Viszlát 2018!

Kettőt pislogtam, és már el is jött az év vége. Ez az év utolsó szerdája, úgyhogy úgy döntöttem, összegzek.

Mindjárt az elején azzal kezdeném, hogy ugyebár ez év januárjában indítottam újra a blogot, aminek nagyon-nagyon örülök. Legfőképp azért, mert újra betölthette eredeti funkcióját, egy kapaszkodó volt, egy bója a tengerben, egy kiszögellés a sziklák közt, ahová meg tudtam kapaszkodni. Mert munkailag nem voltam a helyzet magaslatán ebben az évben, úgyhogy örülök, hogy legalább ezt fel tudom mutatni, hogy igen, csináltam is valami értelmeset.

Ezzel a bejegyzéssel együtt pedig idén 51 bejegyzést tettem közzé, ami még a korábbi években sem sikerült, úgyhogy juhúúúúú! J

Év elején elsőként azokat a bejegyzéseket osztottam meg, amelyeket a korábbi években (2016-2017) írtam, amíg a blog maga szünetelt. Ha ezeket is beleszámolom az összesítésbe, akkor 27 elolvasott könyvről került fel idén bejegyzés. Ezek közül 13-at olvastam el ténylegesen 2018-ban.

A könyvek mellett off jellegű posztok is születtek, készítettem különböző saját listákat és elindítottam egy új sorozatot, amelyben a magyarra még le nem fordított könyveket igyekszem bemutatni. És elindult a blog Facebook oldala is.

Szóval összességében úgy gondolom, hogy meglehetősen jó évet zárok a bloggal. De persze mindig van hová fejlődni, úgyhogy – még ha nem is mindig látszik – de folyton töröm a fejem, hogyan lehetne minden még jobb, még szebb, még érdekesebb. Vannak már ötleteim a jövőre nézve, ezért nagyon izgatottan várom a 2019-et. (Más miatt is egyébként, de úgy érzem, hogy egy nagyon jó év közeledik felém. J)

Mielőtt belemennénk a részletekbe és a pezsgőzésbe, egy megjegyzés, amit fontosnak tartok idebiggyeszteni. Ahogy most összeszámoltam, hogy mennyit olvastam idén, ez a 13 nem tűnt valami szép számnak. Nem a babona miatt, hanem mert olyan kevésnek tűnik. És összességében is 33 könyvet olvastam el idén, ami nem túl sok. De a molyos statisztikáimat nézegetve ez a harminc körüli szám kezd rögzülni, így azt hiszem, nálam ennyi a limit. Mivel rengeteg más dologgal is foglalkozok a szabad időmben, így ennyi fér bele kényelmesen. Viszont néha még így is azt érzem, hogy csak átrohanok a könyveken, és nagyon-nagyon kiemelkedőnek kell lennie egy műnek ahhoz, hogy így az év végén vissza tudjam idézni. Ez egy jó mérce lehetne arra nézve, hogy mik voltak az igazán szuper könyvek, de néha sajnálom, hogy egy-egy könyvről csak annyi marad meg bennem, hogy egész jó volt, de arra már nem emlékszem, hogy igazából mi is történt benne. Talán gyúrni kéne egy kicsit a memóriámra… J Na de ezzel az egész hablattyal csak azt szerettem volna mondani, hogy talán megszaporodnak majd jövőre a nem olvasásról szóló bejegyzések, mert tényleg szeretnék igazán elmélyedni a könyvekben. Csakhogy ez a 13 könyv rémisztően kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy egy évben 52 hét van, én meg hetente teszek fel új bejegyzést…

De most nem ennek az ideje van itt. Most ünnepelünk, kipihenjük az év fáradalmait (én mondjuk speciel még 5 napot dolgozok…), átgondoljuk, hogy mi történt velünk idén, és tervezgetjük a jövő évet. Jöjjön is még egy kis visszatekintés, aztán idénre elbúcsúzom.

Először úgy gondoltam, a könyvek összegzésénél csak az idén olvasottakat veszem majd alapul, de az a helyzet, hogy a korábbi évekből feltöltöttek közt vannak olyanok, amelyek nagy hatással voltak rám, ezért mindenképp szót érdemelnek.

Kezdjük először a negatív oldallal. Direkt nem olvastam újra a saját bejegyzéseimet, csak átpörgettem a címeket, hogy az érzéseimre hallgassak. És magamat is megleptem, mert a legtöbb könyvvel kapcsolatban, amelyek nem annyira tetszettek, az volt az érzésem, hogy azért mindnek volt olyan része, amiért mégiscsak megérte elolvasni, mindben találtam valami pozitívumot. És ez nagyon jó érzés! Azért kettőt mégiscsak választottam, amikre abszolút nemet mondanék. Az egyik a Vathek kalifa története, ami számomra túl keszekusza, idétlen és értelmetlen történet volt. A másik pedig a legfrissebb delikvens, a Holt lelkek, amely az utolsó pár oldalával annyira lesokkolt, hogy gyakorlatilag elkaszálta a saját érdemeit.

És akkor most jöjjenek a szuperségek. J 5 könyvet választottam ide, és most először megpróbálok valami sorrendszerűséget felállítani köztük, csak hogy legyen valami kihívás is a dologban. J

Tehát akkor az ötödik helyezettem a 2018-as évből az Ivanhoe. Ez egy végtelenül aranyos történelmi regény, amely számomra újraolvasás volt, de örömmel tettem, mert eredetileg is jó emlékeim voltak róla. Nem egy agyonbonyolított könyv, de jó a hangulata, nem unalmas, abszolút szerethető.

A negyedik helyezett A gyűrűk ura. Szintén újraolvasás volt, és itt viszont egyértelműen jobb élményekkel zártam a második olvasást, mint az elsőt. Összességében jó emlékként maradt meg bennem a megmártózás Tolkien világában, de azért ezt továbbra is csak hardcore olvasóknak ajánlom.

A harmadik helyezett A magányos sétáló álmodozásai. Ez nem igazán regény, inkább olyan, mintha beleolvashatnánk Rousseau titkos naplójába. Rousseau-nak több könyve is szerepel a listán, és mindegyik csak egyre inkább megerősített abban, hogy nekem Rousseau valamiképpen lelki társam. Nagyon sok gondolatunk hasonló; amiket az életrajzában írt, sokszor csak bólogattam rájuk, hogy én is így gondolom / így érzem / így csináltam. És ebben a kis naplószerűségben is nagyon sok ismerős gondolatot véltem felfedezni.

És akkor most vagyok bajban, hogy kit tegyek meg abszolút győztesnek. De ahogy ezt leírtam, már meg is született a döntés a fejemben. J

Tehát a második helyezett Eugénie Grandet. Ez a könyv nagyon nagy hatással volt rám, mert egy számomra is aktuális problémáról írt, és nagyon tetszett a főszereplő helytállása. Szóval éppen csak lecsúszott az első helyről, de oda egy másik könyvet kellett tennem. Mert az a probléma, amivel az a másik könyv foglalkozik, egy állandóan jelen lévő dolog az én életemben is. Témája fájdalmasan aktuális és fontos napjainkban is.

