 1853-ban jelent meg, a Hiúság vására néhány évvel korábban, 1847-ben (habár maga a történet még néhány évtizeddel korábban, a XIX. század elején játszódik). Vagyis mondhatjuk, hogy nagyjából talán ugyanazt a társadalmat igyekszik bemutatni mind Dickens, mind Thackeray. Én mégis egy szakadéknyi különbséget éreztem a két társadalom közt, legalábbis eleinte.

Mert mit is látunk elég egyértelműen a korábban íródott és még korábban játszódó Hiúság vásárában? Hogy egy kis ügyeskedéssel akárkiből lehet valaki. Hogy tulajdonképpen a „lordok háza” megindult a felhígulás felé, hiszen Rebecca Sharp gyakorlatilag szinte a legalacsonyabb szintről majdnem a legmagasabb szintre jut. Épp csak hogy az uralkodó családjának tagja nem lesz, de azért azt eléri, hogy bemutassák az uralkodónak, az pedig csak a legnemesebb nemesek kiváltsága. Ezzel ellentétben a későbbi Örökösökben viszont inkább már azt látjuk, mintha az a bizonyos „lordok háza” újra bezárult volna.

De minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább kezdtem rájönni, hogy rosszul közelítettem meg az Örökösöket. Ott ugyanis én Esztertől vártam a kitörést, elvégre úgy tűnt, származása révén (még ha fattyú is) a szereplők közül ő áll a legközelebb a felső körökhöz. Csak hogy Rebecca Sharppal ellentétben neki egyáltalán nem voltak ilyen ambíciói. Volt viszont valaki, aki igenis egyre feljebbre hágott a gazdagok hátán, mégpedig az ügyvéd Tulkinghorn. Bár tény, hogy nem csinálta olyan nyíltan, mint Rebecca, és nem is ugyanazok az ambíciók fűtötték.

További hasonlóságok voltak még, hogy a pénz ugyanúgy meghatározta az emberek helyzetét, és hogy a nők kitörési pontja, vagy mondhatnám úgy is, hogy egyetlen működő lehetősége az érvényesülésre a házasság volt. Ezzel szemben a férfiaknak több életpályamodell is a rendelkezésükre állt, ha „semmirekellőek” voltak. És itt a semmirekellőség jelezheti pusztán csak azt a tényt is, hogy egy módosabb családban második fiúként jöttek a világra. Például a katonaság elég népszerű hivatás volt.

Mondhatjuk tehát, hogy a két könyv többé-kevésbé elérte célját, mégis az egyikre öt csillagot adtam a molyon, a másikra viszont csak kettő és felet. És felkeltette az érdeklődésem, hogy hogy lehet az, hogy két nagyon hasonló témájú könyv ennyire eltérő tetszést (vagy éppen pont, hogy nem tetszést) arat nálam.

Az egyik fő különbség, amiben a titok legnagyobb része áll, az az, hogy bár Thackeray jóval több szereplővel operál, mégis vannak neki főszereplői, akik mentén kibontakozik a történet, és akiken keresztül kapcsolódhatunk a többi szereplőhöz, akik által képviseltetve van gyakorlatilag a társadalom színe-java. Ezzel szemben Dickensnél nem igazán emelhetünk ki főszereplőt, vagy egyszerre mindenki az, vagy senki sem. Ugyan nála is több szálon fut a cselekmény, de ezek olyan lazán kapcsolódnak egymáshoz, hogy az már szinte elhanyagolható. Határozottan emlékszem, hogy írtam is az értékelésemben, hogy talán jobban tudtam volna értékelni az Örökösöket, ha Eszter igazi főszereplőként lépett volna színre.

