Egy kihívásokkal teli év margójára, avagy összegezzük 2024-et!

Eljött az év utolsó szerdája, a szokásos évösszegző napja. Váratlanul és felkészületlenül ért most ez engem, ahogy ez az egész év is. 2024 váratlan és soha nem látott kihívások elé állított. Nagyon kemény év volt ez számomra. Rengeteg minden történt, sok jó és sok rossz. A jó dolgok nagyon jók voltak, a rosszak pedig elég szörnyűek. És az már önmagában egy kihívás volt, hogy ezt a rengeteg hullámhegyet és -völgyet hogyan kezeljem.

2024 kihívásai sajnos az olvasmányaimra és a blog életére is rányomták a bélyegjüket. Azt kell mondjam, hogy olvasás szempontjából még sose volt ilyen rossz évem. (Legalábbis mióta dokumentálom azt, hogy mennyit olvasok.) A poén a dologban, hogy egyébként rengeteget olvastam az év során, de főleg szakkönyveket. (Ennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy szakmailag borzasztóan le vagyok maradva.)

Na de ez itt egy évösszegző akarna lenni, nem pedig egy sirám, úgyhogy nézzük inkább a (kissé elszomorító 😊) tényeket:

Idén összesen 14 könyvet sikerült elolvasnom. Ebből 7 darab, azaz a fele kapcsolódott a projekthez.

A blogon ezzel együtt 16 bejegyzés született. Ezekben szintén 7 könyvvel foglalkoztam, de abból az egyiket még a tavalyi év végén olvastam. És idénről is van egy könyvem, amivel majd a jövő évet fogjuk kezdeni.

Kedvencet nehéz lesz választani, éspedig két okból. Az egyik, hogy épp most, év végén olvastam egy nem projektes könyvet, ami hatalmas kedvenc lett, és még mindig annak a hatása alatt állok. A másik pedig, hogy egyik sem volt annyira nagyon emlékezetes. Vagy inkább én voltam idén más dolgokkal elfoglalva, és nem annyira ragadtak meg bennem az olvasottak. A molyos értékeléseim alapján a legjobb olvasmányom idén – nem túl meglepő módon – egy George Eliot könyv volt, a Kései boldogság. Szeretem George Eliotot, és valóban nagyon tetszett ez a könyv, mégsem ezt mondanám 2024 kedvencének, hanem a Martín Fierrót. Mégpedig azért, mert zseniálisnak találtam a fordítását. Ez olyasmi, ami nekem általában kevésbé tűnik fel, és ebből a szempontból a Martín Fierro kimondottan emlékezetes volt.

És ha már mondtam két jó olvasmányt, legyen egy harmadik is, hogy megteljen a dobogó: az Amaro atya bűnét is szerettem, mert valamilyen, még számomra is ismeretlen, perverz okból kifolyólag odavagyok a tévúton járó papokért.

És hogy mi várható 2025-ben? Félnék megválaszolni ezt a kérdést. Kettő dolgot tudok csak biztosan. Az egyik, hogy egy George Eliot könyvvel (az utolsóval a listán) fogom nyitni az évet, mert annak az olvasását már befejeztem. A másik pedig, hogy a projekt nem fog véget érni. Haladjon bármilyen lassan, megszakadni nem fog, hiszen már több mint tíz éve egy biztos pont az életemben, én meg elég ragaszkodó típus vagyok.

Vannak persze elképzeléseim arra vonatkozóan, hogy miket szeretnék olvasni, meg ezer millió ötletem, hogy miket lehetne csinálni, de tényleg nem tudom, hogy mire lesz energiám. Úgyhogy legyen 2025 egy meglepetés! 😊

Mi mást is mondhatnék még ezután a kiváló záró mondat után? Kívánok minden kedves Olvasónak kellemes, békés karácsonyt és nagyon boldog, sikerekben, egészségben és minden jóban gazdag új évet!

Mik voltak a 2024-es év legnagyobb örömei és kihívásai?

Kiadói kívánságlista 2024

A múlt héten kilistáztam az idei új megjelenéseket. Ma pedig azt nézzük meg, hogy melyek azok a klasszikusok, amelyeket szerintem ideje lenne valamelyik kiadónak újra leporolni.

Ahogy az előző bejegyzésnél is, úgy itt is csak az általam már olvasott klasszikusokat vettem figyelembe. (Meg persze nyilván azokat, amik benne vannak a nagy könyvben.