A 2018-as év abszolút favoritja tehát a Kohlhaas Mihály.

Szereplők terén egy picit bővebb a szám, összesen 7 szereplő volt igazán emlékezetes a 27 könyvből. Az kedvenc negatív karakter 2018-ból Claude Frollo A párizsi Notre-Dame-ból, akinek élvezet volt olvasni belső vívódásait. Aztán rendkívül megkedveltem Murr kandúrt, és kicsit fájt is, hogy maga a könyv egyáltalán nem volt jó, mert Murr egyébként nagy figura. Nagyon szerettem az Anyegin-Tatjana párost, akiket ugye csak párban érdemes tárgyalni, hiszen az egymással való kapcsolatuk hozta elő a nekem tetsző tulajdonságaikat. Mint már fentebb, a könyveknél említettem, nagyon tetszett Eugénie Grandet hozzáállása az élethez. Végül pedig meg kell említsek még két nőt, akik a szerelem terén alkottak nagyot. Olyan szilárd jellemek ők, amilyen én, bevallom őszintén, valószínűleg nem tudtam volna lenni a helyükben, ezért nagyon felnézek rájuk. Az egyikük Fanny Price A mansfieldi kastélyból, a másikuk pedig Olenska grófnő Az ártatlanság korából.

Köszönöm a figyelmet. Köszönöm, hogy olvasol. Tudom, még van néhány nap, de idén már nincs több szerda, így most kívánok nagyon boldog, sikerekben gazdag új évet! Találkozunk 2019-ben.

NOHUN #5 Bernal Díaz del Castillo: Új-Spanyolország fölfedezésének története

A NOHUN sorozat következő részében Bernal Díaz del Castillo Új-Spanyolország fölfedezésének története című művét vizsgálgatjuk.

Castillo egy szegény spanyol családban született Amerika felfedezésének idején, és amikor elég nagy lett, hogy katonának állhasson, maga is áthajózott Amerikába, hogy részt vegyen a gyarmatosítási harcokban. Az azték birodalom teljes felszámolása után, a hazáért tett szolgálataiért földet kapott, ahol letelepedett, és megírta emlékiratait a gyarmatosításról. Ez lett az Új-Spanyolország fölfedezésének története. (A címnek ezzel a fordításával nem teljesen értek egyet, de ez szerepel a nagy könyvben. Egyébként az angol címe A True History of the Conquest of New Spain, amiben ugyebár a conquest szó nem igazán azt jelenti, hogy fölfedezni valamit…)

A könyv az 1517 és 1568 közötti időszakot meséli el, nagy hangsúlyt fektetve az 1519 és 1521 közötti eseményekre, vagyis konkrétan a mai Mexikó gyarmatosítására és az azték birodalom fővárosának, Tenochtitlánnak a bevételére.

Castillo alapvetően inkább katona volt, semmint író, ezért a könyv kissé nyersnek tűnhet, illetve meglehetősen szubjektív, tekintve, hogy Castillo a saját maga által is megtapasztalt eseményeket írta le. De véleményem szerint épp ebben áll a könyv érdekessége/értéke. Hogy ez gyakorlatilag nem egy dokumentarista stílusban megírt történelmi regény, hanem egy emlékirat valakitől, aki ott volt az események sűrűjében. És azon felül, hogy látott és tapasztalt dolgokat, bizonyára megvolt a saját véleménye, amelynek feltehetően hangot is adott.

Én a magam részéről nagyon kíváncsi lennék erre a könyvre. Egyrészt azért, mert szeretek az ősi, dél-amerikai törzsekről olvasni, és itt első kézből kaphatnék információkat. Másrészt pedig rettentő kíváncsi vagyok rá, hogyan látott egy egyszerű katona (azt nem sikerült még kideríteni, hogy Castillo mennyire magas pozíciót töltött be Cortés akcióiban) egy ekkora volumenű történelmi eseményt, egy ekkora vérengzést, ekkora borzalmat. Már csak azért is, mert az egyik forrásban találtam egy idézetet a könyvből, amely azt sugallja, hogy igenis rosszul érintették Castillot az események.

Források:

https://study.com/academy/lesson/bernal-diaz-del-castillo-biography-facts-quotes.html

https://www.encyclopedia.com/people/history/latin-american-history-biographies/bernal-diaz-del-castillo

Sokkot kaptam... | Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek

Következőként Nyikolaj Vasziljevics Gogol Holt lelkek című könyvébe vágtam bele, melyet a MEK-ből szereztem be. Az olvasómon 444 oldal volt csupán, ezért mindig meglepődtem egy-egy órányi olvasás után, hogy miért haladok vele mégis olyan lassan. Majd ma, amikor nekigyürkőztem az utolsó száz oldalnak, szembesültem a ténnyel, hogy az olvasóm két, olykor három oldalt vesz egy oldalszám alá, vagyis a könyv legalább 888 oldalas volt.

A rövidségén kívül azért döntöttem emellett a könyv mellett, mert érdekesnek találtam a címét. Aztán ahogy elkezdtem olvasni, csak egyre érdekesebb és érdekesebb lett a történet.

Főszereplőnk Csicsikov Ivánovics Pál egy átlagos külsejű, középosztálybeli hivatalnok, aki szeretne letelepedni, de előtte még el kell intéznie néhány üzleti ügyet. Ennek céljából éppen egy városba érkezik, ahol egy csapásra megnyeri magának az összes vezetőt és magas pozíciót betöltő személyt, akik aztán bemutatják őt a környék legtehetősebb földesurainak. Csicsikov sorra meglátogatja ezeket a földesurakat, és üzletet ajánl nekik. A földesuraknak a jobbágyaik után adót kell fizetni. De csak meghatározott időközönként tartanak ellenőrzést a jobbágyok közt, így azok, akik időközben meghalnak, továbbra is szerepelnek a jegyzékben a következő ellenőrzésig, és továbbra is kell adót fizetni utánuk. Csicsikov felajánlja, hogy átvenné ezeket a holt lelkeket a földesuraktól.

Nos, ez számomra egy elég érdekes alapnak tűnt ahhoz, hogy nagy lelkesedéssel folytassam tovább az olvasást. Mert hát aztán, talán nem árulok el nagy titkot ezzel, Csicsikov emiatt komoly bonyodalmakba kerül, s jobbnak látja, ha elhagyja a várost, mielőtt igazán eldurvulna a helyzet. Nagy vonalakban ez az első rész története, annyival kiegészítve, hogy a végén megismerhetjük Csicsikov teljes előéletét, ami annak apropóján kerül terítékre, hogy a város emberei egyöntetűen elgondolkoznak, vajon ki lehet ez a nagy népszerűségnek örvendő ember, mert igazán senki sem ismerte.