Ezen kívül, a magasabb célt – a korabeli társadalom működésének bemutatását – leszámítva a Hiúság vásárának volt egy jól működő története. Ami annak ellenére is jól működött, hogy igen gyakran váltakoztak a nézőpontok. Dickens könyvében viszont teljesen félre lettem vezetve, már ami a cselekményt illeti. A sok szereplő csak mind emlegetett egy bizonyos örökösödési pert, ami viszont egyáltalában nem jelent meg az események sorában, és ez engem végtelenül bosszantott. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mire akar kilyukadni az író. Egyrészről ott volt Eszter rejtélye, ami érdekelt, tekintve, hogy Eszter karaktere nagyon szimpatikus volt nekem. Aztán egy másik szálon ott volt Lady Dedlock rejtélye, meg a csavargó és a fekete ruhás hölgy rejtélye és még egy csomó más rejtély is, de mivel nem láttam, hová fog ez a sok rejtély kifutni, így nem is nagyon tudott lekötni a történet.

Dickens története nekem egyszerűen valahogy nem akart összeállni. Úgy jártam vele, mint pár évvel ezelőtt decemberben, amikor meg akartam csinálni a szokásos mézeskalácsaimat a jól bevált receptem alapján, de valamit sikerült benéznem, és a tészta olyan gyenge lett, hogy egyszerűen lehetetlenség volt kinyújtani, állandóan elszakadt. (Már az idegösszeroppanás szélén álltam, és egy jól irányzott mozdulattal ki akartam dobni az egészet a kukába, de végül apukám megmentette, és a kelleténél dagadtabb, de ehető mézeskalácsok lettek belőle.) A karakterek szárazak voltak, és egyáltalán nem érdekelt, mi lesz velünk az egy Esztert kivéve. Ezen kívül pedig ugyebár a cím is totálisan félrevezetett. Egyszóval több sebből vérzett a dolog.

Thackeray szereplői viszont élettel teliek voltak, volt karakterfejlődés (igaz ugyan, hogy nem pont ott és úgy, ahogy azt várná az ember), volt humor, voltak benne érdekes fordulatok. Vagyis minden megvolt benne, ami egy jó könyvhöz kell, és ráadásként még a XIX. századi társadalom működésébe is bepillanthattam.

Nem is kérdés, számomra ki teljesítette jobban a kitűzött célt. Viszont felettébb érdekesnek találom a dolgot, mert bennem valamiért az a benyomás alakult ki, hogy Dickens úgy általában véve nagyobb író, mint Thackeray. Talán mert több könyvéről hallottam már? Kettőt olvastam is már korábban az Örökösökön kívül, A karácsonyi éneket és a Twist Olivért, de azok sem nyűgöztek le. Nekem valahogy Dickens stílusa nem csúszik, túl száraz és darabos, nem tudok rá jobb szavakat. Thackeray viszont igazi nagy mesemondó, élvezet volt a Hiúságok vásárát olvasni.

NOHUN # 24 Sheridan Le Fanu: Silas bácsi

 

A mai bejegyzés előre láthatóan igen rövid lesz, mert bevallom őszintén, a soron következő NOHUN könyvről nem találtam túl sok mindent az interneten.

Habár a vélemények erről megoszlanak, nekem mégis az az érzésem, hogy a Silas bácsi elsősorban a gótikus regények közé sorolható. Vannak benne ugyanis ijesztő szereplők, egy hátborzongató kastély, és mindenféle különösnek tűnő események történnek.

A főszereplőnk egy ártatlan lány, Maud Ruthyn, aki mellé az apja felfogad egy gonosz nevelőnőt, Madame de la Rougierre-t. Maud kezdettől fogva tart a Madame-tól különös szokásai miatt, és nagy nehezen sikerül rábeszélnie az apját, hogy bocsássa el őt a háztól. Nem sokkal ezután azonban szomorú eset történik, meghal Maud apja, aki végrendeletében lánya felügyeletét a testvérére, Silasra hagyja. Maud hallott már ezt-azt Silasról, de személyesen nem ismeri őt, egyszerre kíváncsi rá és tart tőle. Habár többen is megpróbálják eltántorítani a költözéstől, Maud mégis úgy dönt, hogy a következő három évet, míg be nem tölti a 21. életévét, Silasnál fogja tölteni.