Ez a lista jóval hosszabb lett, mint a friss megjelenések listája, összesen 41 könyvről van szó. Mivel még csak nem olyan régen jártam 100 könyvnél, és az olvasási tempóm nem a leggyorsabb, ezért becsléseim szerint ez körülbelül olyan 40%-ot jelenthet.

Nyilván nem tudok ez esetben objektív maradni, mert úgy gondolom, hogy nem mindent kell leporolni. Egyáltalán nem arról van szó, hogy ne lehetne beszerezni ezeket a köteteket. Némi időbe és nyomozásba kerül, de nekem is sikerült. Van köztük jó néhány olyan, melyet én is a MEK-ből töltöttem le. (Teljesen ingyenes és legális módja a régebbi könyvek beszerzésének!) Van köztük olyan, melyet annak idején a helyi könyvtárból kölcsönöztem ki. Persze a legtöbbet antikváriumokból vadásztam, és volt olyan, amire nagyon-nagyon sok időt vártam, míg végre akadt belőle egy eladó példány, amiért nem kértek csillagászati árat.

(És van köztük már pár olyan is, amelyet szívesen elajándékoznék. Ezek olyan könyvek, amelyek nekem nem (annyira) tetszettek, és továbbadnám valakinek, aki talán egy rejtett kincsre bukkanhat benne. Ha érdekel az ajánlat, itt találsz egy listát a szóban forgó könyvekről.)

Szó, ami szó, tudom, hogy minden könyvnek van olvasóközönsége, tehát minden történetet érdemes lehet időről időre leporolni. De nyilván nekem nem mindegyik tetszett, tehát csak azokért fogok kampányolni, amelyek igen. 😊

Az olvasás egyik igen fontos mellékhatása, hogy közben megismerhetünk más kultúrákat. És ha ezt szórakozva tehetjük, az nagy előny. Ezért is nem értem, miért lett A lusiadák 1997-ben, a Martín Fierro 1977-ben, a Flandria oroszlánja pedig 1924-ben utoljára kiadva. A lusiadák ugyan talán egy picit nehezebben emészthető a rengeteg ókori utalás miatt, de szerintem aki átrágja magát rajta, az egy fantasztikus élményként fog később visszagondolni rá. A Martín Fierronak szerintem zseniális a magyar fordítása, tehát ha még nem is kíváncsi az ember az argentin történelemre, akkor is érdemes tenni egy próbát vele, mert nagyon szórakoztató. Ez a két történet ugyan verses formában íródott, de ez senkit se rettentsen el, mindkettőnek ez az egyik szépsége és különlegessége. A Flandria oroszlánja pedig stílusában Walter Scott és Alexandre Dumas regényeivel vetekszik, de a flamand történelem egy fontos momentumával foglalkozik. Ehhez a csoporthoz tartozik még talán A vörös szoba álma (1975) is, amely ugyan nem a kínai történelemmel foglalkozik, de kellemesebb olvasni, mint más, kínai történelemmel foglalkozó regényeket, és sokat lehet belőle tanulni a kínai kultúráról.

A balszerencsés utazó és Az otrantói várkastély a Kalandos históriák című gyűjteményes kötetben jelentek meg 1974-ben két másik kisregénnyel együtt. Nem ezek a világ legjobb történetei, de így, egy kötetben szerintem szórakoztatóak és jól bemutatják egy korszak sokszínűségét (legalábbis ami az olvasási kedvet illeti 😊).

Szintén kiválóan bemutatja a korszellemet az 1990-ben megjelent Fanny Hill. Talán most már nem lépné át sok ember ingerküszöbét, de ha így is van, érdemes elgondolkodni rajta, hogy miért.

Bár szerintem a Fanny Hillnek is megvannak a maga mélységei, ha valaki még tartalmasabb könyvekre vágyik, arra is tudok példákat hozni. A magányos sétáló álmodozásai (1997) engem nagyon megérintett, a Hüperiónt (1958) imádtam, az Eugénie Grandet (1977) főszereplőjét csodáltam. De nem csak Nyugat-Európából tudok ám példát hozni: orosz vonalon az Oblomov (1984) „nyűgözött le”. (Csak azért az idézőjel, mert az Oblomov inkább egy elrettentő példát mutat be, semmint egy követendőt, ennél fogva a lenyűgözött nem a klasszikus értelemben veendő.) Ha pedig valódi bűn és bűnhődésről szeretnénk olvasni, abban az esetben inkább kanyarodjunk vissza a francia irodalomhoz, egész pontosan a Thérése Raquin-hez, amit nevetségesen régen, 1923-ban adtak ki magyarul először és ezeddig utoljára.