A második részben tovább követhetjük Csicsikov ténykedését, ekkor már más vidékeken jár, de lényegében még mindig holt lelkeket akar szerezni vagyonszerzés céljából. Jár földesúrtól földesúrig, mint a méhecske virágról virágra. Aztán újfent beköltözik egy városba, ahol teljesen váratlan módon terítékre kerül valami meghamisított végrendelet, amiről esküszöm, hogy a könyv előző 99%-ában egy árva szó nem esett. Szóval két eset állhat fenn. Vagy elsiklottam korábban egy ilyen fontos részlet felett, ami teljességgel ki van zárva (és egyenesen megrémít a gondolat, hogy ez megtörténhetett). Vagy Gogolnak gőze nem volt már a vége felé, hogy tulajdonképpen miről is ír, és azt hitte, korábban már emlegette ezt a végrendelet dolgot, közben pedig nem.

Volt a könyv elején egy tanulmány Gogolról, amit én annak rendje és módja szerint szépen el is olvastam. Abban benne volt, hogy mi lett volna a célja ezzel a művel, de az is benne volt, hogy utolsó éveire kissé meggyengültek az értelmi képességei. Ezt a könyvet pedig annyira élete vége felé írta, hogy be sem tudta fejezni.

Na és ennél a végrendelet-mizériánál teljesen értelmét vesztette az az ötezer oldalas jegyezet, amit előzőleg készítettem, hogy miket szeretnék elmesélni erről a könyvről. Sajnálom persze, hogy Gogol nem tudta befejezni ezt a művét, de talán el kellett volna olvasni a kiadónak, mielőtt megjelentette csak azért, mert ez Gogol műve. (Sajnos mostanában elég gyakran futok bele olyan irományokba, amikről az az érzésem, csak azért jelenhettek meg, mert előtte már az író nevet szerzett magának. De attól még, hogy ezt vagy azt XY írta, még nem kéne kiadni, ha egyszer sz** - bocsánat a megfogalmazásért.)

Azért megpróbálok néhány dolgot összeszedni, bár továbbra is leginkább csak értelmetlenül bámulok magam elé, sóhajtozok, és lélekben kérdezgetem, hogy miért kell ilyenekkel traktálni a népet.

Szóval, társadalomkritika. Na hát kérem szépen lehet, hogy Gogol az oroszokat ismerte a leginkább, lévén ő maga is az volt, és elég sok általános megjegyzést is tesz az oroszokra egyébként, de hát mind ismerünk szerintem a saját köreinkben is Csicsikovokat, akik nem éppen törvényes úton szeretnének meggazdagodni. És a többi szereplő is itt él köztünk (gondoljunk csak például Nozdrevre vagy Téntétnikovra), csak más néven. Tehát nagyon jó témába nyúlt bele alapvetően Gogol, csak hát a kivitelezéssel voltak problémák.

Na jó, sajnálom, de egyszerűen nem megy. Teljesen máshogy akartam felépíteni ezt a bejegyzést, és egy csomó mindenről akartam írni, de ez a végrendelet-dolog teljesen hazavágott. Jöjjenek az apróságok, az idézetek, aztán hadd felejtsem el végre ezt a könyvet. Összességében a Holt lelkek nagyon jó alap lett volna ahhoz, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz az orosz irodalom és én, de végül nem lett az, amit nagy fájdalommal vettem tudomásul.

Újból említésre kerül a boszton nevű játék.

Kétszer is kerül tokaji bor az asztalra.

„…mindenkinek van valami vesszőparipája…” – Vesszőparipák mindenhol… J

Utalás történik Goethe Az ifjú Werther szenvedései című könyvére.

„Vigyétek hát magatokkal, mikor a lágy ifjonti évekből elindúltok a kegyetlen, komor férfikor felé, - vigyétek magatokkal az összes emberi tulajdonságokat, ne hagyogassátok el útközben, mert azt többé föl nem szedhetitek! Félelmes, rettenetes a ránk váró öreg-kor, semmit sem ád vissza többé.”

„Vannak esetek, a melyekben a nő, ha még oly gyönge is a jelleme a férfiúéhoz viszonyítva, egyszeribe erősebb lesz nemcsak a férfinál, de a világon mindennél.”

„Mindnyájunknak megvan az a kis gyengénk, hogy magunk iránt egy cseppecskét engedékenyek vagyunk,…”

„Ha a följebbvalók kedvében jársz, hát ha még a tudományokban nem is haladnál, ha az Isten nem adott volna is tehetséget, mégis előre fogsz menni s mind elhagyod a társaidat.”

„A szerzés az oka mindennek: a miatt történnek olyan dolgok, a melyeket a világ nem egészen tisztáknak nevez.”

„Talán az ördög kormányozza a világot, hogy nem tudunk ésszel élni…”

„…azt tapasztaltam, hogy minden rossz azért vesz erőt az emberen, mert nem dolgozik.”

„Az iskolából kikerűlő nem használható semmire: sem falun, sem városban; korhely lesz és érzi emberi méltóságát.”

„Bizony, mondom önnek, hogy nem az az igazi vagyon, a melyet elvehetnek tőlem, de az, a mit soha, senki el nem vehet.”

Itt járt a Télapó

Bevallom őszintén, ezt a bejegyzést szántam a most következő szerdára. De még mindig küzdök Gogollal, így az aktuális könyvről egyelőre nem tudok írni. Viszont hoztak egy csomagocskát a szüleim... akarom mondani, a Télapó. :) És mivel van benne valami, ami azért kapcsolódik a bloghoz (eleve azért került bele!), így tudtam, hogy szeretnék belőle bejegyzést.


Mielőtt belecsapnánk a képes - kicsomagolós beszámolóba, szeretném leszögezni, hogy ez NEM szponzorált tartalom! Nem állok kapcsolatban a céggel, nem ők kértek fel, hogy reklámozzam őket. Egyszerűen csak mint magánembert, nagy örömmel tölt el, hogy kicsiny hazámban is megjelennek az ilyen különlegességek. A termékeket abszolút a saját szórakoztatásomra rendeltem, de mivel elégedett vásárló vált belőlem, így megosztom veletek efeletti örömömet, és mint magánember, buzdítok mindenkit lelkesen arra, hogy aki szereti az ilyesmiket, nyugodtan kísérletezzen, mert szuperek a termékek!


Na de hogy miről is van szó: könyves témájú illatgyertyákról. :) A történet röviden, a Világok lángjától rendeltem néhány, illetve egész pontosan három darab illatgyertyát, csak úgy kipróbálásképp. Az ötlet szerintem zseniális, hogy valamilyen könyvhöz kapcsolódó illatokat zárnak kis üvegcsékbe, gyertya formájában. Szeretem a gyertyákat is, a könyves mütyűrüket is, úgyhogy eleve elég lelkes voltam. Készültek természetesen mindenféle karácsonyi illatokkal, úgyhogy főleg ezekből szemezgettem. Kettőt választottam végül (hosszas gondolkodás és ajándék-pénz számolgatás után), illetve a harmadikat pedig nem titkolt szándékkal azért rendeltem, hogy most jól írhassak erről nektek. Vagyis egy olyan könyves gyertyát választottam harmadikként, amely könyv szerepel az 1001-es listán.


