2019 - Összegzés

Eljött az év utolsó szerdája, így itt az ideje, hogy összegezzem az évet. De még mielőtt belevágnánk, először is szeretnék nagyon boldog karácsonyt kívánni mindenkinek, aki ezt olvassa! És előre is nagyon boldog, sikerekben és minden földi jóban gazdag új évet! (Legközelebb már csak jövőre jelentkezem, méghozzá épp január 1-jén. J)

Idén 13 könyvről került fel bejegyzés a blogra. Azért fogalmaztam most így, mert 2013 óta ez az első év, hogy több könyvet sikerült elolvasnom, mint amennyiről bejegyzés született. Végre sikerült tehát kicsit előre dolgoznom, aminek azért is nagyon örülök, mert már most tudom, hogy a jövő évem nagyon sűrű és zajos és hangos és minden ilyesmi lesz. J

A könyves bejegyzéseken kívül született még 12 NOHUN bejegyzés, kitöltöttem 3 book tag-et, hoztam 7 #hallgasdhétfőn bejegyzést, ezeken kívül értekeztem a klasszikusok friss megjelenéseiről, ami számomra nagyon meglepő eredményeket hozott (és ennek kapcsán elindítottam a blog első kihívását Molyon), és csomagot is bontottunk. Egyszóval azt mondhatom, izgalmas éven vagyunk túl, annak ellenére is, hogy idén csupán tizenhárom könyvről született bejegyzés.

Na de milyen tizenhárom könyvről! Idén is sikerült elég széles skálán mozognom mindenféle tekintetben. De ami most leginkább érdekel, hogy melyek lettek az új kedvencek, ha lettek egyáltalán, mik voltak a totális mélypontok, és kik lettek az új szerelmek. J

Hogy születtek-e kedvencek? Naná, hogy születtek! Hajaj! A legkiemelkedőbb élményem idén egyértelműen Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című könyvének olvasása lett. Gyomorforgatóan valóságos képet fest a háborúról (konkrétan az első világháborúról, de úgy gondolom, amiket általánosságban leír, azok nagyjából bármilyen háborúra vonatkoztathatók). Mindenkinek receptre írnám fel, hogy megértsük végre, a háború ocsmány dolog, akár a harcmezőn van az ember, akár a pihe-puha bársonyfotelben várja a jelentéseket. Egyáltalán nem könnyű olvasmány. Én körülbelül minden harmadik oldalon vagy elhánytam, vagy elbőgtem magam. De az életünk része kellene, hogy legyen, hogy megértsük, bármit is szerzünk a háborúval, az nem fog előrébb vinni.

Ezen kívül megismerkedtem Alexandre Dumas két könyvével (A három testőr, Monte Cristo grófja), amelyek szintén zseniálisak voltak. És ennek kapcsán indítottam a második kihívást Molyon, amelyben Walter Scott és Alexandre Dumas munkásságát hasonlítgatjuk össze egy kicsit.

Új szerelem nem született, de új kedvenc karakter viszont igen Edmond Dantes személyében. Aki olvasta a könyvet, annak szerintem nem kell magyaráznom, aki pedig nem, az kezdje el, de gyorsan! J

A tizenhárom könyvből szerencsére csak kettő olyan volt, amelyekre nem emlékszem vissza valami szívesen. A Korunk hőse annyira nem tett rám mély benyomást, hogy már most nem emlékszem, miről szólt. Az Orlandot pedig én személy szerint egy értelmetlen zagyvaságnak találtam, de hát ízlések és pofonok.

Amit még mindenképp meg szeretnék említeni, hogy nagyon örülök, hogy elkezdtem foglalkozni a magyarra le nem fordított könyvekkel is, én nagyon érdekesnek találom ezeket.

További jelentős esemény volt még a blog életében, hogy a hatodik születésnap alkalmából átalakítottam kicsit a dizájnt. Én magam nem nagyon szeretem a fehér színű egyenblogokat, szerintem olyanok, mint egy szépségverseny indulói. Mindegyiknek ugyanolyan az alakja, a haja, a sminkje, alig lehet megkülönböztetni őket. Persze mások meg épp a túl színes blogokat nem szeretik, de hát nem kötelező olvasni (mint ahogy nem is teszik túl sokan, de ez engem sosem zavart).

Köszönöm mindenkinek, aki velem tartott az évben, remélem, jövőre is kitartotok. Én biztosan itt leszek, mert minél régebb óta csinálom ezt a projektet, annál inkább élvezem. Találkozunk jövő héten, immár egy új évben és egy új évtizedben.

NOHUN #17 Olaudah Equiano: Érdekes történet

A soron következő NOHUN részben Olaudah Equiano Érdekes történet (The Interesting Narrative of the Life of Equiano, Or Gustavus Vassa, the African) című könyvét vesszük górcső alá. Ez tulajdonképpen egy önéletrajz, Equiano saját élményeit írja le.

Equianot gyerekkorában elrabolták Afrikából, és Amerikába vitték rabszolgának. Többször is gazdát cserélt, végül egy hajóskapitány vette meg, és a hajóján állította szolgálatba. Vele Angliába hajózott, ahol a kapitány taníttatta és segítette őt, de később ő is eladta. Néhány további gazda után Equianonak sikerült annyi pénzt megtakarítani, hogy megvásárolhassa szabadságát, és Angliában telepedett le. Itt aktívan harcolt a rabszolgaság ellen, többek közt ezt a könyvet is azért írta, hogy megmutassa az embereknek, mit kell elszenvedniük a rabszolgáknak.

A könyvben Equiano egyrészt felmagasztalja az afrikai őslakosok életmódját, másrészt viszont élethű képet fest a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem kegyetlenségéről.