A könnyedebb irányvonal pedig két regénnyel képviselteti itt most magát: az egyik egy George Eliot regény, mégpedig az Adam Bede (1978), a másik pedig az a regény, ami a legislegrégebbi kiadás ezen a listán, egy bús-gyönyörű szerelmes regény, az Új Héloise (1882!).

Mikor nem célszerű szerinted régi dolgokat feleleveníteni?

Friss megjelenések 2024

Itt egy újabb blogszülinap, szám szerint a tizenegyedik, és arra gondoltam – mivel az éppen aktuális olvasmányommal még nagyon-nagyon el vagyok maradva –, hogy megnézem, az eddig olvasott klasszikusok közül melyek lettek ebben az évben újra kiadva. Illetve egy második részben pedig megnézem, hogy melyek azok a könyvek, amelyek méltatlanul régen lettek kiadva, és igazán megérdemelnének egy friss külsőt és egy kis reklámot.

Azt hiszem, csináltam már ilyet, de nem árt időről időre újra átböngészni a listát. Ennek a bejegyzésnek az apropója sem csak a blogszülinap. Hanem jártamban-keltemben belefutottam a Három királyság című nagybecsű újrakiadásába egy vidéki Libriben, amikor nem olyan régen otthon voltam. Ezt láthatjátok a nyitóképen. Ez ugyan egy 2021-es kiadás, ugyanakkor elgondolkodtatott, hogy ennek a könyvnek a megjelenése vajon miért került el engem. Választ persze nem találtam. A mesterséges intelligencia valószínűleg csak hülyeségek reklámozására van bekalibrálva…

Most, hogy ezt tisztáztuk, nézzük is meg akkor először a 2024-ben eddig megjelent újrakiadásokat (a könyvek az olvasásom sorrendjében kerültek felsorolásra, illetve az újrakiadásoknál nem vettem figyelembe az e-könyveket, hangoskönyveket és rövidített verziókat):

Robinson Crusoe – Akkord Kiadó

Jane Eyre – Menő Könyvek Kiadó

Egri csillagok – ezt a könyvet idén az Akkord Kiadó és a Holnap kiadó is elhozta nekünk új köntösben

A kis herceg – szintén több kiadó is újra megjelentette, a Trubadúr Kiadó, a Libertine Kiadó, a Móra Kiadó és az Alexandra Kiadó (bár ez utóbbi illusztrációi inkább gyerekkönyves feldolgozásra engednek következtetni)

A Gyűrűk Ura – Európa Kiadó

Goriot apó – Akkord Kiadó

Elveszett illúziók – Európa Kiadó

A kincses sziget – Trubadúr Kiadó

Nyugaton a helyzet változatlan – Alexandra Kiadó

Ivan Iljics halála – Európa Kiadó

Állatfarm – Lazi Kiadó

Feljegyzések az egérlyukból – Troubadour Books Kiadó

Kisasszonyok – Manó Könyvek Kiadó

Mindig örömmel tölt el, amikor a kiadók gondozzák ezeket az akár száz évekkel ezelőtt megjelent ám örökérvényű könyveket. Mint láthatjátok, idén is kaptunk már 13 klasszikust. És persze ez a szám valószínűleg jóval nagyobb, hiszen én csak azoknak a regényeknek néztem utána, amelyeket már olvastam, és itt a blogon is írtam róluk.

Ami meglepett, hogy az Európa Kiadó, akikre én mindig előszeretettel gondolok úgy, mint a kötelező olvasmányok kiadójára, csupán három könyvet jegyez ebből a listából. Ez persze véletlenül sem akar szemrehányás lenni, csak feltűnt.

És persze vannak olyanok is a listán, akikről még egyáltalán nem hallottam. Ez mondjuk nem nehéz, tekintve, hogy nem követem napról napra a magyar könyvpiac alakulását. (Bár jómagam is próbáltam már kiadót találni saját irományaim kiadására, és az a kaland is megérne egy mesét, de ez most egyáltalán nem tartozik ide.) Az Akkord Kiadó és Troubadour Books Kiadó voltak újak számomra. És mivel a Troubadour Books igencsak hajaz egy másik kiadóra, legalábbis a nevében, ezért meg is néztem a honlapjukat, ahol egy kissé túl… hogy is fogalmazzak… magabiztosan mutatkoznak be. Na de félretéve mindenféle személyes preferenciát, örüljünk, hogy egy újabb kiadó állt be azok táborába, akik nem hagyják ezeket a műveket az ismeretlenség homályában elsikkadni.