A csomag jóval korábban megérkezett már egyébként, de mivel magyarországi címre jött, én meg ugye nem ott lakom, így a normál szállítási időnél kicsit többet kellett várnom, míg megkaparinthattam a kincseket. De most már itt vannak, a szüleim pedig már úton vannak hazafelé, a párom dolgozni, úgyhogy semmi sem akadályozott meg abban, hogy nyugodt körülmények között elővarázsoljam a csomagból a kicsikéket.


Nem is csigázok tovább senkit, beszéljenek most egy kicsit helyettem a képek.

És akkor íme, itt van a három gyönyörűség. Oké, az első nem teljesen könyves, mert az a Szívek szállodája című sorozathoz kapcsolódik, a második a Harry Potterhez, és a harmadik pedig A gyűrűk urához.

A Gandalf fantázianévre hallgató gyertya a cimke szerint pipadohány - tölgymoha - erdő illatú. Természetesen első dolgom volt letekerni a kupakját és megszuszózni. Elég... érdekes illatösszeállítás. Egyáltalán nem rossz, csak valahogy én másra, erdősebb, avarosabb illatra számítottam, ebben viszont inkább szerintem a pipadohány dominál. Még nem gyújtottam meg, de arra is sor fog kerülni (most épp az I smell snow! ég, a három közül első szaggantásra ennek tetszett a leginkább az illata, és meggyújtva is isteni egyébként).


Sem a rendelés, sem a fizetés, sem a szállítás során én nem tapasztaltam semmi problémát. A legnagyobb bajom az volt, hogy alig tudtam választani, legszívesebben mindből rendeltem volna. :) A csomagolás rendben volt, ahogy a képeken is láthatjátok, a doboz le volt ragasztva, benne töltőanyag, a gyertyák külön becsomagolva, és egyébként még a papír alatt pukifóliával (buborékfólia) is körbe voltak tekerve. Mindegyik gyertyához egyébként le van írva, hogy milyen illatokat használtak, de én úgy gondolom, attól még az ember zsákbamacskát vesz, hiszen nem lehet tudni, melyik illat lesz a legerősebb, vagy hogy passzolnak össze a különféle illatok. És ugye ami az egyik embernek tetszik, az a másiknak nem feltétlenül. Ebből a szempontból számomra meglepetések voltak az illatok, amitől tartottam kicsit, az tetszik a legjobban, a másik kettőnél pedig kicsit másra számítottam. De ez abszolút nem kritika, csupán az én egyéni ízlésem.


Összeségében én totálisan meg vagyok elégedve mindennel, és biztos, hogy fogok még a Világok lángjától rendelni. Addig pedig köszönöm ezt az első és minden kétséget kizáróan szuper élményt! Csak így tovább!

Így működtessük a vonzás törvényét | Honoré de Balzac: Eugénie Grandet

Az egész dolog úgy kezdődött, hogy már néhány hete agyaltam egy problémán az apukámmal kapcsolatban. Különösebben nem kerestem rá a megoldást, nem mentem el családállításra vagy ilyesmi. Csak üres perceimben elmélkedtem a dolgon. Aztán belekezdtem a soron következő listás könyvbe, Balzac Eugénie Grandet-jába, és BAMM. Láttam magam előtt leírva a dolgot. Egy 1834-es könyvben. Azért ez csodálatosan félelmetes, nem?

A dolog megoldása persze nem volt leírva, de most nem is ez a fontos. Nézzük inkább a könyvet. J

MEK-es olvasmányról van szó, ha te is szeretnéd megkaparintani, csak egy kattintásodba kerül, méghozzá ide.

A történet Saumur, egy francia vidéki városka bemutatásával indul. Saumur egyébként egy valóban létező település. Most már biztos nem olyan, mint az 1800-as években. De Balzac leírása alapján én körülbelül úgy tudtam elképzelni, mint gyerekkorom magyar falvait. Mindenki ismert mindenkit, mindenki tudta, hogy „hol a helye”, és mindenki nagyon adott a szokásokra és hagyományokra.

Főszereplőnk, Eugénie Grandet a helyi nagyágyú, a hordókészítőből lett egykori polgármester, az öreg Grandet apó egyetlen gyermeke. (Hirtelen nem is emlékszem, említik-e egyáltalán az apa keresztnevét… Szerintem nem.) Grandet apó annak idején jókor volt jó helyen, potom pénzért tudott hatalmas birtokokat megvásárolni, ahol szőlőtermesztéssel és borászattal foglalkozott, és ebből jól meg is gazdagodott. De a pénzt csak megszerezni szerette, elkölteni már egyáltalán nem, úgyhogy én azt mondanám, még a szerényebbnél is alacsonyabb színvonalon éldegéltek feleségével, lányával és házi szolgálójával saumuri házukban. Egyszóval az öreg elég fösvény volt, de mivel sosem szoktatta jómódhoz a családját, sőt, rajta és néhány közeli ügyintézőjén kívül igazából senki sem tudta, valójában mekkora vagyon is van a birtokában, így náluk teljesen normálisnak számított például az, hogy meg volt szabva dátumra pontosan, mikor fűthetnek be először az adott évben, vagy hogy mennyi élelmet fogyaszthatnak el egy nap. És amíg az ember nincs tisztában azzal, hogy máshogy is lehet(ne) élni, addig miért is kérdőjelezné meg a saját jelenlegi boldogságát.

Grandet úr két legfontosabb bizalmasa két különböző családból került ki, az egyikük Cruchot, a másikuk pedig de Grassins. Mindkét családban van egy-egy, korban többé-kevésbé Eugénie-hez illő fiatalember. Ebből, és abból, hogy a két család tisztában van Grandet apó anyagi helyzetével, egyenesen következik, hogy megpróbálják beházasítani fiaikat a Grandet családba. Megkezdődik tehát egy versengés a két család és támogatóik közt Grandet apó kegyeiért. Nem, ez nem elírás, száz százalékig biztosak benne, hogy az öreg szívét kell behálózniuk az esküvő érdekében.

Ez tehát az alapszituáció. A tényleges cselekmény azzal indul, hogy mindkét család látogatást tesz Grandet-éknál, mégpedig Eugénie születésnapjának apropóján. De ezen az estén valami váratlan dolog keresztülhúzza a számításaikat. Betoppan ugyanis Grandet úr Párizsba származott bátyjának a fia. És ez az ártatlannak tűnő esemény olyan dolgokat indít el, amelyek később az este minden résztvevőjének életére komoly hatással lesznek. Mert – úgy sejtem, ki nem találnátok, mi történik, ezért elmondom J - Eugénie halálosan beleszeret az unokatestvérébe, Charles-ba.