Amennyiben elfogadjuk ezt a könyvet önéletrajzként, kétszeresen is hiteles forrás lehet. Egyrészt bemutatja a tizennyolcadik századi Afrikát, másrészt pedig hitelesen leírja az emberkereskedelem menetét, és egyben persze határozottan fel is szólal ellene. Viszont a legújabb kutatások arra jutottak, hogy Equiano talán nem is Afrikában született, hanem már Észak-Amerikában, és a könyv afrikai részleteit csak az olvasmányai alapján alkotta meg.

A könyv a maga idejében olyan sikeres volt, hogy Angliában kilenc kiadást ért meg, Amerikában is kiadták, valamint lefordították hollandra, németre és oroszra is. Bevallom, engem is nagyon érdekelne ez a könyv, a rabszolgaság egy olyan téma, amiről szívesen olvasok – ami így tök hülyén hangzik, mert az ember sosem olvas szívesen más emberek ellen elkövetett szörnyűségekről, de értitek, ugye, érdekel ez a téma. (Sokakat Csernobil, Escobar vagy a zsidóüldözés – csak hogy a mostanában felkapott témákat érintsem, engem viszont sokkal inkább ez.)

Források:

https://www.britannica.com/biography/Olaudah-Equiano

https://www.historyextra.com/period/early-modern/who-was-olaudah-equiano-facts-british-slavery-abolitionist/

Karácsonyi Book Tag

Tekintettel a közelgő ünnepre, kitöltöttem egy karácsonyi témájú book tag-et, fogadjátok sok szeretettel. (Az eredeti, angol tag-et Pinteresten találtam.)

 

Egy könyv, aminek olyan szép a borítója, hogy karácsonyfadíszként is megállná a helyét

Erről már volt szó a klasszikusok témájú tag-ben. Én alapvetően nem vagyok egy borító fan, de a Penguin’s Clothbound Classics bármelyik tagját elfogadnám, mert ezeket különösen gyönyörűnek találom. És ha beférne egy vaskosabb fa a lakásba, amelyik elbírná őket, akár tényleg még karácsonyfadíszként is funkcionálhatnának.

 

Egy állat, amelyik húzhatná a Mikulás szánját

Nem igazán emlékszem jelentősebb állat szereplőre egyik könyvből sem, talán csak A gyűrűk urából, de úgy gondolom, a Mearák túl büszkék lennének ilyen „alantas” munkához. Talán a rohírok kölcsönözhetnének pár lovat, persze szigorúan csak azokat, amelyeknek a lovasa elhalálozott. (Vagy Radagast nyulait tudnám még mondani, csak azok ugye nem szerepelnek a könyvben, csak a film változatban.)

 

Karakterek, akik olyan egyediek, mint a hópelyhek

Ide elég sok mindenkit lehetne mondani, de akik most így eszembe jutnak anélkül, hogy visszaolvasgatnám a bejegyzéseimet, azok Eugénie Grandet és Fanny Price. És azért épp őket választottam, mert ők olyan karakterek, akikről azt hiszi az ember, hogy könnyű kiismerni, aztán már jócskán benne jár az ember a sztoriban, amikor még mindig derülnek ki váratlan dolgok róluk.

 

Karakterek, akikkel szívesen találkoznál a fagyöngy alatt

Edward Fairfax Rochesterrel természetesen. De azért akad még egy-két ember, akit nem utasítanék vissza, például Ethan Frome-ot, Werthert, St. Preux-t, Aragornt…

 

Kitalált világok, ahová szívesen elmennél karácsonyi bevásárlókörútra

Nagyon sok kitalált világgal még nem volt dolgom a projekt során. Sőt, most az egyetlen, ami hirtelen eszembe jut, az Középfölde, de hát ott ugye nem dívott a karácsony, úgyhogy nem is tudnám elképzelni… Habár most, hogy jobban belegondoltam, egy paródia esetleg készülhetne belőle. Képzeljétek el, ahogy például boák lógnának a Minas Tirith-i fehér fáról, Gandalf ideiglenesen pirosra cserélné a süvegét, a tündék pedig mézeskalács ízű lembast falatoznának… J J J

 

Bölcs karakterek, akik találóbb ajándékot adnának, mint a Mikulás

Ide a csípőből jövő válaszom Edmond Dantes lenne, miután már átvedlett a gróffá. Nem azért, mert akkor lenne pénze drága ajándékokra, hanem mert akkor meglenne minden eszköze arra, hogy kikutassa a legtitkosabb vágyaimat.

 

Könyvben feltűnő ünnepi hagyományok, amiket szívesen bevezetnél magad is

és

Könyvben szereplő ünnepi dekorációk

Ezt a két pontot összevonva válaszolom meg, és meglehetősen rövid lesz a válaszom. Ugyanis emlékeim szerint eddig egyik könyvben sem játszott komolyabb szerepet a karácsony, úgyhogy ezeket a pontokat sajnos passzolnom kell.

De hogy mégis adjak valamiféle választ, legalább az első ponthoz, szívesen tartanék szűkebb baráti összejöveteleket, mint mondjuk az Emmában (vagy gyakorlatilag bármelyik Austen könyvben), amikor vagy teázunk és sütizünk, vagy pedig megvacsorázunk, aztán kártyázunk (vagy valami más játékot játszunk). Ezt el tudnám viselni, csak sajnos elég nehéz lenne kivitelezni, mert jelenleg a barátaimmal nem hogy messzire lakunk egymástól, hanem gyakorlatilag három különböző kontinensen élünk.

 

Remélem, tetszett nektek is ez a kis játék, én nagyon élveztem. Találkozunk jövő héten!

Unalmas az átlagos? | Nathaniel Hawthorne: A hétormú ház

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt találjátok.