Minden klasszikus újrakiadásának nagyon tudok örülni, de amikor ráadásul egy szívemnek különösen kedves regényről van szó, az még nagyobb boldogság. Most is több olyan könyv van ezen a rövidke listán, amelyeket nagyon kedvelek. De amelyiknél most a leginkább felcsillant a szemem, az a Nyugaton a helyzet változatlan. Ez ugyan nem egy szívderítő regény, de a világban sem csak szívderítő dolgok történnek. És ez az a történet, amellyel szerintem – egy bizonyos kor felett – mindenkinek érdemes lenne megismerkednie. Rövid, velős, elgondolkodtató.

Mikor hasznos szerinted régi dolgokat feleleveníteni?

Az orosz Goriot | Ivan Szergejevics Turgenyev: A puszta Lear királya

 

Legfrissebb (és egyben egyetlen magyar) kiadás: 1971, Magyar Helikon

Ma Ivan Szergejevics Turgenyev A puszta Lear királya című művéről fogok írni. Erről a történetről szintén csak egy bejegyzés fog születni, lévén, hogy egy 90 (egész pontosan 94) oldalas kisregényről van szó.

Turgenyevtől eddig az Apák és fiúkat, illetve a Tavaszi vizeket olvastam.

A történet fél keretbe van foglalva, ugyanis a könyv elején kapunk egy fél oldalnyi bevezetést, mely szerint diákok időznek együtt egy téli estén és történetekkel szórakoztatják egymást. Ezekben a történetekben mindegyikük bemutat egy-egy személyt, akit ismer, és aki megfeleltethető valamelyik Shakespeare-karakternek. A házigazda egy Lear királyt ismert, és rögtön bele is fog, hogy elmesélje a történetét.

Ezután alapos bemutatásra kerülnek a szereplők: Martin Petrovics Harlov, aki maga a Lear király, két leánya Anna és Jevlampija, illetve az idősebbik lány, Anna férje, Szljotkin.

Bevallom őszintén, én még nem olvastam Shakespeare eredetijét, ezért utánanéztem, az miről szól. És a tartalma alapján azt kell, mondjam, hogy a lényegi motívum valóban egy az egyben át lett emelve. Harlov egy különös álomnak köszönhetően, a halálra készülve szétosztja a vagyonát a két lánya közt. Magának semmit sem hagy, bízva lányai jóindulatában. Ám a lányok már kezdettől fogva úgy lettek bemutatva, mint gonosz, érzéketlen emberek, így nem volt nagy meglepetés, hogy kisemmizték és teljesen lealjasították szegény apjukat.

Harlovot végül tényleg eléri a halál, de ez sokkal inkább az ajándékozásának következménye, mint az álmának vagy a sorsnak. Ami egy igen érdekes témát vet fel, mégpedig azt, hogy ebben a könyvben tökéletesen jól működik a vonzás törvénye. Harlov belelátta az álmába az élete végét, ami be is következett, bár az álomnak ehhez vajmi kevés köze volt.

A szülő(ke)t kisemmiző gyerek(ek) motívuma nem egy újdonság. Ezt maga Turgenyev is bevallja, amikor rögtön a történet elején felhozza a Lear királyt. Hasonló szituációval találkozunk Balzac Goriot apójában is. De míg ott ez a történetnek csak az egyik összetevője, úgy A puszta Lear királyában ez a fő motívum, amit Turgenyev igyekezett ugyan némi oroszos beütéssel feldobni, de látatlanban is úgy érzem, hogy Shakespeare „eredetijét” olvasni nagyobb szerencse.

A puszta Lear királya is felkerült az Ajándéklistára.

Olyan régen kártyáztunk már, de most újra játszhattunk, méghozzá a már „jól ismert” bosztont és pikétet. (Ugyanitt keresem azt a bölcs és tájékozott embert, aki fel tud világosítani eme játékok menetéről. J)

Hiszel a vonzás törvényében?

Hosszú párizsi kiruccanás | Gustave Flaubert: Érzelmek iskolája

 

Ma Gustave Flauberttől az Érzelmek iskolája című regény lesz terítéken, kivételesen egy bejegyzésben a tartalom és az értékelés. Azért lesz ez most egyben összefoglalva, mert elég darabosan olvastam ezt a regényt. Egyszerre viszonylag sok oldalt elolvastam, viszont két olvasás közt túl sok idő telt el.