A Cruchot-k és a de Grassins-ok is halálra rémülnek, azt gyanítják, hogy az öreg Grandet Charles-hoz fogja hozzáadni a lányát. De az túl szép lenne, ha Eugénie ilyen jól járna. Mindjárt a születésnapja másnapján kiderül ugyanis valami Charles-ról, ami Grandet apó szemében teljesen ellehetetleníti a kapcsolatukat. (Már ha egyáltalán az is lett volna valaha a szándéka, hogy Eugénie-t a saját unokatestvéréhez adja. Végül is ebben a témában nem derülnek ki az apa szándékai.) És akkor megkezdődik a szerelmesek kilátástalannak tűnő vágyakozása egymás után. Illetve gyakorlatilag Eugénie szempontjából követjük az eseményeket. És itt nem pusztán csak arról van szó, amiről oly sok másik könyv is szól, hogy az anyagi helyzetükből fakadó különbségek miatt nem lehetnek együtt a szerelmesek. Hanem arról, hogy ez a szerelem az élet sok területén felnyitja Eugénie szemét.

A lány gyakorlatilag burokban nevelkedett. Minden úgy volt jó, ahogy az anyja és főleg az apja mondták és tették. És persze miért is kérdőjelezné meg egy gyermek a saját szülei életét és döntését. Hiszen soha semmilyen atrocitás nem érte a családban, sőt, „királynőként” bántak vele, hiszen egyetlen gyermek volt, és megkapott mindent, amire csak vágyott. Egyszerű életmódjukból kifolyólag pedig Eugénie-nek nem voltak teljesíthetetlen vágyai. Sőt, őt igazán boldoggá tette az, hogy eljárhatott az anyjával templomba, aztán napestig varrogathatott. És mivel az apja folyamatosan csak arról beszélt, hogy milyen rosszul áll a szénájuk, és minden egyes kiadást jól meg kell gondolniuk, ezért mindannyian elégedettek voltak a szűkre szabott lehetőségeikkel.

És akkor hirtelen itt egy sármos fiatalember a fényűző Párizsból, aki a legfinomabb kelmékből varrt ruhákat hordja, és az utazóládájában egy arany piperekészletet rejteget. És ez a fiatalember sokkal de sokkal többet tesz annál, mint hogy megajándékozza a lányt a szerelem eszményével. Egyszerűen felnyitja a szemét a világ dolgaira is. A pénz értékére, és arra, hogy talán mégsem normális az, hogy cukrot csak ünnepekkor tesznek a kávéjukba. Eugénie nem pusztán a szerelme miatt kerül szembe az apjával, az egész korábbi életmódjuk megkérdőjeleződik számára. Minden döntés, amit korábban az apja részéről kérdés nélkül elfogadott, egyszeriben értelmetlennek, sőt, egyenesen vérlázítónak tűnik a lány számára. És ami számomra ezzel kapcsolatban abszolút pozitív csalódás volt, hogy Eugénie nem bújik el egy sötét sarokba önmagát sajnálni, sajnáltatni és a sebeit nyalogatni. Hanem felteszi a kérdéseit, és teketóriázás nélkül szembe megy a korábban szentként tisztelt apával.

Ez volt a könyvnek az az aspektusa, amely most igazán nagy hatással volt rám. A lány ébredése, az apa „isteni” státuszának elvesztése, és a mindezekből fakadó konfliktusok. A szerelmi szál nem tudott nagyon megfogni, mert ahhoz szerintem kevés időt töltött együtt Eugénie és Charles, hogy igazán megszerethessék egymást, tehát ez Eugénie részéről inkább egy plátói kapcsolat volt.

Hogy később hogyan alakul Eugénie sorsa, azt nem szeretném elárulni. De nekem az volt az érzésem a könyv befejezését illetően, hogy a lány a lehető legjobbat hozta ki a sorsából, amit csak kihozhatott. Nagyvonalú, nagylelkű és megbocsátó volt mindenkivel, a lehető legkorrektebbül járt el az egyes szituációkban. Szóval én elégedett voltam a történet lezárásával, annak ellenére is, hogy egyébként erre a fajta lezárásra számítottam a legkevésbé. És épp ezért, mert mindent figyelembe véve úgy érzem, Eugénie a lehető legjobb döntéseket hozta, nálam máris felkerült az erős női karakterek listájára, akiknek a sorsával érdemes megismerkedni.

Említésre kerül a Veszedelmes viszonyok című másik listás könyv.

Magyar vonatkozása is van a történetnek, méghozzá említésre kerül egy híres magyar sziámi ikerpár, a keresztcsontjuknál összenőtt Gófitz Ilona és Judit, akik sajnálatos módon „cirkuszi látványosságnak” számítottak, ezért egy európai körút során vásárokban mutogatták őket, valószínűleg így szerezhetett tudomást róluk Balzac. (Találtam róluk egy cikket az index.hu-n.)

A könyv ajánlással kezdődik, amit csak azért emelek most itt ki, mert az jutott eszembe, vajon mikor válhatott ez divattá az írók körében.

Újabb ismeretlen játékra bukkantam, ez pedig a boszton. Ha valaki tudja, mi ez, ne habozzon megismertetni vele. (A másik játék a trikktrakk, erről is várom még az információkat. J)

 

„…nagyra törő embernek erős az akarata, álmatlan az éjszakája.”

„Talán az emberi elmére is vonatkozik az, ami bizonyos állatokra: eredeti környezetükből kiragadva nem termékenyülnek meg többé.”

„Az élet kombinációk sorozata, folyton tanulmányozni, figyelni kell az esélyeket, ha az ember meg akarja tartani jó pozícióját.”

„…a szív jósága végül diadalmaskodik, a lelki nemesség és az emelkedett gondolatok tisztasága áthatja, vonzóvá teszi a legszabálytalanabb, legtorzabb vonásokat is.”

„A nőnek minden helyzetben több oka van a fájdalomra, mint a férfinak, és többet is szenved. A férfi erős, és kibontakoztathatja a képességeit: tevékenykedik, jár-kel, elfoglalja magát, gondolkozik, megtervezi a jövőt, és vigaszt merít belőle, így tett Charles. A nő azonban helyben marad, farkasszemet néz a bánattal, összeforr vele, leszáll a megnyíló szakadék legmélyére, megméri, és gyakorta vágyaival, könnyeivel tölti meg. Így tett Eugénie.”

NO HUN #4 Miguel de Cervantes: Persiles és Sigismunda hőstettei

A NOHUN sorozat következő részében Miguel de Cervantes Persiles és Sigismunda hőstettei című könyvére vetünk egy pillantást.

Cervantesnek ugye egy ismertebb könyve, a Don Quijote is szerepel az 1001-es listán, amit én már el is olvastam. Ez a másik könyve sokkal inkább játszódik a való világban. Itt nem szélmalmok és más, kitalált ellenségek ellen harcolnak a főhősök, hanem valós veszélyekkel kell szembenézniük.

A történet szerint Persiles és Sigismunda egy szerelmespár, akik úgy döntenek, hogy elzarándokolnak Rómába, és aztán ott házasodnak majd össze. És mivel a középkorban nem volt divat a nőknek csak úgy a vőlegényeikkel (azaz gyakorlatilag idegen férfiakkal) utazgatni, ezért kitalálják, hogy az út során testvérpárnak adják ki magukat, és még a nevüket is megváltoztatják. A könyv az út során átélt kalandjaikat gyűjtötte egybe. Maga az út, és minden kaland célja, hogy a szerelmüket erősítse.