Nathaniel Hawthorne-nak volt még egy könyve a listán A skarlát betűn kívül, ez pedig a ma terítéken lévő A hétormú ház.

A címet ez esetben nagyon találónak érzem. Nem pusztán kijelöli ugyanis a könyv fő helyszínét, de a szóban forgó ház gyakorlatilag szinte főszereplőként kezelhető.

Hawthorne-nak van egy nagyon markáns stílusa, ami egyértelműen felfedezhető és elkülöníthető mindenki másétól. Legfőbb védjegye véleményem szerint, hogy gyönyörű leírásokat tud alkotni. És amikor azt mondom, hogy gyönyörű, azt úgy is értem, hogy valóban csodálatos! Olyan, mint egy fotóművész, a legjobbkor tudja elkapni az adott pillanatot, és kétségkívül fenomenális és nagyon találó hasonlatokat tud alkotni. Kettőt ki is emelnék, amelyek nagyon megfogtak ebben a könyvben: az életet egy vonatúthoz hasonlítja, a házat pedig egy hangszerhez.

Míg A skarlát betű esetén, úgy érzem, el tudtam tekinteni a sok-sok negatívumtól, talán főleg azért is, mert nagyon akartam szeretni azt a történetet, itt már erősen megkérdőjeleződött bennem, hogy a szép leírásokért érdemes-e az embernek átrágni magát ezen a könyvön. És bár többnyire jól szórakoztam olvasás közben, és magamat is meglepve nagyon pörgettem a lapokat, összességében mégis azt kell mondanom, ez egy felejthető mű.

Ebben a könyvben sem történik effektíve sok minden, ezért a cselekményről egyáltalán nem akarok írni. Pusztán abban a vonatkozásban, hogy miért rémített meg, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ez egy felejthető mű. Úgy érzem ugyanis, hogy egyfajta elvárás lett a szokatlanság, a felháborító dolgok, a polgárpukkasztás a könyvekben. A hétköznapi sztorik pedig untatnak?

Itt igazából egy családi drámáról van szó, bármennyire is szeretné elhitetni velünk az író rögtön az első oldalakon, hogy ez egy romantikus történet lesz. De semmi különös nem történik. Persze sok mindent megpróbál eltitkolni Hawthorne, de szerintem a legtöbb dolog elsőre is tök egyértelmű. Lehetne tehát családregénynek titulálni a könyvet, de ahhoz szerintem indokolatlanul rövid, nincs igazán időnk elmélyedni az eseményekben.

Viszont tényleg magamat is megleptem, milyen gyorsan sikerült elolvasnom ezt a könyvet. Ennek pusztán az volt az oka, hogy minden kételynél vártam valami nagy durranást. Hogy talán majd ez vagy az fog kiderülni, és onnantól kezdve majd milyen izgalmas lesz a végkifejlet. Most le fogok lőni egy poént: volt egy pillanat, amikor arra számítottam, hogy a románc, amelyet Hawthorne a könyv elején emleget, két testvér közt fog szövődni, de persze nem ez történt. Az égvilágon semmi, de semmi izgalmas nem történt ebben a könyvben. Egyszerűen csak egyesek rosszkor voltak rossz helyen, és pechjük volt, mások pedig épp fordítva, a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodtak, és szerencséjük volt. És ennyi. Bár végig nagyon sejtelmes atmoszférája volt a könyvnek, az egyetlen, ami kiderült, hogy itt szó sincs semmiféle nagy titokról.

Amikor befejeztem az olvasást, megrémültem. A modern könyvek tényleg annyira „sznobbá” tettek volna, hogy egy egyszerű történet már nem is tud nyújtani semmit? Feltétlenül szükség van más világokra vagy épp a világűrre, ismeretlen lényekre és megbotránkoztató helyzetekre?

Végül arra jutottam, alapvetően nincs baj az egyszerű sztorikkal. Jelen esetben, azt hiszem, sokkal inkább az írás módja az, amely nem volt túlságosan célravezető. Hawthorne az egész sztorit alárendelte azoknak a gyönyörű képeknek, amelyeket alkotott. Sajnos azonban a történet maga A skarlát betűvel ellentétben itt nem volt elég a szórakoztatáshoz. Legalábbis abban a formában, ahogy az író tálalta, biztosan nem. Most először éreztem igazán azt egy könyv esetében, hogy jót tett volna neki, ha alaposabban át lett volna gondolva és tudatosan meg lett volna szerkesztve. Lehetett volna benne több kétely és talán néhány ártatlan utalás, amit akár kétféleképpen is lehetett volna értelmezni. Akkor valószínűleg nem lett volna akkora csalódás, mikor az ember a végén rájön, hogy valójában az ég világon semmi nem derült ki a könyv végére, mert már mindent majdnem teljes bizonysággal tudni lehetett az elején is.

Összességében tehát én azt mondanám, hogy aki Hawthorne munkásságával akar ismerkedni, az kezdje A skarlát betűvel, és ha az igazán tetszett neki, csak akkor vágjon bele ebbe a könyvbe. Ezen kívül talán ajánlhatnám még azoknak, akik ebben a rohanó világban nyugalomra, lelassulásra vágynak. Ez a könyv meg fogja mutatni, mennyire túl van pörögve az agy. Minden más esetben szerintem időpocsékolás.

Utalás történik a Rasselasra.

Találkoztam egy roppant érdekes szóval, a guttaperkával (/guttapercha), ami egy gumiszerű anyag, melyet a hasonló nevű fából nyernek.

Utalás történik egy bizonyos Fatörzs Király meséjére. Ha bárki tudja, hogy miről van itt szó, ne habozzon jelentkezni, mert nagyon érdekel!