A költözés utáni első időkben Maud egészen jól érzi magát a nagybátyjánál, habár irtó különösnek találja Silast. Megismerkedik Silas lányával, Milly-vel, akivel rögtön összebarátkoznak, és együtt próbálják felfedezni a hatalmas házat. De a nyugalmas és kellemes élet ellenére néhány különös esemény és az egész hely hangulata elég sötét jövőt fest Maud számára.

Kisvártatva felbukkan Silas fia, Dudley, akit Maud felismer, mint Madam de la Rougierre ismerősét, később pedig maga a Madame is felbukkan. És a különös események, amelyek a Madame legelső felbukkanása óta történtek, kezdenek értelmet nyerni.

A források közt láthatjátok, hogy igazából két blog bejegyzést találtam csak a könyvhöz, és mindkettő elég rejtélyesen fogalmaz. Nyilván nem akartak semmilyen spoilert lelőni, amiből arra következtethetünk, hogy a könyv hemzseg a titkokban, váratlan fordulatokban és nagy lelepleződésekben.

A nagy könyv még ennél is rejtélyesebben fogalmaz, sőt, különféle vallási és politikai vonatkozásokat is behoz. De mivel ezekről máshol nem találtam infót, és behatóbb ismeretek nélkül ezt elég nehéz értelmezni, így ezeket én ki is hagynám, habár alapvetően igen érdekes dolgokról van szó. (Na jó, csak említés szintjén: ír-angol hagyományokról és Emanuel Swedenborg nézeteiről.)

Habár nem volt túl sok szó itt a blogon a gótikus regényekről (Az otrantói várkastély, A szerzetes, Udolpho rejtélyei, A bolygó Melmoth), amikor ilyesmiket olvastam, azok általában véve tetszettek, ezért azt mondom, szívesen elolvasnám a Silas bácsit is. Remélhetőleg a könyv abban is ragaszkodik a gótikus történetek „hagyományaihoz”, hogy pozitív a végkifejlete.

Egyébként végszóként hagy mondjam el, hogy bár Le Fanu egyik listás könyvéből sem készült magyar fordítás (még egy szerepel a nagy könyvben), azért olvashatunk tőle magyarul, többek közt a már ismert Kalandos históriákban is szerepel egy műve.

Források:

https://heavenali.wordpress.com/2014/05/03/uncle-silas-sheridan-le-fanu-1864/

https://shereadsnovels.com/2011/10/05/uncle-silas-by-sheridan-le-fanu/

Személyes | Kihívás és olvasási válság

 

Valami teljesen mást szántam a mai napra, egy olyan bejegyzést, amely még kapcsolódott volna a Hiúság vásárához. De aztán közbejött valami, és úgy éreztem, ezt most meg kell írnom.

Valamiért mindig érthetetlen késztetést érzek a magyarázkodásra, ha valami nem jön össze. Pedig azért ez a legtöbb esetben egyáltalán nem jelenti a világ végét. És mégis, manapság arra vagyunk kondicionálva, hogy a dolgok sikerüljenek. Ha pedig véletlenül mégsem sikerülnének, akkor eláshatjuk magunkat. De én most nem fogom! Hanem vállalom ország-világ előtt.

Tavaly augusztus 13-án indítottam Molyon egy kihívást, a blog első kihívását Elfeledett klasszikusok címmel. Kilenc könyvet választottam ki, melyek ilyen-olyan okokból nagy hatással voltak rám, és a kihíváson keresztül szerettem volna népszerűsíteni őket. A kilencből három könyvet kellett kötelezően elolvasni. Amivel nem voltam tisztában, hogy ha létrehozok egy kihívást, akkor arra automatikusan be is nevezem magam. Mikor ezzel szembesültem, lelkesen úgy voltam vele, hogy juhú, itt egy indok, amiért három könyvet ebből a kilencből újraolvashatok. (Ez ugyebár alapvetően nem az én műfajom.)