A főszereplők mindketten az általános irodalmi hős képét vetítik elénk, akik dacolnak a sorsukkal, eltántoríthatatlanul küzdenek a céljaikért, és végül elnyerik jutalmukat. Ebből én arra következtetek, hogy valószínűleg happy enddel zárulhat a könyv. J

A Persiles és Sigismunda hőstettei érdekessége, hogy ez Cervantes utolsó könyve. Annyira utolsó, hogy csak néhány nappal a halála előtt sikerült befejeznie, megjelenni pedig már csak a halála után jelent meg.


Nekem elég érdekesnek tűnik az alaptörténet, úgyhogy ezt a könyvet szívesen olvasnám magyarul.

Forrás: http://www.museocasanataldecervantes.org/the-trials-of-persiles-and-sigismunda/

Előismeretek egy könyv értelmezéséhez

Ismét egy nem könyves bejegyzés következik, ugyanakkor úgy érzem, fontos erről írnom. Ugyanis majd minden egyes könyvnél elgondolkodtam eddig, vajon fontos-e ismerni az adott időszakot és helyet, amelyben az író alkotott, a könyv megértéséhez. Vagy egyáltalán kell-e bármilyen előismerettel rendelkeznünk egyes regények értelmezéséhez?

A magam részéről a következőkre jutottam. Sokat adhat hozzá az értelmezéshez vagy akár a szórakozásunkhoz is, ha rendelkezünk bizonyos előismeretekkel a könyvről és az íróról. Feltétlenül ide sorolnám az életrajzi ihletésű könyveket (pl. Az ifjú Werther szenvedései). Ha tudunk valamit a könyv keletkezésének történetéről, az is jól jöhet időnként (pl. Vörös és fekete).

Azután jó, ha rendelkezünk némi kulturális előismerettel, ha az adott könyv merőben más kulturális közegből származik, mint mi (pl. Gendzsi regénye, A skarlát betű), hogy megértsük a szereplők tetteit, döntéseit.

Másfajta, de ugyancsak kulturális előismeret szükséges az olyan könyvekhez, ahol az író előszeretettel hivatkozik mondákra, mitológiai történetekre, réges-rég történt, igaz sem volt dolgokra (pl. A lusiadák). Néha szinte nem is lehet értelmezni a szöveget ezen előismeretek nélkül. Persze ennek megkönnyítésére találták ki a könyv végi jegyzeteket, de őszintén szólva nekem sokszor nincs kedvem megszakítani a történet folyását azzal, hogy hátralapozok. (Pláne ha minden második mondat után hátra kéne lapoznom.)

Aztán nem árt, ha vannak történelmi előismereteink, ha olyan könyvet olvasunk, amelyben valós történelmi események is szerepelnek (pl. A kalandos Simplicissimus).

Szerencsére persze vannak olyan művek, amelyekbe a szükséges ismeretek fondorlatos módon bele vannak építve, hogy megkönnyítsék az olvasó dolgát (vagy hogy növeljék az oldalszámot, pl. Az ártatlanság kora).

Van aztán két helyzet, amelyben igen fontosak bizonyos előismeretek. Ide sorolom én az adott kor (vagy az adott korban jelen lévő egy bizonyos jelenség) kritizálásaként született műveket (pl. Az orr). Továbbá az adott könyv irodalomban betöltött szerepének megítéléséhez is szükséges lehet, hogy rendelkezzünk előzetes információkkal (pl. a felvilágosodás íróinak könyvei vagy az új műfajok első képviselői). De e két esetben én úgy vagyok vele, hogy ezeket a könyveket olvassák azok, akiket az adott kor, jelenség vagy irodalomban betöltött szerep érdekel.

MERT véleményem szerint egy jó könyv ismérve, hogy akármilyen előismeret NÉLKÜL is tud szórakoztatni és/vagy tanítani valami újat. Egyik is jó, másik is jó, de ha mindkét dolog megvalósul, az a legjobb. És az, hogy ezen felül még vannak további rétegei is a történetnek, csak egy PLUSZ értéket kellene, hogy jelentsen. És persze ez nagyon fontos, én magam is szeretek egy-egy történetet boncolgatni, lebontani, mint egy hagymát, de feltétlenül csak a saját értelmezésemben. Nem tartom pozitívnak, ha lexikonokat kell átnyálaznom, hogy megértsem, mit is akar mondani egy történet.

Régóta forgattam már a fejemben, hogy erről írok, de a végső lökést egy interjú adta meg. A Könyvhét című folyóirat 2018/3. számában olvastam egy interjút Horváth Viktorral, akit legújabb regénye, a Möbion kapcsán kérdezgették. És ebben a beszélgetésben elhangzottak dolgok, amelyekkel magam is mélyen egyetértek:

„A szerzőnek ne legyenek szándékai. (…) Más szavakkal: a szerző ne akarjon semmit, hanem hagyja, hogy a munkája megmozduljon, tanuljon meg örülni ennek, tanuljon meg a munkájával együttműködni. (…) A szerző ne értelmezze az irományát… Komponálja a művét olyanra, hogy élményt adjon. Az a művészet, ami értelmezés nélkül is megél, de mellesleg még az értelmezést is elviseli; a többféle – esetleg egymással ellenkező – értelmezések pedig erősítik. És ha valaki mindenképpen értelmezést akar, akkor szórakozzon vele maga. …az értelmezés valóban lehet szórakozás, szabadság, játék, kaland.”

A teljes interjú itt olvasható.

100 books poster unboxing :)

Következzen most az általam már nagggyyyon várt unboxing bejegyzés. Ugye két héttel ezelőtt már tettem fel egy beharangozó képet a Facebookra, és most végre eljött az idő, hogy kibontsam ezt a csodát.

A posztert ajándékba kaptam az egyik barátnőmtől, úgyhogy fogalmam sincs, eredetileg honnan van. De ha valakit érdekel, szívesen megkérdezem. Használatánál angolul tudók előnyben. ;) Ugyanis ez nem csak egy egyszerű kép. A 100 könyv mindegyikéhez tartozik egy kis ábra, amelyeket védőréteg fed. Ha elolvastad az adott könyvet, akkor megjutalmazhatod magad azzal, hogy lekaparod ezt a védőréteget, és akkor előtűnik az ábra, amely szervesen kapcsolódik a történethez.

A dobozon lévő leírás szerint a készítők a legszebben megírt művekből válogattak össze százat. Ha ezt a száz könyvet elolvassuk, új világokat, valódi kincseket fedezhetünk fel, sírhatunk vagy épp nevethetünk. Valamint azt kívánják, hogy ez az összeállítás emlékeztessen minket a kreativitásra és azokra a nagyszerű írókra, akik megalkották ezeket a regényeket.