 

„Az élet márvány és sár.”

„…a szárnyas remény is ólommá változik bizonytalan kimenetelű vállalkozás előestéjén, mely pedig döntő fontosságú.”

„Szerintem az életben az a legfurcsább, hogy minden kialakult forma képlékenynek mutatkozik, mihelyt kezünkbe kerül.”

„Milyen gyógyító erő van abban, hogy el kell végeznünk valamit.”

„A világ az elégedetlen embereknek köszönheti előrehaladását.”

„Mi ad akkora súlyt a gonoszságnak, hogy egy hüvelykujjnyi belőle maga felé billenti a mérleget, akármi is tornyosul a másik serpenyőben!”

#hallgasdhétfőn 7. | Miguel de Cervantes: Don Quijote

Az elmúlt 13(!) hétben Cervantes Don Quijote című regénye ihlette zenéket hallgattunk. Úgy gondolom, ezt a történetet különösebben nem szükséges bemutatnom. (Akit mégis érdekelné, az itt találja a könyvről szóló bejegyzésem.)

Az elmúlt idő, tizenhárom hét, és a darabok műfaji sokfélesége jól mutatja az eredeti mű töretlen népszerűségét gyakorlatilag napjainkig. Az alábbi dalokat hallgattuk meg:

Mendelssohn: The marriage of Camacho

Richard Strauss: Don Quixote, Op. 35

Francisco Asenjo Barbieri: Ovillejo (Don Quijote)

Maurice Ravel: Don Quichotte á Dulcinée for Voice and Piano

Gara Garayev: Don Quixote

Elvis: The Impossible Dream (Man of La Mancha című musical egyik betétdala Elvis előadásában)

Kenny Wheeler: Windmill Tilter

Gordon Lightfoot: Don Quixote

Toad the Wet Sprocket: Windmills

Cherry Poppin’ Daddies: Don Quixote

Coldplay: Don Quixote

Eliane Elias: Man of La Mancha

Neoton Familia: Don Quijote

Ezen kívül még számtalan más feldolgozás is született. Ha mindet meg akarnánk hallgatni, könnyen lehet, hogy mást sem hallgatnánk életünk végéig. Hogy miért épp ezeket választottam ki? Igyekeztem különféle korokat és műfajokat felsorakoztatni, hogy minél színesebb legyen a paletta. És kár lenne tagadni, a saját ízlésem is befolyásolta a dolgot. Mégis, ha kedvencet kellene választani, azt hiszem, ez esetben a Toad the Wet Sprocket Windmills című számát mondanám (bár szoros volt a verseny Kenny Wheeler jazz albumával).

NOHUN #16 William Godwin: Caleb Williams kalandjai

És meg is érkeztünk a második olyan könyvhöz a NOHUN sorozatban, amelyhez nem találtam forrást, ami valahol már önmagában egy árulkodó adat. (Az elsőt itt találjátok, ha valakit esetleg érdekelne.) Ez pedig William Godwintől a Caleb Williams kalandjai (The Adventures of Caleb Williams).

A nagy könyv szerint itt tulajdonképpen egy politikai műről van szó, az író saját nézeteit rejtette Caleb Williams történetébe. Feltehetően ezek miatt a politikai nézetek miatt lehetett a korában igazán népszerű ez a könyv. De a tartalma alapján ma is számot tarthatna érdeklődésre, nálam legalábbis mindenképp. Főszereplőnk, Caleb Williams ugyanis üldöztetés áldozata lesz, minekutána egy „jóakarója” csúnya vádakat kohol ellene.

Caleb a helyi uraság, bizonyos Falkland szolgálatába kerül, miután elárvul. Legnagyobb szerencsétlenségére súlyos titkokat tud meg uráról, egy gyilkosságban ő volt az elkövető, de helyette ártatlanokat végeztek ki. Mikor Falkland rájön, hogy Caleb tudja a titkát, mindent elkövet, hogy félreállítsa a szerencsétlen fiút. És ehhez ugyebár meg is van minden eszköze: nagy hatalmú, vagyonos, és nem riad vissza semmitől.

Nos, akik követnek már egy ideje, azok tudják, hogy az igazság, főleg a törvényi igazságszolgáltatás (hiánya) vesszőparipám, szóval ezzel a témával nekem majdhogynem bármit el lehet adni. Ez most viszont nekem egy icipicit hajaz az általam sokat emlegetett Kohlhaas Mihályra. Mármint a téma fő irányvonalát illetve a történelmi hátteret tekintve (már annyiban, hogy az is valós történelmi események kereteibe van helyezve). Ebből a szempontból tehát lehetne mondani, hogy láttunk már ilyet. Viszont mostanában éppen nagy összehasonlítgatós kedvemben vagyok, és érdekelne például, hogy mondjuk stílusában mennyire különbözik a két történet. Biztos, hogy van köztük különbség, hiszen az egyik írója német, míg a másik angol. Időben viszont meglepően közel vannak egymáshoz, csupán tizenhat év van a kettő keletkezése közt.

Bosszúálló Angyal III. | Monte Cristo grófja összefoglaló

Az elmúlt két hétben átrágtuk magunkat Alexandre Dumas Monte Cristo grófja című könyvének cselekményén. (Ha érdekelnek a nem túl spoileres részletek, kattints ide és ide.) Most pedig arról szeretnék írni nektek, hogy milyen gondolatok ébredtek bennem olvasás közben.

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt megtalálhatjátok ti is.