Bevallom, nem siettem el a dolgot, egyre csak halogattam. Átléptünk 2020-ba, és én gőzerővel olvastam az újabb és újabb műveket, és márciusra sikerült eléggé előrehaladnom (értsd: olyan gyorsan tudtam haladni a könyvekkel, hogy hetekre előre meg voltak már írva a bejegyzéseim). Aztán márciusban kaptam az élettől egy zseniális lehetőséget a korona vírussal. Talán nem ez a leghelyesebb megfogalmazás, én mégis így érzem. Számomra a karantén időszaka volt az elmúlt egy év legfantasztikusabb időszaka, mert úgy volt napi 16 órám a kedvenc elfoglaltságaimmal foglalkozni, hogy közben még fizetést is kaptam egy olyan munkáért, amit egyébként az említett időszakban nem végeztem.

Tisztában vagyok vele, hogy kétségtelenül kiváltságos helyzetben voltam. Sok egyéb dolog mellett a könyveket is tovább faltam, még jobb tempóban haladtam, mint addig, és olyan sok bejegyzésem összegyűlt már, hogy nem projektes könyveket is sokkal többet olvastam, mint szerintem az elmúlt egy-két évben összesen. (Többek között belekezdtem a hatalmas falatnak számító Trónok harcába, és az első két kötetet le is daráltam. De más, ötszáz oldal fölötti művet is sorra vettem, nem is egyet.)

Ebben a szuper időszakban aztán nekiálltam a kihívás teljesítésének is, és gyors egymásutánban újraolvastam a Hüperiónt és a Kohlhaas Mihályt. A harmadik könyvnek pedig Rousseau művét, a Júlia, a második Heloise-t terveztem. De mire belefogtam volna ebbe a szintén nem egy rövidke műbe, addigra a „boldogság-buborékom” kipukkadt, a karantén időszaka véget ért.

Nyilván nem ért váratlanul, hogy vissza kellett mennem dolgozni. Viszont a hirtelen rám szakadó rengeteg, vagyis inkább RENGETEG munka teljesen leterített, és olyan szintű olvasási válságba kerültem, hogy gyakorlatilag most már kijelenthetem, hogy majdnem az egész nyár folyamán szinte semmit nem olvastam. Elkezdtem a Júliát, de még mindig csak az első kötet kétharmadánál járok, mert sokszor napok, sőt, hetek teltek el úgy, hogy bár emlékeztetőként ott virított az olvasógépem az éjjeli szekrényen, de hozzá sem nyúltam.

Nem mondhatom, hogy borzasztó volt az elmúlt két hónap, mert közben szuper dolgok is történtek a magánéletemben. De a kontraszt a karanténos és a munkába visszatérős időszak közt túlságosan nagy volt. És hiába voltak szabadnapjaim is, úgy éreztem, hogy egyáltalán nem tudom kipihenni magam, és még csak a munkára sem tudok felkészülni rendesen, nem hogy bármi mást is csináljak mellette. Emiatt persze hol szidtam, hol sajnáltam magam, és ettől csak még rosszabb lett, és persze az aktivitásomat ez egyáltalán nem lendítette fel.

Az utóbbi napokban kicsit belehúztam, de egy másik, örömtelibb dolog is hátráltatott a haladásban, mégpedig az, hogy most már eléggé a célegyenesben vagyunk, ami az esküvőnket illeti, de még rengeteg apróság nem volt letisztázva, elintézve. Tegnap és ma voltam szabad napos, és úgy gondoltam, kizárólag az olvasásra szánom ezt a két napot, és akkor talán be tudom fejezni időben a könyvet. De végül úgy döntöttünk, az esküvő most fontosabb.

Egyébként a kihívásról, bár ugye még nem járt le, még van két nap, de összességében elmondhatom, hogy én sikeresnek értékelem, mert három ember már teljesítette. Ami persze nevetségesen hangozhat, de ha én úgy vagyok vele, hogy ha már egy emberre is hatással tudok lenni, már célt értem, minden további ember már csak ráadás.

Egy másik kihívás, a Történelmi kalandregények nagyjai pedig még fut, annak november 20-a a határideje. Igaz, ott minimum négy könyvet kell olvasni, de nem lehetetlen teljesíteni, még ha csak most kezdi is el valaki.