Nekem így első körben 9 kis ábrát sikerült lekaparnom (ami azért mélyen belül kicsit elszomorított, mert azt hittem, meglesz legalább a 10). Ezek közül a következők vannak rajta az 1001-es listán is:

MaryWollstonecraft Shelley: Frankenstein

Victor Hugo: A nyomorultak (ez még újraolvasásra vár)

JonathanSwift: Gulliver utazásai

J.R.R.Tolkien: A gyűrűk ura

Jane Austen: Büszkeség és balítélet (ez is újraolvasásra vár)

CharlotteBronte: Jane Eyre

Továbbá lekapartam még Agatha Christie Gyilkosság az Orient-expresszenjét, J.K. Rowling Harry Potter sorozatát és Helen Fielding Bridget Jones naplóját.

A legtöbb kis kép tényleg egy meghatározó dolgot ragadott ki a könyvekből. De mondjuk a Frankensteinhez tartozó vasvillával és A nyomorultakhoz tartozó zászlókkal nem voltam teljesen kibékülve (meg a Harry Potterhez tartozó képpel sem).

Ahogy nézegettem, rengeteg könyv rajta van az 1001-es listán is. Viszont olyan könyveket is találtam néhányat, amelyekről még életemben nem hallottam, nem is tudom, mi a magyar címük. Nem szeretném kilistázni az összes könyvet, mert akkor oda a meglepetés varázsa. Azért ha a továbbiakban olyan könyvet olvasok, ami rajta van a poszteren, mindig csinálok majd egy képet a lekapart kis ábráról. J

Mivel nagyon szeretem a sorsjegyeket, na meg a könyveket, meg az ilyen-olyan listákat, így nagyon-nagyon örültem ennek az ajándéknak. Viszont egyelőre visszakerült a poszter a tokjába. Szeretnék majd venni hozzá egy keretet, és akkor mehet a falra, valahova az íróasztal közelébe. J

Halloweeni ajánló

Mivel idén pont szerdára esik október 31-e, így most hozok nektek egy halloweeni bejegyzést. Semmi extra, csupán rápillantottam az eddig olvasott könyveimre (természetesen a listáról), és kigyűjtöttem nektek a hátborzongató történeteket.

Szóval, aki nem tudná esetleg, hogy mit olvasson (vagy nézzen) ezen a rém jó napon J, annak én a következőket tudom ajánlani:

Elsőként Poe két novelláját, A kút és az ingát, valamint Az Usher-ház pusztulását. Összességében ezek nekem nem annyira nyerték el a tetszésemet, egyiknél sem voltam kibékülve a végkifejlettel. De tudom, hogy sokan szeretik Poe munkásságát. És azt azért el kell ismernem, hogy a kezdeti borzongató hangulat megteremtéséhez nagyon értett Poe.

Következőként említeném Mary Wollstonecraft Shelley Frankensteinjét, amit szerintem így vagy úgy, de valamilyen módon mindenki ismer, mert elég gazdag az utóélete a történetnek. Habár maga a könyv nem igazán félelmetes, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt mondjuk én vártam tőle, a hangulata (és a mondanivalója is) kétségtelenül vérfagyasztó.

Valamint itt ragadnám meg az alkalmat, hogy ajánljam a Frankenstein feldolgozások közül a személyes kedvencemet, a Van Helsinget. Ugyan nem a lény áll a film középpontjában, de mindenesetre szerepel benne, és ez egy olyan film, ami izgalmas, és gyenge idegzetűek számára is fogyasztható mennyiségű félelmetes elemet tartalmaz. J

Utolsó előtti műként jöjjön Az otrantói várkastély, melyet a Kalandos históriák című könyv tartalmaz. Ezt nem túl egyszerű beszerezni, de szerintem mindenképpen megéri. Rövid történet, pörögnek az események, és a rémregények ősapjaként van egyfajta különleges, misztikus hangulata.

Az utolsó választottam pedig Matthew Lewistól A szerzetes. Ennek a könyvnek igazán nincs túl sok köze a rémtörténetekhez. Viszont ennek is van egy jól megfogható, különös, borzongató hangulata, ami nagyon mélyen megragadt bennem. Ugyanis mikor elkezdtem gondolkodni ezen a bejegyzésen, ez volt az első könyv, ami beugrott.

Nekem a Halloween egyébként nem feltétlenül a félelemről és a horrorisztikus dolgokról szól, hanem valami megfoghatatlan, túlvilági dologról, amellyel egyelőre még csak ismerkedem, de nagyon érdekel. J

Viszont a fentieknek kicsit ellentmondva J nagyon szeretek Halloweenkor krimiket olvasni/nézni. Illetve konkrétan Agatha Christie történeteit szeretem ilyenkor olvasni/nézni. Neki ugye Az Ackroyd-gyilkosság című műve szerepel az 1001-es listán, ami egyébként szerintem egy különleges történet az életművében, tehát mindenképp csak ajánlani tudom. De van például egy novelláskötete (A vád tanúja címmel, ebből a könyvből nekem két példányom is van, aki szeretné, szívesen megajándékozom eggyel), amely inkább misztikus történeteket tartalmaz, illetve van egy története, ami pedig konkrétan Halloween napján kezdődik (Halloween és halál vagy Ellopott gyilkosság címen jelent meg).

E.T.A. Hoffmann: Murr kandúr életszemlélete

Soron következő könyvünk E.T.A. Hoffmanntól a Murr kandúr életszemlélete, valamint Johannes Kreisler karmester töredékes életrajza. A 434 oldalas könyv két kötetet foglal magában. Mindkét kötet két-két további szakaszra oszlik, melyek többé-kevésbé egy-egy életszakaszt mutatnak be Murr életére vonatkozóan.

A könyv címe tulajdonképpen meg is adja a témát, valóban egy macska életrajzáról van szó. A karmester csak úgy keveredik bele ebbe a dologba, hogy az ő életrajzának lapjaira írja Murr a sajátját. Ezért a történet kezdetén, a szerkesztői előszóban felhívják az olvasó figyelmét, hogy kis rövidítésekkel lesz jelezve, mikor kiről olvashatunk épp. (Mintha egyébként nem derülne ki… De azért vicces, mert a karmester részleteit s.p. – selejtpapír – rövidítéssel jelzik.)

Sajnos sehogysem tudtam lekaparni az akciós matricát a borítóról... :(

Murr életrajza kronológiai sorrendben követi az eseményeket, kezdve a születésétől eljutunk egészen a felnőtt koráig. És mivel egy macska önéletrajzáról van szó, sejthető, hogy akkor ez valamiféle kifigurázása lesz az emberi létnek. És ilyen vonatkozásában egyébként szórakoztató lehetne ez a könyv. Tényleg végigveszi életének főbb fázisait, amelyeket meghatározónak gondol. Nagy hangsúlyt fektet a tanulmányaira, valamint arra, hogy milyen társaságokba keveredett, és ezek milyen hatással voltak a gondolkodására, világlátására. Mindezeket pedig nagy-nagy önbizalommal írja le, ebből pedig sokszor igen mulatságos dolgok keverednek ki. És igen, hölgyeim és uraim, még mindig egy macskáról beszélünk.