Nos, hol is kezdjem? Mégis csak négy kötetről van szó, az embernek ilyenkor számtalan gondolat megfordul a fejében. Igyekszem kiválogatni a lényegeseket. Szóval, ahogy két héttel ezelőtt már említettem, a történet nem volt teljesen ismeretlen előttem, mert valamikor régen, még általános iskolás koromban egyszer már láttam a Gerard Depardieu-vel készült sorozatot. És rögtön ennek megtekintése után el is akartam olvasni a könyvet, de akkor a négy kötet még annyira megijesztett, hogy letettem róla, és idáig sikerült halogatnom. J

Azért szántam rá magam éppen most az olvasására, mert októberben tettünk a szűk családdal egy földközi-tengeri hajóutat, melynek keretei közt érintettük Marseille-t. Egész pontosan itt volt az első megállónk azután, hogy felszálltunk a hajóra Genovában. És úgy gondoltam, milyen jó lesz majd pont arról a helyről olvasni, amit épp felkeresni készülök. És egyébként jó is volt, annak ellenére is, hogy a könyv egy jelentős része Párizsban játszódott. J

Most jártam egyébként másodjára Marseille-ben, és legnagyobb bánatomra most sem sikerült eljutnom If várába, így erről sajnos nem tudok élménybeszámolóval szolgálni. (Egyszerűen nem fér bele egy fél napba, annak meg semmi értelmét nem láttam, hogy átmegyünk, végigrohanjuk az egészet, igazából nem látunk belőle semmit, aztán sietünk vissza. – A hajóút megtervezése komoly munka, de ez már egy másik blog témája… J)

Viszont, amire nem is számítottam, és kisebb sokként ért, hogy elmentünk a Montecristo nevű szigetecske mellett.

A hajón ki volt téve egy hatalmas térkép, rajta be volt jelölve az útvonal, és megtaláltam rajta a szigetet. A ceruzás vonal a hajó útvonala. Sajnos hajnalban mentünk el mellette, tök sötétben, ráadásul a mi kabinunk a hajó túloldalán volt, így erről sem készültek képek, csak ez az egy a térképről. Egyébként a könyv helyszínei közül ezúttal érintettük még Livornot és Genovát, de ezek a könyvben igazából csak említés szintjén vannak benne.

Na de most már térjünk rá ténylegesen a könyvre. Nem nagyon szeretem, amikor egy könyvnek a főszereplő nevét adják címnek, mert annál semmitmondóbb címet nem is lehetne kitalálni. Itt viszont teljesen indokoltnak érzem a címet, ugyanis ez a könyv akár Edmond Dantes életrajza is lehetne. Monte Cristo grófjának élete ugyanis (akinek esetleg nem lenne világos, a két személy egy és ugyanaz) kizárólag a bosszúállásról szól. Teljesen lényegtelen, hogy mi történik utána, és az előzményekből is csak a legfontosabbakat tudjuk meg.

Rettentő érdekes volt figyelni, hogyan tud egy boldog embert tönkretenni egy olyan apróság, mint egy levél. Mert ugye gyakorlatilag ez történik. Dantes elhoz egy levelet Elba szigetéről, és továbbítania kellene Párizsba. Nem ismeri a levél tartalmát, sem a feladót, sem a címzettet, azt is lehetne akár mondani, hogy ártatlan. És ő maga is úgy érzi egyébként, hogy jogtalanul vetették börtönbe. És bár ne tudta volna egy éppen ezzel ellentétes sejtelem beárnyékolni az olvasásélményem. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy Dantes legalábbis annyival száz százalékig tisztában volt, hogy ez a titkos levélkézbesítés nincs rendben. Elvégre ha rendben lenne, nem kellene titkosan intézni. Innentől kezdve pedig felmerült bennem a gyanú, hogy valóban ártatlan volt-e Edmond.

A levél tartalma politikai jellegű, és bizonyos tekintetben a fennálló rendszer ellen szól. Na most egy összeesküvésben részt venni mindenkor kockázatos, és az embernek tisztában kell lennie vele, hogy ha vannak rosszakarói, és megtudják ezt, akkor nagy valószínűséggel fel fogják használni. Edmondnak pedig igenis voltak rosszakarói, szerintem ezzel valahol ő is tisztában volt. Ráadásul rögtön kettő is, az egyik Danglars, aki a pozíciójára pályázott, a másik pedig Fernand, aki meg a nőjére áhítozott. De hát szegény naiv Dantes nem gondolta volna, hogy ezek ketten összeesküdnek majd ellene, csak hát az élet nem így működik. És így végigkísérni a börtönbeli szenvedését, ahogy ezerszer megállapítja magában, hogy ártatlan… Maradjunk annyiban, hogy valójában nem volt az. Ha elkapnak a rendőrök egy stukkerrel a zsebedben, te is hiába állítanád, hogy nem a tiéd, rohadtul nem fogja őket érdekelni.

A másik ellenérzésem, ami a teljes olvasás ideje alatt végigkísért, hogy jó életcél-e a bosszú. Mert ugyebár Edmond a börtönből kiszabadulva gyakorlatilag erre teszi fel az életét. Persze lehet filozofálni arról, hogy akkor is ez történt volna-e, ha életben találja az apját és/vagy Mercedes hűségesen vár rá. De ugyebár nem ez történt, gyakorlatilag nem volt nagyon miért élnie, vagyis nem volt veszítenivalója sem.

Mindkét gondolatnak arra kellett volna vezetnie, hogy letegyem a könyvet, de egyáltalán nem ez történt. Hanem épp az ellenkezője, vagyis hogy szemet hunytam felettük. Szeretni akartam ezt a történetet, és szeretni akartam Edmondot, úgyhogy bármennyit agyaltam is a fent említett dolgokon, amikor ténylegesen olvastam a történetet, ezek valahogy szertefoszlottak az agyamban.