Flauberttől eddig a Bovarynét és a Bouvard és Pécuchet-t olvastam a projekt kapcsán. Azok nem voltak nagy hatással rám, és előzetesen elárulom, hogy az Érzelmek iskolája sem volt életem olvasmánya.

A történet főszereplője Frédérick Moreau, egy fiatalember, aki a történet elején épp végzett a középiskolában. Tanulmányait Párizsban, a jogi egyetemen kívánja folytatni, de még előtte hazautazik Rouenbe, hogy meglátogassa az édesanyját. Ezen az utazáson megismerkedik az Arnoux családdal, és menthetetlenül beleszeret a nagymenő vállalkozó Arnoux úr gyönyörű feleségébe.

Párizsba költözve a roueni szomszédjuk egy előnyös kapcsolattal próbálja segíteni Frédérick életét, ám ő inkább Arnoux-ékkal veszi fel a kapcsolatot, és szoros barátságot köt a férfival, csak hogy az asszony közelében lehessen. A történet nagy részében Frédérick vergődését látjuk, ahogy Arnoux-néról ábrándozik, de tényleges lépéseket az asszony meghódítására nem mer tenni. Ugyanakkor mást sem nagyon tesz. A jogi tanulmányait félbehagyja. Mikor kiderül, hogy csődbe ment a családjuk, sem igazán aktivizálja magát. Váratlanul azonban nagyobb örökség hullik az ölébe, és onnantól kezdve aztán végképp semmit sem csinál, csak a pénzt pazarolja, meg egyik nő öléből a másikba fut, kivéve persze az Arnouxné-ét.

Talán ha csak Frédérick szerencsétlenkedését látjuk, sokkal kevésbé viselt volna meg a könyv, mint így, hogy körülbelül 50-50%-ban kaptunk még emellé egy politikai szálat is.

Én köztudottan nem értek a politikához, és nem is nagyon érdekel. Így borzasztóan nehéz volt számomra követni, hogy a sok szereplő közül ki milyen érzületű, miben hisz és miért küzd. Így ezeknél a részeknél rendre el is vesztettem a fonalat. A másik szál, a szerelmi szál meg annyira silány volt önmagában, hogy az sem különösebben tudta felkelteni az érdeklődésem. Így bevallom őszintén, kínszenvedés volt átküzdeni magam Flaubert-nek ezen a remekművén.

Szenvedéseimért némileg kárpótolt Frédérick és Arnoux-né utolsó találkozása, ahol olyan szépen emlékeznek vissza szerencsétlen „kapcsolatukra”. De ez csupán 3-4 oldal a kb. 350 oldalas műből.

Összességében tehát nekem nem tetszett ez a regénye (sem) Flaubert-nek. Azt hiszem, nincs is fent más műve a listán, úgyhogy ezennel be is szüntetem a kapcsolatot vele. Egyrészt sajnálom, mert voltak mindhárom regényében fantasztikus meglátásai, érdekes gondolatmenetei és csodálatos leírásai. Viszont a kész regényei valahogy nem lettek egységesek. Mintha nem tudta volna eldönteni egyik esetben sem, hogy miről is akar írni tulajdonképpen.

Ha valaki mégis szívesen elolvasná az Érzelmek iskoláját, az Ajándékok közt megtalálja.

Említésre kerül Az ifjú Werther szenvedései.

A magyarokat is emlegetik néhány helyen a regényben: kétszer is asztalra kerül a mi híres tokaji borunk, és – lévén, az események egy része 1848 körül játszódik – a kudarcba fulladt szabadságharcunkat is felemlegetik.

Rögtön a könyv elején, amikor bemutatásra kerül Frédérick gyerekkora, egy érdekes gondolat hangzik el vele kapcsolatban: „Az volt a leghőbb óhajtása, hogy valaha ő lehessen Franciaország Walter Scottja.” Ez neki nem sikerült, viszont szerintem Alexandre Dumas-nak igen… 😊

„Micsoda átok is tett engem egy kocsmáros fiává, hogy a legszebb éveimet kenyérkeresetbe kelljen ölnöm!”

„A Demokrácia nem jelent egyet az egyéniség kicsapongásával.”

„Néha-néha a szavai úgy térnek vissza, mint a visszhang, mint az eltévedt harangszó, amit felénk sodor a szellő; s úgy érzem, itt ül, énmellettem, amikor a regényekben szerelemről olvasok.”

Volt valaha plátói szerelmed?