Mellette viszont ott van Kreisler karmester életrajza, amiről ugyan már a címben megtudjuk, hogy töredékes, de nem ez az egyetlen seb, amiből vérzik. A legnagyobb baj vele véleményem szerint az, hogy inkább tekinthetjük Ábrahám mester életrajzának, mert róla sokkal többet megtudunk, mint Kreislerről. Ő egyébként tanítója és pártfogója volt Kreislernek. A másik baj pedig, hogy Murr részeivel összehasonlítva kevésbé szórakoztató és érdekes. Kreislernél éppen akkor jutnánk el az érdekfeszítő részekhez, amikor a könyv váratlanul véget ér. Amire sajnos egy szavunk sem lehet, Hoffmann bizonyára tervezte a folytatást, erre célzásokat is találunk a történet végén, de időközben elhalálozott.

A védőborító alatt

Hogy miért ezt a megoldást választotta Hoffmann, arról fogalmam sincs. Nem igazán értettem, miért erőltette bele a könyvbe a Kreisler-életrajzot. Ugyanis szerintem a két külön történetet nem igazán lehet párhuzamba állítani. Azon kívül, hogy mindketten művészek – Murr verseket ír (bár én őt inkább a tudósok közé sorolnám), Kreisler pedig ugyebár zenét szerez – sok hasonlóság nincs köztük. És az sem segít sokat a dolgon, hogy Kreisler életének inkább csak egy bizonyos időszakát ismerjük meg. Még pedig vélhetően azt a részét, amikor először igazán szerelembe esik. Ez adhatna okot némi izgalomra, de sajnos a történet véget ér, mielőtt a férfi igazán a nő meghódítására indulhatna.

Kutakodásaim során aztán igen hamar kiderítettem, hogy ez a Kreisler Hoffmann más műveiben is szerepel, és feltehetően az író önmagát azonosította vele. De ez az információ nem adott számomra túl sokat a megértéshez. Szimpla olvasóként sokkal jobban élveztem volna ezt a könyvet, ha csupán Murr kandúr életszemléleteivel ismertet meg. Az tényleg szórakoztató volt, abszolút érezni lehetett az iróniát benne, és érdekesen írt olyan témákról, amik engem is foglalkoztatnak. Ilyen volt például az, amikor arról értekezett (több helyen is), milyen különbségek vannak a tudósok/művészek és a hétköznapi, világban jártas emberek között. Vagy például több konkrét eseten keresztül is megfigyelhetjük, hogy a tudóst/művészt a fejletlen szociális képességei miatt milyen könnyű befolyásolni, és belevinni a rosszba.

Azért Kreisler becsületére azt meg kell mondani, az ő felében is volt egy érdekes rész, mégpedig az, amikor arról beszélt, hogyan szól bele a hatalom, a politika a művészetbe.

Összességében sajnos én nem találtam túl jónak ezt a könyvet. A Kreisler-életrajz egyértelműen eltörpül a Murr-önéletrajz mellett mind történetileg, mind stílusban. Talán jó kontraszt lehetett volna, de ahhoz túl nagy volt a különbség, feleslegesnek éreztem, számomra csak rontott a könyvön. Ez egy szuper paródia lehetett volna, de a Kreisler részek sajnos elég hosszúak voltak ahhoz, hogy élvezhetetlenné tegyék a Murr részeket. Nekem túl töredékes volt, amivel önmagában valószínűleg nem lett volna baj, de mivel az egyik szálat én teljesen élvezhetetlennek és értelmetlennek találtam, így a könyvet egészében tekintve sajnos nem tudok pozitívan nyilatkozni róla.

• Említésre kerül az Érzelmes utazás, az 1001 éjszaka meséi, a Vallomások, a Mindenmindegy Jakab és a Don Quijote

„Ki tudná megmondani, kinek van csak sejtelme is róla, hol a határa az állatok értelmi képességének? Ha a Természetben ez vagy az – vagy inkább minden – kifürkészhetetlen számunkra, nyomban a kezünk ügyébe akad valami elnevezés; balga, iskolás bölcsességünkkel kérkedünk, holott az nem ér messzebb az orrunknál. Így intéztük el az állatok gyakran oly csodálatos módon megnyilvánuló szellemi képességeit is az ösztön megjelöléssel.”

„A törekvő ifjú keblében, akit szorongó kételyek gyötörnek,vajon van-e elég lelkiereje, felbuzdul a bátorság, ha azt olvassa, hogy kisfiú korában a nagy ember is katonásdit játszott, mértéktelenül torkoskodott, s néhanapján el is fenekelték, mert lusta volt, neveletlen és faragatlan.”

„Vad, tébolyult vágy tör fel bennem gyakran valami után, amit szüntelen hajszában keresek saját magamon kívül, pedig a lelkemben rejlik; valami homályos titok ez, a legszentebb megnyugvás édenkertjéről szőtt kusza, rejtélyes álom, nevet még maga az álom sem adhat neki, csak sejtheti, és ez a sejtelem tantaluszi kínokkal gyötör.”

„Okozhatna-e bármi is nagyobb fájdalmat a géniusznak, mint az, ha félreismerik, sőt kigúnyolják? Mi keseríthetne el jobban egy nagy szellemet, ha nem az, hogy ott is akadályokba ütközik, ahonnét a lehető legtöbb segítséget várta?!”

„…bízhatunk az örök hatalomban: az a maga idején mindenkit a maga helyére állít.”

„Az életművésznek értenie kell ahhoz, hogy mindannak, amit a saját kedvtelésére csinál, olyan színezetet adjon, mintha mások kedvéért tenné, s azok aztán lekötelezve érzik magukat, és készségesen megtesznek mindent, amit várunk tőlük.”

„Az már a természetünkben rejlik, hogy a sarokban egészen másként cselekszünk, mint a nyílt utcán.”

„Ó, előítélet, égbekiáltó előítélet, milyen elfogulttá is teszed az embereket, s főleg azokat, akiket úgy hívnak, hogy: kiadók!”

„Az embernek a legnagyobb rémület is jobban esik, mint a kísértetiesnek látszó dolgok természetes magyarázata, semmiképp sem akar kiegyezni ezzel a világgal, látni akar valamit abból a másikból, amelynek nincs szüksége testre, hogy megnyilatkozzék.”

„Mégiscsak szép…, ó, szép itt a földön; nem nyújtja-e legpompásabb csodáit nekünk a Természet, mint jó anya kedves gyermekeinek?”

„Sóvárgás, forró vágy tölti el a szívet, de ha végre elnyertük azt, amiért ezernyi gonddal-bajjal küzdöttünk meg, ez a vágy hamarosan halálos-hideg közönnyé dermed, s mint ócska játékszert, hajítjuk el megszerzett javainkat. És alighogy ezt tettük, keserűen megbánjuk hebehurgya cselekedetünket, újra küszködünk, s életünk vágy és undor közt így telik el.”