Ez kérem szépen nem az a filozofálgatós könyv. Lehetne, de nem érdemes elmenni vele ebbe az irányba. Ez szerintem a szórakoztatás iskolapéldája, hát használjuk arra, amire való, és szórakozzunk. Izguljunk, amikor izgulni kell, örüljünk Edmond sikereinek, csodáljuk, borzongjunk meg, ha félelmetes dolgok történnek, és sírjunk, amikor annak van itt az ideje.

És hogy hogy érjük el ezt? Tekintsük Edmondot egyszerűen annak, akii ténylegesen volt: egy embernek, akit visszafordíthatatlanul tönkretettek. Bármennyire is morálisan megkérdőjelezhetőek a tettei, gondoljunk csak bele, az élete céltalanná vált. Nincs szerelme, nincs családja, vannak viszont olyanok, akik ártottak neki. Hát abban éli ki magát, hogy bosszút áll rajtuk. De nem ám olyan alpári, egyszerű módon, hogy mondjuk lekaszabolja őket. Inkább kideríti róluk azt is, hogy mit szoktak ebédelni, és milyen színű alsót hordanak, minden mocskos kis titkukat kitudja, és aztán kihasználja ellenük.

Egyetlen ember lesz, akit nem sikerül becsapnia a grófi álcával. Ez pedig az egykori szerelme, Mercedes lesz. Igazából nincs túl sok közös jelenetük a könyvben, de mikor együtt vannak, az mindig szívfacsaró. Gyönyörű, és fájdalmas egyszerre. Szerencsére mindketten belátják, hogy időközben már eltelt majdnem húsz év, így nem borulnak szerelmesen egymás nyakába sem az első, sem az utolsó találkozáskor. Ez igazán realisztikussá tette a történetet, amit én most nagyon díjaztam. Vannak szerelmek, amelyek egyszerűen úgy szépek, ha nem teljesülnek be. De ettől még az ő találkozásaik voltak a legérzelemdúsabb jelenetek számomra, azt hiszem, el is sírtam magam mindegyiknél.

Dantes ténykedései során óhatatlanul is beleavatkozik ártatlan életekbe is, hiszen mindhárom férfinek, akit tönkre akar tenni, felesége és gyerekei vannak. Amire viszont nem számít, hogy ez őt magát is kínos helyzetbe hozza egy alkalommal. Kockára teszi ugyanis Villeforte lányát, akibe viszont az ifjú Morrell halálosan szerelmes. Végül persze sikerül megmenteni, de ez az a momentum, és ez már igencsak a történet vége felé van, amikor először elgondolkodik rajta, hogy valóban felhatalmazást kapott-e az égtől arra, hogy istent játszhasson. De ekkor igazából már tényleg az útja végén jár, tehát különösebben nem hatja meg a dolog. Vagyis nem beszélhetünk jó értelemben vett személyiségfejlődésről nála.

Ezer és egy dologról tudnék még írni a történet kapcsán, hiszen rengeteg minden történik benne, de azt hiszem, itt most véget vetek a bejegyzésnek, mert már így is elég hosszúra nyúlt. J Láthatjuk, hogy ha mélyen belemennénk itt az események és a főszereplő jellemének az elemezgetésébe, számtalan kivetnivalót találnánk, ami miatt talán nem kellene ezt a könyvet elolvasásra ajánlani. Mégis, mindezek ellenére azt kell mondjam, összességében ez a könyv abszolút megéri a pénzét, ahogy Dumas másik listás regénye, A három testőr is.

A könyv szerepel a százas poszteren (ha gőzöd sincs, miről beszélek, de kíváncsi lettél, kattints ide!).

Míg le nem kapartam, sokat agyaltam rajta, hogy vajon milyen kis kép lesz alatta, és hogy szerintem mi illene a könyvhöz. És az igazság az, hogy értem a készítők elgondolását, én magam azonban nem vagyok teljesen elégedett a választással. Én inkább egy szigetet választottam volna, vagy bilincset, vagy egy raboskodó embert, ilyesmit. A sakkfigurák egyáltalán nem kötődnek a könyvhöz, csak ez a leosztás.

Bosszúálló Angyal II. | Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja III-IV.

Ha érdekel az I-II. kötet, kattints ide.

Következzék tehát most a III. és IV. kötetek tartalmi összefoglalója. A harmadik kötetnek gyakorlatilag rögtön az elején megkezdődik Edmond bosszúhadjárata mindhárom család, azaz Morcerfék (alias Mondengoék), Danglarsék és Villeforték ellen is.

Az sajnos nem derül ki egyik kötetben sem, pedig én felettébb kíváncsi lettem volna, hogy hol járt és mit csinált Edmond a kiszabadulása és Párizsba érkezése között. De abból, amit ezzel a három családdal leművel, nyilvánvaló, hogy a kimaradt éveket arra használta fel, hogy mindhárom férfi életét alaposan feltérképezte. Vagyis nagyon is tudja, hogy hová kell szúrnia ahhoz, hogy a legjobban fájjon.

Habár Edmond sorsának alakulására kizárólag a három férfi volt hatással, a bosszúnál elkerülhetetlen, hogy családtagjaik is sérüljenek, ahogy az meg is történik mindhárom esetben (de nem mindig indokolatlanul egyébként).

Nem szeretném részletezni, hogy pontosan milyen cselekhez folyamodik Edmond, és hogyan keveri a szálakat a háttérben. De annyit elmondhatok, hogy itt aztán nem hangzik el egy felesleges szó sem. Minden hangnak, minden pillantásnak, minden mozdulatnak megvan a maga jelentősége. És azt is garantálhatom, hogy egy pillanatra sem unatkozik az olvasó, mert minden fejezetben történik valami fontos.

Azzal talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, mindenki megkapja méltó büntetését. Az egyes történetszálak mind másképp érnek véget. Lehetne vitatkozni arról, hogy melyik büntetés mennyire volt súlyos (mert az egyikkel nekem voltak fenntartásaim, de erről majd az összefoglalóban), de végeredményben felesleges. Az egyetlen közös dolog mindben, a bűnhődésen túl persze, hogy Edmond mindenki előtt felfedi magát az utolsó pillanatban, csak hogy érezzék az emberek a törődést.

Viszont azért nem teljesen happy end a vége. Mert még akik boldogan(??) élnek tovább, azok is nagyon is tisztában vannak vele, hogy mit veszítettek. Tehát bizonyos tekintetben elég realisztikusra sikeredett a vége. Voltak viszont olyan események a legeslegvégén, amelyeket még az előzőekhez képest is teljesen elrugaszkodottnak és indokolatlannak éreztem, ezért az olvasás végeztével nem voltam maradéktalanul elégedett. Épp a vége rontotta el a szájam ízét. L De annyi baj legyen. Összességében azt mondhatom, hogy nagyon tetszett, fenomenális élmény volt elolvasni ezt a monstrumot, büszke vagyok magamra. A gondolataimról bővebben pedig jövő héten olvashattok.

Említésre kerül a Don Quijote.

„Zavartalan boldogság nincs ezen a világon!”

„Mi is hát tulajdonképpen az élet? Egy rövidke alázatos ácsorgás Halál őfelsége előszobájában.”

„Bármennyire hozzáedződjék is minden veszedelemhez az ember, bármennyire elő legyen is készülve rá, a szíve dobogásáról mindenkor fölismeri azt a rengeteg különbséget, mely az álom és valóság, a terv és a végrehajtás között van.”

„…a bölcsészek egyhangu tanusága szerint még a legbecsületesebb szívü embert is megkísérti olykor valami rossz gondolat, mert lelke mélyén még annak is ott lappang a sátán sötét alakja a sugárzó kereszt mögött.”

„Elvesztett barátaink sohasem nyugszanak a földben, …, mert Isten úgy rendelte, hogy a szívünk mélyébe temetve magunkkal hordozzuk őket mindenüvé.”

„ISTENEM, …, NE ENGEDD MEG SOHA, HOGY FELEDJEK!”

„Egyik legnagyobb gyarlóságunk, hogy valamennyien határtalanul nagyobbnak itéljük a magunk fájdalmát, mint azokét, kik mellettünk siránkoznak.”

„Értem, értem, a halálnak is éppen úgy megvannak a maga fájdalmas és gyönyörűséges titkai, mint az életnek, csupán ismernünk kell őket.”

„…sem boldogság, sem boldogtalanság nincs ezen a világon, csak e két fogalomnak egymással való összehasonlítása.”

„…mind az ideig, míg az Isten meg nem adja képmásának a jövőbelátás erejét, minden emberi bölcsesség ebben a két szóban összegeződik: Várni és remélni.”

Bosszúálló Angyal I. | Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja I-II.

Idén nem készültem kifejezetten Halloween-i bejegyzéssel, mert tavaly óta nem sok ide passzoló könyvet olvastam. Sőt, szerintem igazából egyet sem. De azért aki kíváncsi a tavalyi összeállításra, itt elérheti.

Bizonyos értelemben a ma (és a következő hetekben) tárgyalt könyv is ijesztő, de erről majd később…

Aki rendszeresen látogatja a blogot, észrevehette, hogy jó ideje már az aktuálisan olvasott könyvnél a Monte Cristo grófja szerepel. Még szeptember közepe táján kezdtem el olvasni, így akartam hangolódni a nyaralásra. A történet ugyanis, legalábbis az eleje mindenképp, olyan helyeken játszódik, ahová én is ellátogattam. Főként ezért esett a választásom erre a könyvre, de egyébként is régóta terveztem már az elolvasását. Szerintem legalább tizenöt éve…

A dolog úgy áll, hogy annak idején nagymamámmal láttam a könyv alapján készült filmsorozatot Gerard Depardieu főszereplésével, ahol is menthetetlenül beleszerettem az említett férfiú orrába. De a történet is eléggé magával ragadó volt. J El is határoztam azon nyomban, hogy elolvasom, és el is jutottam odáig, hogy kikölcsönöztem a könyvtárból. Hazavittem mind a négy(!) kötetet, ami egy darabig csücsült a polcomon, amíg le nem járt a kölcsönzési határidő, akkor visszavittem, és azon túl mindig csak gondoltam rá, hogy majd egyszer tényleg ráveszem magam. A nyaralás most épp megfelelő apropót szolgáltatott hozzá, na meg az is, hogy Dumas korábban olvasott könyve, A három testőr mennyire tetszett.

Mivel kicsivel több, mint ezer oldalról van szó, úgy döntöttem, hogy írok egy bejegyzést az első két kötetről, ezt olvashatjátok majd most; egyet a második két kötetről, és egy összefoglalót. Ebben és a következő bejegyzésben egyelőre csak a történetre szeretnék szorítkozni, minden másról pedig majd beszélünk az összefoglaló alkalmával.

Tehát történetünk főhőse Edmond Dantes (akinek nem így kell leírni a nevét helyesen, de sajnos nincs megfelelő ékezetes e betűm, sorry), akinek, úgy tűnik, az élete meredeken felfelé ívelőben van éppen. Ki akarják nevezni hajóskapitánynak, és esküvő előtt is áll, de irigyeinek és egy saját végzetes döntésének köszönhetően bebörtönzik, és jó hosszú időre ott felejtik a rettegett If várában. Itt megismerkedik egy abbéval, aki – hogy mindketten elüssék az időt – rengeteg mindenre megtanítja, és a halála közeledtével beavatja Edmondot egy hatalmas kincs rejtekhelyének titkába. Edmond az abbé halálát kihasználva megszökik a szigetről, és felkutatja a kincset, valamint bosszút esküszik azok ellen, akik börtönbe juttatták / hagyták megrohadni a börtönben.

A kincs birtokában, immár felvéve a Monte Cristo grófja címet, és valódi személyiségét gondosan eltitkolva elsőként visszatér Marseille-be, hogy tudakozódjon agg édesapja és szerelme felől, valamint kiderítse, miért is kellett kora felnőttkorát börtönben töltenie. Az édesapját már nem találja életben, a szerelme pedig más felesége lett, így gyakorlatilag jobb dolga nem lévén belefolyik azoknak az életébe, akik az ő sorsát „egyengették”, hogy ő is hozzásegítse őket ahhoz, amit megérdemelnek. Elsőként Morrelt, korábbi főnökét, a hajóstársaság tulajdonosát keresi fel álnéven, és épp a legjobbkor érkezik, Morrel ugyanis őrült nagy bajban van, a csőd szélén áll. Edmond természetesen megmenti őt, amely jeleneten én szanaszét bőgtem magam (és nem ez volt az egyetlen alkalom!). A többiekről, akik szerepet játszottak a sorsa alakulásában, kiderül, hogy Párizsban élnek, ezért Edmond felkerekedik, hogy beássa magát rég nem látott ismerősei közé. De ezt a lehető legagyafúrtabban és a legtávolabbról kezdi, először is különös módon ismeretséget köt egy bizonyos Franz d’Épinay-jal. Ezzel ér véget az első kötet.

A második kötetben Edmond teljesen véletlenül összetalálkozik újdonsült barátjával Franz-cal és annak egy ismerősével, bizonyos Albert de Morcerffel Rómában. Ez az Albert pedig már nagyon is közel van ahhoz a bizonyos tűzhöz, amit Edmond el szeretne érni. Ez az Albert ugyanis nem más, mint Mercedesnek, Edmond egykori kedvesének, és Fernandnak, Mercedes egykori hódolójának és Edmond egyik elveszejtőjének gyermeke. Edmond római tartózkodása alatt szoros barátságot köt a két fiatalemberrel, és ígéretet tesz nekik, hogy fel fogja keresni őket Párizsban, ahol viszonozhatják majd mindazt a sok szívességet, amit ő tett értük Rómában.

Nem sokkal ezután valóban Párizsban látjuk viszont Edmondot, és ott találjuk az egész díszes társaságot is: Mercedest és Fernandot, Danglars-t, Edmond másik elveszejtőjét, aki annak idején Edmond helyett lett hajóskapitány, és az ő családját, valamint azt a Villefort-t (és családját természetesen), aki gondoskodott Edmond bebörtönzéséről, és arról, hogy lehetőség szerint soha ne hagyhassa el If várát. Ó, és Morreléket is itt találjuk, de immáron az idősebb Morrel nélkül. És miután Edmond minden családnál bemutatásra kerül, és mindenhová beédesgeti magát, megkezdődik a bábjáték.

Még Rómában Albert, Franz és Edmond megtekintenek egy kivégzést, és közben a bosszúról és az igazságszolgáltatásról beszélgetve Edmond kifejti abbéli nézetét, hogy a halál és ezáltal a kivégzés is sok esetben nem a megfelelő büntetési mód. És hogy azoknak, akik évtizedes szenvedést okoztak valakinek, hasonlóképpen kellene meglakolniuk. A fiatalok ez ellen úgy érvelnek, hogy a földi igazságszolgáltatás nem támogatja az önbíráskodást, de Edmond rácáfol erre azzal, hogy akinek kellően nagy vagyona van, az mindent el tud intézni. És gyakorlatilag ez is történik a későbbiekben. Edmond minden titokra fényt derít, mindig egy lépéssel mindenki előtt jár, és úgy alakítja az eseményeket, hogy neki jó legyen, aki pedig szerinte rosszat érdemel, annak rossz.

Ez a bejegyzés már így is meglehetősen hosszúra nyúlt, úgyhogy itt zárom is soraimat. Elöljáróban annyit, hogy nagyon tetszik, nagyon izgatott vagyok, hogy mi lesz a végkifejlet, mert már nem emlékszem rá, és nagyon sok mindenről szeretnék írni az összefoglalóban.

Említésre kerülnek Az ezeregy éjszaka meséi, az Emil, avagy a nevelésről és a Candide vagy az optimizmus.

Két helyütt is emlegetik a magyarokat:

„Vagy azt hiszi talán, hogy Napoleon e hűséges katonái, kik meg vannak szokva vakon az ellenségre rohanni; meggondolási időt kérnek, míg elsütnek egy kartácsot, vagy szuronyrohamra csoportosulnak? Vagy talán jobban húzódoznak egy ember ledöfésétől, kit személyes ellenségüknek tartanak, mint egy orosz, vagy magyar katonától, kit sohasem láttak?”

„Feketébe öltözött pap ült a könnyed járásu, karcsu magyar lovon, háromszögletü kalappal a fején.”

„A boldogság felé mindenki siet, Danglars úr, mert ha az ember nagyon sokat szenvedett, nem hisz többé a szerencse állandóságában.”

„…csak a szenvedések tanítanak meg valamennyiünket arra a magasztos nyelvre, mellyel Istenhez beszélhetünk.”

„Csak a szükségben aknázzuk ki mindazt, ami lelkünk mélyén van; a puskapor is csak akkor hat igazán, ha csőbe szorítjuk.”

„Egyetlen valóban komoly dolog van a világon és ez a halál…”